Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

A farizeus jelképezi azokat, akik úgy érzik, hogy egyenrangúak Istennel és közben lenézik embertársaikat. A vámos pedig azokat jelképezi, aki bűnöket követnek el, de azt elismerik és alázatosan kérik Isten bocsánatát. Utóbbi úgy gondolja, hogy nem saját érdeme, hanem Isten kegyelme menti meg őt. A példabeszéd utolsó sorából világos, hogy Jézus melyik magatartást részesíti előnyben: Ez megigazultan ment haza (bocsánatot nyerve és Istennel kiengesztelődve), amaz viszont nem (az önelégültség érzésével, Istennel való kibékülés nélkül).

R. Cantalamessa

„Minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy bátran hirdesse az evangéliumot az élet minden területén” – írja Ferenc pápa a Missziós Világnapra írt üzenetében, amelyet október 20-án tart az egyház. A dokumentum 2013. május 19-i dátummal jelent meg, ami Pünkösd ünnepnapja volt. A pápa kiemeli, hogy az evangelizáció sohasem egy elszigetelt tett, hanem mindig az egyház cselekvése. Egy közösség akkor igazából felnőtt, ha kilép saját határain túlra azért, hogy elvigye Jézus reményét a legtávolabbi helyekre is.

A mai vasárnap evangélium elénk állítja Jézust, aki meggyógyít tíz leprást, de közülük csak egy jön vissza, egy szamaritánus, egy idegen, hogy hálád adjon Neki (Vö. Lk 17,11-19) Az Úr erre így szól hozzá: „Kelj föl és menj, hited meggyógyított téged.” (Lk 17,19) Ez az evangéliumi szakasz kétszeres elgondolkodásra hív minket. Először is gondoljunk a gyógyulás két szintjére: az egyik felszínesebb, s az a testre vonatkozik. A másik mélyebb szint az ember legmélyebb részét érinti, amit a Biblia „szívnek” nevez és áthatja a személy egész életét. A tökéletes és radikális gyógyulás az „üdvösség”. A „gyógyulás” és „üdvösség” közötti megkülönböztetés még a hétköznapi nyelvben segít nekünk megérteni azt, hogy az „üdvösség” sokkal több az egészségnél: valóban az új, teljes és végleges élet. Ráadásul Jézus ezt mondja: A hited megmentett téged! A hit az, ami megmenti az embert, mert helyreállítja a kapcsolatot Istennel, a másik személlyel és önmagunkkal, és a hit a hálában nyilvánul meg. Azok, akik a szamaritánushoz hasonlóan tudják, hogyan adjanak „hálát” rámutatnak, hogy ők nem tekintenek semmit a maguk érdemének, hanem mindent Istentől jövő ajándéknak tartanak, még ha azt az emberek vagy a természet által is kapják. A hit velejárója a személy megnyílása Isten kegyelme előtt, ami azt is jelenti, hogy mindenre úgy tekintünk, mint ajándékra, mint kegyelemre. Micsoda elrejtett kincs van e két szóban: „Hála Neked!”

Nem elég kijelenteni, hogy Krisztus „barátai” vagyunk, hamis érdemekkel dicsekedni: „Veled ettünk és ittunk, a mi utcáinkban tanítottál.” (Lk 13,26)

A Jézussal való igazi barátság az életmódban mutatkozik meg: a jószívűségben, az alázatban, a szelídségben és irgalmasságban, az igazságosság és igazság iránti szeretetben, az őszinte és becsületes elköteleződésben a béke és kiengesztelődés mellett.

Miközben Jeruzsálem felé haladt, ahol a kereszthalál várt Rá, e szavakkal fordult tanítványaihoz: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.”

Bárki, aki ismeri Krisztus evangéliumát – még ha felszínesen is – tudja, hogy az par excellence, a béke üzenete, ahogy Szent Pál írja, Jézus a „mi békességünk” (Ef 2,14), aki meghalt és feltámadt, hogy lerombolja az ellenségeskedés falát és elhozza Isten országát, amely szeretet, öröm és béke.

Hogyan magyarázhatjuk Jézus szavait? Mire gondolt az Úr, amikor azt mondta, Ő azért jött – Szent Lukács változata szerint, hogy „megosztottságot”, Szent Máté szerint pedig, hogy „kardot” hozzon a földre (Mt 10,34)?

Az a béke, amit Krisztus hoz nekünk nem a konfliktusok hiányának szinonimája. Ellenkezőleg, Jézus békessége a gonosz elleni állandó harc gyümölcse. Jézus harca nem emberi személyek, hatalmak, hanem a Sátán – Isten és ember ellensége – ellen irányul.

Annak, aki ellen akar állni ennek az ellenségnek és hűséges kíván maradni Istenhez és a jóhoz, szükségszerűen konfrontálódnia kell meg-nemértéssel és olykor valós üldözésekkel.

Aki Jézust szándékozik követni és megalkuvás nélkül elkötelezi magát az igazságnak, tudnia kell, hogy szembesülni fog ellenállással és a megosztottság jele lesz az emberek között, még talán saját családjában is. A szülő iránti szeretet parancsa szent, de az soha nem előzheti meg az Isten és a Krisztus iránti szeretetet.

Az Úr Jézus lábnyomában járni, Assisi Szent Ferenc ismert szavai szerint azt jelenti, hogy a keresztény a „béke eszköze” lesz, nem a következetlen és látszólagos békének, hanem az igazi békének, amelyet bátorsággal és kitartóan kell követni azáltal, hogy naponta elkötelezzük magunkat arra, hogy a gonoszt a jóval győzzük le (Vö. Róm 12,21).

Szűz Mária, a Béke Királynője, osztozott Fiának vértanúságában, aki megvívta harcát a gonosszal. Kérjük, hogy az ő anyai közbenjárása segítsen minket, hogy Krisztus békéjének tanúi lehessünk és soha ne süllyedjünk olyan mélyre, hogy kompromisszumot kötünk a gonosszal.

XVI. Benedek pápa

A mai vasárnapi evangélium bemutatja az imádságba elmerülő Jézust.  Amikor befejezte imádságát, egyik tanítványa kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1) Jézus nem tiltakozott, de nem is kezdett beszélni különös dolgokról vagy beavatottaknak szóló formulákról, hanem egyszerűen ezt mondta: „Amikor imádkoztok, mondjátok: Atyánk…” és megtanította a Miatyánkot (Vö. Lk 11,2-4), vagyis, hogy Hozzá hasonlóan úgy forduljunk Istenhez, mint Atyához. Lukács rövidebb formában írja le a Miatyánkot, mint ahogy azt Szent Máténál találjuk, s amely általánosan használt forma lett. Előttünk állnak ma azok a Bibliában található szavak, amelyeket elsőként tanultunk meg gyermekkorunkban. E szavak belevésődtek memóriánkba, formálják életünket és kísérnek utolsó leheletünkig. Feltárják, hogy „Istennek nem kész gyermekei vagyunk, hanem a Jézussal való mélyülő közösségünk által egyre inkább azzá kell lennünk. A gyermeki lét azonos lesz Krisztus követésével.”

XVI. Benedek pápa

A mai vasárnapi evangéliumi szakaszban Szent Lukács elbeszéli, hogy Jézus meglátogatja Mártát és Máriát (Lk 10,38-42).

Márta és Mária testvérek, de van egy fiútestvérük is, Lázár, aki ez alkalommal nem jelenik meg. Jézus átkel a falun és, s ahogy mondja a szöveg, Márta befogadja Őt a házába (Vö. 10,38). Ebből a kis részletből megtudjuk, hogy Márta az idősebb, a ház feje. Jézus jól érzi magát. Mária leül lábaihoz és hallgatja, míg Márta teljesen elmerül a feladatokban, mivel tudja, hogy különleges Vendége van.

Szinte látjuk a jelenetet: az egyik testvér tevékenyen sürög-forog, a másikat elragadtatja a Mester jelenlétében és tanítása. Egy kis idő múlva Márta, aki nyilvánvalóan neheztel, nem tudja megállni, hogy ne panaszkodjon. Azt érezzük, hogy még az Urat is kritizálja: „Mester, nem törődsz azzal, hogy egyedül szolgálok. Szólj testvéremnek, segítsen!” Márta, mintha a Tanítót tanítaná! Jézus csöndesen válaszol neki: „Márta! Márta! – a név kettős említése kifejezi iránta való szeretetét – sok mindennel törődsz, sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges! Mária a jobbik részt választotta, s nem is veszíti el soha.” (10,41-42) Krisztus szavai egyértelműek: nem nézi le a tevékeny életet, sem a nagylelkű vendéglátást, inkább emlékeztet arra, hogy csak egy a szükséges, figyelni az Úr szavaira, amikor ott van, az Ő jelenlétére! Minden más elmúlik, minden mást elveszítünk, de Isten Igéje örök és ez ad értelmet mindennapi tetteinknek.

XVI. Benedek pápa

A mai vasárnapi evangélium az írástudó kérdésével kezdődik: „Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”(Lk 10,25) Jézus tudta, hogy az illető férfi jártas az Írásokban, ezért azt kéri, hogy ő maga fogalmazza meg a választ, mire az írástudó idézi a két fő parancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” Akkor az írástudó, hogy igazolja önmagát, megkérdezte: „De ki az én felebarátom?” (Lk 10,29) Jézus erre a kérdésre válaszol az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel és rámutat, hogy nekünk kell felebaráttá lennünk minden szükségben lévő számára. Valójában a szamaritánus idegenből felebarátjává lesz annak, akit a rablók félholtan az útszélen hagytak, míg a pap és a levita elmentek mellette azt gondolva, hogy beszennyezik magukat, ha a sebesült érintése közben véresek lesznek. A példabeszéd arra indít, hogy gondolkodjunk Krisztus logikájával, a szeretet logikájával: Isten a szeretet, s Őt imádni azt jelenti, hogy őszinte és nagylelkű szeretettel szolgáljuk testvéreinket!

Az evangéliumi beszámoló mércéje az egyetemes szeretetet a rászorulóval szemben, akivel „véletlenül” találkozunk, bárki legyen is az. Az egyetemes parancs mellett van egy sajátosan Egyház számára szóló követelmény: „Az Egyház családjában nem lehet szükséget szenvedő”. A keresztény ember programja Jézus programja, a „látó szív”, amely látja, hol van szükség szeretetre, s ennek megfelelően cselekszik!  (XVI. Benedek pápa)

„Boldog vagy, Szűz Mária, mert hittél.”

„Dalolj Sion leánya, örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya… Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!”

Máriának, Jeruzsálem leányának kell örvendeznie, mivel Isten, testet öltve szűzi méhében, különleges módon jelen van benne. Isten Fia általa lesz hatalmas Üdvözítő, aki azért jön, hogy meglátogassa és megváltsa népét, megvilágosítsa és lépteit a béke útjára igazítsa. Jézus Mária által teszi meg első látogatását, azonnal a megtestesülés után, amikor Mária útnak indul és a hegyekbe siet. Meg akarta látogatni idős rokonát, akinek csodálatos anyaságáról az angyaltól szerzett tudomást. Mária megkezdi küldetését. Krisztust viszi a világba. Sietve indul, tétovázás nélkül, attól a benső erőtől hajtva, ami az Üdvözítőre váró egész emberiség felé viszi. Az út hegyes területen vitt keresztül. Máriát nem nyugtalanítják az utazás fáradalmai.

Egy napon Jézus majd személyesen megy Keresztelő Jánoshoz a Jordán partjára, s ő az Isten Fia azt kéri majd, hogy az előfutár, a teremtmény keresztelje meg. Mária elővételezi Fiának alázatos magatartását, s ő az Isten Anyja indul Keresztelő János anyjához. Nem azért látogatja meg, hogy nagy méltóságában őt szolgálják, hanem, hogy ő szolgáljon. A Máriában élő Jézus vezeti anyját az alázatnak és szolgálatnak azon az útján, amelyen majd ő is járni fog, és amit az embereknek mutat.

Isten tetszését leli Máriában, aki hitével és alázatával befogadta a szívébe és testébe az örök Igét. Máriában Isten megújítja az emberekkel kötött szeretetszövetségét. A Szentlélektől megvilágosítva Erzsébet felismeri Máriában az Üdvözítő anyját és dicsérő énekbe tör ki: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” Mária nem tiltakozik a dicsérő szavak ellen. Tudja, hogy nem őt illetik, hanem Istent és mindjárt Őfelé irányítja a figyelmet.

„Te, Erzsébet, magasztalod az Úr anyját – mondja a Szűz -, de az én lelkem az Urat magasztalja. Te azt állítod, hogy hangomra a te fiad örömtől ujjongott méhedben, az én lelkem viszont Istenemben, Üdvözítőmben ujjong. Te boldognak mondod azt, aki hitt, az én hitemnek és boldogságomnak viszont az az oka, hogy az isteni jóság rám irányította tekintetét. minden nemzedék boldognak mond engem, mivel Isten rátekintett szolgálója alázatára és kicsinységére.” (Szt. Bernát)

A Magnificat nem más, mint Mária válasza Erzsébet dicséretére. Válasz, amely Isten felé irányít minden dicséretet. Mária szinte eltűnik az énekben. Egyedül Istent magasztalja és dicséri, ő maga megmarad a szolgáló alázatos helyzetében. Mint az énekben, éppen úgy az életben is. Az Erzsébetnél töltött három hónap idején és egész élete során Mária alázatosan és rejtetten tesz másoknak szolgálatot. Fia ügyét szolgálja, ő maga szinte eltűnik szemeink elől.