Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Ma Krisztus mennybemenetelének ünnepe van. Az Apostolok Cselekedetei ezt a hittitkot a feltámadás utáni 40. napra datálja (Vö. ApCsel 1,3-11), s ez az oka, hogy Vatikánban és néhány országban már csütörtökön megtartják az ünnepet.

A mennybemenetel után az első tanítványok együtt maradnak az utolsó vacsora termében Jézus anyja körül és lázasan várakoznak a Szentlélek ajándékára, amelyet Jézus megígért (Vö. ApCsel 1,14).

A tanítványoknak mondott búcsúbeszédében Jézus nagy hangsúlyt fejezett az „Atyához való visszatérésre”, ami küldetésének megkoronázását jelenti. Jézus valójában azért jött világunkba, hogy az embert visszavigye Istenhez, de nem csak az eszmék szintjén – mint egy filozófus vagy bölcs teszi – hanem valóságban, ahogy a pásztor visszaviszi bárányát az akolba.

Ez az „exodus”, a mennyei hazába való átvonulás, amelyben elsőként Jézusnak volt része, értünk történt. Ő értünk jött le a mennyből a földre és értünk szállt fel a mennybe. Ő mindenben hasonló lett hozzánk, majd átélve az Istentől való távolság mélységét meghalt a kereszten. Az Atyának kedve telt Benne, ezért felmagasztalta Őt (Fil 2,9), s visszatért Hozzá teljes dicsőségben, de már emberségünkkel.

Isten az emberben – ember az Istenben! Ez immár nem teológiai elmélet, hanem valóság! Ezért a keresztény remény Krisztusban van, nem egy illúzióban, ahogy a Zsidókhoz írott levél mondja: „Lelkünk biztos és szilárd horgonya” (Zsid 6,19).

És mire van nagyobb szüksége minden kor emberének, mint hogy szilárd reménye legyen? És ismét látjuk Mária jelenlétének jelentőségét. Tekintsünk rá úgy, ahogy az első tanítványok tették, s azonnal Jézushoz jutunk. Az Anya a Fiára mutat, aki már nem testben van köztünk, hanem az Atya házában vár reánk.

Jézus nem arra hív, hogy az eget bámuljuk, hanem, hogy közösen imádkozzunk, s hívjuk a Szentlélek ajándékát. Azoknak, akik „felülről”, Isten Lelke által új életre születtek, bemenetelük van a mennyei királyságba (Vö. Jn 3,3-5). És ezek között a „felülről újjászületettek között” az első éppen Szűz Mária. Ezért fordulunk Hozzá teljes húsvéti örömmel.

(XVI. Benedek pápa)

Egri Főegyházmegye – Rendelkezések a járványügyi korlátozások részleges feloldásáról

2020. május 18-tól, hétfőtől kezdve ismét tarthatunk nyilvános szentmiséket és más liturgikus cselekményeket templomainkban vagy alkalmas szabadtéri környezetben Főegyházmegyénk egész területén.

Ennek során gondosan tartsuk meg a mindenkori állami előírásokat!

A szertartások során ügyeljünk arra, hogy az egyes résztvevők között másfél méter távolságot tartsunk. Fertőtlenítsük a kilincseket, helyezzünk el kézfertőtlenítőt a bejárat közelében. Kérjük a paptestvéreket és a liturgiában segédkezőket, hogy a szentmise előtt és után fertőtlenítsék kezüket. Figyelmeztessük a résztvevőket a szájat és orrot eltakaró maszk (vagy kendő) használatára.

A szenteltvíztartók továbbra is üresen maradnak, a szentáldozás kizárólag kézbe adással történik.

Perselyezés, adománygyűjtés a mise végén történjen.

További intézkedésig Főegyházmegyénkben fennmarad a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége alóli felmentés, valamint a több gyónónak egyéni bűnvallomás nélkül adható általános szentségi feloldozás lehetősége. Aki azonban így feloldozásban részesül, az később, a legközelebbi egyéni gyónás során tartozik bűneit megvallani.

Ezek a felmentések és óvatossági rendelkezések különösen is az idősek és gyenge egészségűek védelmét szolgálják, akikért továbbra is fokozott felelősséggel tartozunk.

Ahol van rá lehetőség, folytassuk a szentmisék online közvetítését. Ez a fajta kapcsolattartás a hívő közösség tagjaival a járványügyi helyzet remélt javulásával úgy is folytatható, hogy egyes szentmisék helyett más vallási tartalmakat közvetítünk.

A tömegrendezvényeket a hatósági előírások még nem teszik lehetővé, így közösségi alkalmakat csak a járványügyi szabályok megtartásával szervezzünk.

Kérjük a Szentlélek Úristen elevenítő erejét plébániáink és egész egyházmegyénk számára!

Eger, 2020. május 16.

† Ternyák Csaba
egri érsek

Az evangéliumban Jézus a „Paraklétosz” kifejezést használja, amikor tanítványainak a Szentlélekről beszél.

Egyes helyeken e kifejezés annyit jelent, mint „vigasztaló”, máshol „védelmező”, néha pedig együtt mindkettő. Az Ószövetségben Isten volt a nép Vigasztalója. A „Vigasztalás Istene” testet öltött Jézus Krisztusban (Róm 5,14), aki Maga is vigasztaló, azaz Paraklétosz (Vö. Jn 14,45).

A Szentléleknek – aki Krisztus művét folytatja, s beteljesíti a Szentháromság munkálkodását – szintén Vigasztaló a neve. „A Vigasztaló veletek marad mindörökre” – mondja Jézus.

Húsvét után az egész Egyháznak a belső és külső nehézségekben, az üldözések és próbatételek közepette, a mindennapi életben élő tapasztalata volt a Szentlélekről, a vigasztalóról és védelmezőről. Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvassuk: „Az Egyház növekedett, az Úr félelmében és a Szentlélek vigasztalásában élt.” (9,31)

Le kell vonnunk a gyakorlati következtetést. Nekünk is vigasztalókká kell válnunk! Ha igaz, hogy a keresztények „Krisztus képmásává” kell lennie, akkor ugyanúgy igaz, hogy a „Paraklétosz képmásává” kell válnunk!

A Szentlélek nemcsak megvigasztal, hanem képessé tesz arra, hogy mi is megvigasztaljunk másokat. Az igazi vigasztalás Istentől jön, aki „minden vigasztalás Atyja”. Ezt a vigasztalást nyerik el azok, akik szenvednek, de itt nem ér minden véget: akik megtapasztalták ezt a vigaszt, maguk is ugyanúgy vigasztalnak másokat, ahogy Isten megvigasztalta őket.

Szent Ágoston mondja, szükséges volt, hogy „Jézus elmondja a szavakat, hogy Ő az út, az igazság és az élet!” (Jn 14,6), mivel a végső célt ismertük és meg kellett ismernünk az oda vezető utat is.  (In Evangelium Iohannis Tractatus, 69) A végső cél az Atya! Az Atyához vezető út annyit jelent, mint engedni, hogy Jézus vezéreljen minket szava és igazsága által és elfogadjuk az Ő életének ajándékát.” Legyenek mieink Szent Bonaventúra szavai: „Nyissátok meg hát szemeiteket és lelki fületeket, nyissátok meg ajkatokat és készítsétek szíveteket, hogy mindenben Istent lássátok, halljátok, dicsérjétek, szeressétek, tiszteljétek és dicsőítsétek!”

(XVI. Benedek pápa)

Mit jelent számunkra a jó pásztor képe, amelyről az evangélium beszél? Mindenekelőtt egy bizalomra épülő kapcsolatot, amelyben tudatában vagyunk annak, hogy Jézus hozzánk tartozik, mi pedig őhozzá, ezért megbízhatunk benne. „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem… senki nem ragadhatja ki őket kezemből.” Jézus azokat, akik rá vannak bízva, a sajátjainak nevezi, akiket az Atya rá bízott, és akiket ismer. Egy apa vagy édesanya beszél úgy családjáról, hogy ők az övéi. Akik a családban élnek, összetartoznak, és egymásért élnek. Amikor Jézus jó pásztornak nevezi magát és azt mondja: ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem, akkor pontosan erre gondol. Ő aggódik értünk, kiáll mellettünk, közbenjár értünk a mennyei Atyánál.

A mai – Húsvét 3. vasárnapi – evangélium az emmauszi tanítványok története (Vö. Lk 24,13-35). Az elbeszélés Krisztus két követőjéről szól, akik a szombat utáni első napon, vagyis a Jézus halála utáni harmadik napon szomorúan és lehangoltan elhagyják Jeruzsálemet, s elindulnak egy nem túl távol eső helyre, amit Emmausznak hívnak. Útközben a Feltámadt Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik fel. Jézus, látva csüggedésüket, a Szentírásból megmagyarázza, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, hogy belépjen a dicsőségbe. Majd betért velük a házba, leült, hogy velük egyen, kezébe vette a kenyeret és megtörte, mire azok rögtön felismerték, de Ő eltűnt szemük elől, ott hagyva őket csodálkozva a megtört kenyér, jelenlétének új jele előtt. S akkor mindketten azonnal visszatérnek Jeruzsálembe, hogy a többi tanítványnak beszámoljanak az eseményről.

Hogy pontosan hol van Emmausz, nem tudjuk biztosan. Ezzel kapcsolatosan különböző elképzelések vannak, s ez a tény megengedi, hogy úgy gondoljunk Emmauszra, hogy az minden helyet szimbolizál: az odavezető út pedig minden keresztény, sőt minden ember útja. Útitársunk a feltámadt Krisztus, s Ő felgyújtja szívünkben a hit és remény lángját és megtöri nekünk az örök élet kenyerét. Lukács evangélista az ismeretlen tanítványok ajkára adja a megrázó szavakat: „Azt reméltük…” (Lk 24,21). Ez a múlt idejű ige annyit jelent: hittük, követtük, reméltük… de most mindennek vége. A názáreti Jézus, aki szóban és tettben hatalmas próféta volt elbukott és mi csalódtunk. Az emmauszi tanítványok drámája jól tükrözi korunk sok keresztényének a helyzetét, akiknek hite és reménye kudarcba fulladt. Sokak hite válságba jutott negatív élmények miatt, úgy érezzük, hogy elhagyott és elárult maga az Úr is. De az emmauszi út, amelyen járunk a megtisztulás és az Istenbe vetett hit érésének útja lehet. Ma is párbeszédet folytathatunk Jézussal, hallgathatunk szavára. Ő ma is megtöri a kenyeret és abban Önmagát adja. És így a feltámadt Krisztussal való találkozás mélyebb és hitelesebb megedzett hitet ad, a húsvéti élmény lángját; hitet, amely erős, mert nem emberi elképzelésekre épül, hanem Isten Igéjére és az Eucharisztiában lévő valódi jelenlétére.

Ez a csodálatos evangéliumi szöveg tartalmazza a szentmise szerkezetét: az első részben Jézus szavait hallgatjuk a Szentírás által, a második részben, az Eucharisztia liturgiájában és a szentáldozásban Krisztus jelenvalóvá válik testének és vérének szentsége által. Az Egyház két asztalról táplálkozik, épül és újul meg napról napra hitben, reményben és szeretetben. Imádkozzunk, hogy Szűz Mária közbenjárása átéljük az emmauszi tanítványok élményét, s minden keresztény ember és közösség újra felfedezhesse a feltámadt Krisztussal való találkozás megújító kegyelmét. (XVI. Benedek pápa)

Az Isteni Irgalmasság vasárnapja

Krisztus keresztje a Kálvárián úgy áll, mint annak a csodálatos cserének útja, mellyel Isten rendkívüli, csodálatos kapcsolatba lép az emberrel. E cserében elhangzik egy fölszólítás az ember felé, hogy önmagát és önmaga által az egész világot átadván Istennek, váljék az isteni élet részesévé, s mint fogadott gyermek, legyen társörököse annak az igazságnak és szeretetnek, mely Istenben van és Istentől jön. Így, az ember örök rendeltetésének megfelelően – mely őt Isten fogadott fia méltóságára rendeli – emelkedik magasba Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának keresztje, aki úgy jött el, mint „világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől”, hogy végső bizonyságot adjon a csodálatos szövetségről, melyet Isten az emberi nemmel, éspedig minden egyes emberrel kötött. Ez a szövetség, mely pontosan annyi idős, mint az ember, egész a teremtés misztériumáig nyúlik vissza. Az egyetlen választott néppel Isten többször is megújította, s végezetül most, a Kálvárián ugyanolyan hatállyal új és engesztelő szövetséget kötött, mely azonban nem egy nép, Izrael számára van fönntartva, hanem nyitva áll minden egyes ember előtt.
Mire tanít tehát minket Krisztus keresztje, melyről úgy tűnik, hogy messiási küldetésének végső megnyilatkozása? – Arra, hogy ez még mindig nem az utolsó szó a szövetség Istenétől. Az utolsó azon a hajnalon hangzott el, amikor előbb az asszonyok, majd az apostolok kimentek a keresztre szegezett Krisztus sírjához, megpillantották az üres sírt, és elsőként hallották a hírt: „Föltámadott!” Ezt a hírt továbbmondták a többieknek, és ettől kezdve a föltámadt Krisztus tanúi lettek. De a kereszt jelenvalósága Isten Fiának megdicsőülésében is folytatódik. A kereszt a rajta kínhalált szenvedett Emberfiáról szóló egész messiási tanúságtételben szüntelenül az Atyaistenről beszél, aki az ember iránti szeretetéhez mindvégig hűséges: „mert Isten úgy szerette a világot” – és a világban az embert –, „hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Hinni a megfeszített Fiúban pedig azt jelenti, hogy „látni az Atyát”; azt jelenti, hogy látni a világban megtalálható a szeretetet, látni, hogy a szeretet erősebb mindenfajta rossznál, ami csak behálózza az embert, az emberiséget és a világot. Az ilyen szeretetben való hit egyúttal az irgalomban való hitet is jelenti, mivel az irgalom a szeretet nélkülözhetetlen része, szinte a másik neve, s ugyanakkor a szeretet megnyilvánulásának sajátos módja, illetve sajátos megvalósulása mindazzal a rosszal szemben, ami a földkerekségen tapasztalható, ami kísérti és hatalmába keríti az embert, ami lelkébe férkőzik, sőt a pokolba tudja taszítani”.

DIVES IN MISERICORDIA (46-47)

Szent II. János Pál pápa enciklikája az Isteni irgalmasságról

Nazianzi Szent Gergely, a nagy egyházatya egyik elmélkedésében egy olyan élményvilágról beszél, amely a nagyböjti időben különösen közel áll hozzánk. Bele tudjuk magunkat élni ebbe a világba, amely ilyenkor megszólít bennünket, mert „Urunk, a mi vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért életre támadt”(Róm 4,25). Ez az élményvilág odavezet bennünket, hogy ne csak véleményt alkossunk Krisztus üdvösségszerző áldozatáról, hanem felfedezzük azt a személyes vonatkozást is, amely egészen közel visz bennünket a húsvéti misztériumhoz.

Ezt a belső folyamatot így fogalmazza meg Nazianzi Szent Gergely: Ha cirenei Simon vagy, fogd a keresztjét, és kövesd! Ha gonosztevő vagy, és vele együtt keresztre lettél szögezve, akkor becsületes emberként ismerd el őt Istenednek; ha őt, helyetted és bűneidért, a bűnösök közé számították, te őmiatta válsz igazzá. Ha arimateai József vagy, kérd el a holttestet attól, aki keresztre szegeztette; és tiéd lesz az, aki a világ engesztelő áldozata. Ha Nikodémus vagy, Isten éjszakai tisztelője, kend meg Jézust a temetésre szánt kenetekkel. Ha az a bizonyos Mária vagy, vagy a másik Mária, vagy Szalóme, vagy Johanna, sirasd hajnalban könnyeiddel. Törekedjél arra, hogy te lásd meg elsőnek az elmozdított követ, talán az angyalokat is, de inkább magát Jézust.

Húsvét ünnepén mintha fellélegezne a világ, mert sokszor látjuk magunkat keresztre feszített gonosztevőnek, a segítségnyújtástól menekülő cirenei Simonnak vagy éppen vétkeit sirató Mária Magdolnának. Nyomasztó képek ezek. Húsvét ünnepén viszont már ott állunk az elmozdított kő előtt, az örömhírt hozó angyal előtt és a feltámadt Krisztusra tekintünk. Istennek ez az új teremtése felrázza a világot.

Egyházközségi honlapunk minden kedves olvasójának áldott húsvéti ünnepeket kívánunk!

ferences testvérek

Nagyszombaton „az Egyház Jézus sírja mellett virraszt” – némaság tölti be a világot.

A lábak megmosásához hatalom kell! Mert az alázatban, a lemondásban van a nagyság. Ezt kell megtanulnunk az élet iskolájában. A szeretet: lemondások gyakorlása a végső, a teljes lemondáshoz, önmagunk átadásához.

Megy körbe Jézus a tállal, derekán a kendő, mossa a lábakat, mind a huszonnégyet… a Júdásét is… Noha Júdás szándéka ismert Jézus előtt. Júdás tragédiája az, hogy nem változott meg ettől a lábmosástól.

Megy körbe a kenyér, kézről-kézre, azután a pohár is, s a nagy csendben egyszer csak megszólal Jézus: ez az én testem.

Micsoda jel, micsoda vallomás… Érezzétek, én vagyok. Ha nem veszitek, semmi közötök sincs énhozzám… Vegyétek, egyétek, hogy legyünk egyek. Én tibennetek, ti azokban, akikhez lehajoltok. AZOK IS ÉN VAGYOK…