Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

„Mindannyian tudjuk, micsoda különbség van egy átimádkozott templom és egy olyan között, amely múzeummá lett. Ma abban a veszélyben élünk, hogy templomaink múzeumokká válnak, s úgy is bánunk velük, mint a múzeumokkal: ha nincsenek zárva, kirabolják őket. Nem élnek többé. A templom elevenségének és belső nyitottságának mértéke abban mutatkozik meg, hogy ajtói nyitva maradhatnak, mivel az egy átimádkozott templom. Ezért teljes szívemből arra kérem önöket, hogy vegyünk új lendületet. Emlékezzünk újra arra, hogy a templom mindig él, hogy benne az Úr szakadatlanul közel jön hozzánk.”

XVI. Benedek pápa az Eucharisztiában rejtőző Isten közelségének titkáról

„Amikor manipuláljuk Jézust, akkor ő elmenekül a mi kisstílűségünk elől és eltűnik. A tömeg azonban, amelyet az Úr elbűvölt, utoléri. Talán gratulálnak neki, vagy arra akarják kérni, hogy fogadja el a királyi címet? Jézus hozzájuk fordul és szembesíti őket kemény, de igaz ítéletével: nem engem kerestek, nem is a szavaimat, hanem mert teli a hasatok. Gyakran abban a reményben keressük Istent, hogy majd megoldja a mi problémáinkat anélkül, hogy mi is bevetnénk magunkat. De Jézus kemény: Isten nem mindig cirógat, néha úgy fejezi ki szeretetét, hogy élesen és váratlanul rámutat az igazságra. Jézus túllép a csalódottságán és azt mondja: azt az igazi kenyeret keressétek, amely jóllakat és kielégíti éhségeteket! Való igaz: a siker, a pénz, az elismerés és a jutalom utáni éhségünk gyakran kielégületlenül hagy bennünket. Jobb tehát, ha a belső éhségünket követjük: például az igazság utáni vágyunkat, amit csak Isten tud megadni. Jézus hozzáfűzi: én csak azt a kenyeret tudom nektek adni, amitől jóllaktok. Hiszünk neki?”

Paolo Curtaz

„A kenyérszaporítás csodáját jobban szeretem a megosztás csodájának nevezni. Az egyik részlet különösen szívet melengető számomra: van itt egy fiú, aki felajánlja Jézusnak az uzsonnáját, hogy kiprovokálja a csodát. Egy nagylelkű kamasz meghallja Jézus tanítványokhoz intézett kérését és meghúzza a legközelebb álló tunikáját, Andrásét, és megmutatja neki, amit előrelátó anyja tett a táskájába. Néhány árpakenyeret. A legszegényebbek kenyerét. Egy uzsonna, amit meg akar osztani a hatalmas és éhes tömeggel. Az éhes tömeg előtt ez a fiú kínálja a legalkalmatlanabb és legnaívabb megoldást. Jézus mosolyog: mikor fogjuk megérteni, mi, felnőttek, hogy Istennek szüksége van a serdülők boldog öntudatlanságára? Dávid vajon nem akkor kenték királlyá, amikor még pásztorfiúcska volt? Mária vajon nem akkor hívatott édesanyának, amikor jegyes volt, tizenhárom-tizennégy éves korában? A probléma velünk, felnőttekkel az, hogy elveszítjük az álmainkat, olyannyira realisták leszünk, hogy szinte elsorvadunk. Isten az örök serdülő, kedveli a fiú naív és rendkívüli gesztusát. És táplálja a tömeget.”

Paolo Curtaz

„A tanítványok kiküldésük után újból Mesterükhöz térnek vissza. Újból a középpontot keresik, ahonnan elindultak. Itt Jézus a középpontnak a jelképe; annak, hogy az emberek összegyűlnek a középpont körül. Ezzel kezdődik az a történet, amely a gyógyuláshoz vezet. A kifelé fordulás után a befelé fordulás következik.”

Rolf Kaufmann

Szűz Mária látogatása Erzsébetnél

(Sarlós Boldogasszony)

Szívem magasztalja az Urat,
és lelkem ujjong Isten, az én Szabadítóm előtt,
mert rátekintett szolgálója megalázottságára.
Íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék,
mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas.
Szent az ő neve,
és irgalma nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.
Megmutatta karjának erejét,
szétszórta a szívükben gőgösöket.
A hatalmasokat ledöntötte trónjukról,
és a megalázottakat felemelte.
Az éhezőket ellátta javakkal,
és üres kézzel küldte el a bővelkedőket.
Felkarolta szolgáját, Izraelt
megemlékezvén irgalmáról,
amint megígérte atyáinknak,
Ábrahámnak és utódainak mindörökre.

Amikor egy szentet ünneplünk, a halála napjáról szoktunk megemlékezni. Ugyanis a halál napja, az illető szent megdicsőülésének az ünnepe, a mennyországi örök élet kezdete. Keresztelő Jánossal kivételt tesz az Egyház. Az ő nagyságát az is kiemeli, hogy nem csak a vértanúsága napját, hanem a születését is megünnepeljük. A szentek életéről könyveket szoktak írni, történeteket, legendákat mesélnek el. Keresztelő Jánosról a Könyvek Könyve, a Szentírás emlékezik meg, és az Úr Jézus előfutáraként mutatja be. Legfőbb jellemvonásaként ezt emelhetjük ki, hogy életének minden mozzanata az Úr Jézusra mutat. Keresztelő János születésének hírére összegyűltek a rokonok, szomszédok. Az ő ünnepén hasonlóképpen gyűlünk össze mi is s szentmisére, hogy tanuljunk tőle.

Nagyon szépen alkalmazható rá Izaiás próféta szava, az Ó-szövetségi olvasmányból, amelyet a prófétai hivatásról mond: „Az Úr hívott meg, mielőtt még megszülettem; anyám méhétől fogva emlékezetében él nevem… A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

Mindezek olyan prófétai szavak, amelyek Keresztelő Jánosban beteljesedtek.

Amikor megszületett, a rokonok azt kérdezték: „mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilvánvalóan az Úr van vele.” Mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudjuk mi lett belőle. Az Úr Jézus azt mondta róla, hogy: „az asszonyok szülöttei között nem született nagyobb keresztelő Jánosnál.” „Növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.” Nyilvános fellépésében a legfontosabb cselekedete a bűnbánat hirdetése volt. Ennek legszebb megnyilvánulása pedig, amikor rámutatott az Úr Jézusra: Íme az Isten Báránya. Íme aki elveszi a világ bűneit. Őt hallgassátok.” Nincs ennél szebb és fontosabb feladat, mint másokat önzetlenül Krisztushoz vezetni.

Valójában a keresztény ember hivatása és feladata hasonló ahhoz, amit Keresztelő Jánost tett. Minden megkeresztelt embernek feladata rámutatni az Úr Jézusra.

Az tény, hogy a keresztény élet néha Keresztelő János pusztájához hasonlít. Ugyanis kevesen vesznek erről tudomást. Kevesekhez jut el a sürgető felszólítás, hogy Isten országának építésében minden megkeresztelt emberre szükség van. Ugyanakkor sok elhangzott buzdítás, tanítás pusztában kiáltott szó lesz, mert nehezen talál termékeny talajra a ránk bízottak lelkében. Mégsem adhatjuk fel a küzdelmet. Nehézségek árán is ki kell tartanunk a keresztény élethivatásban. Szavainkon, de még inkább cselekedeteinken, döntéseinkben előbb utóbb meglátszik, nyilvánvalóvá lesz, hogy csak a nevünkben vagyunk-e keresztények, vagy valóban Jézushoz tartozunk és minden mozdulatunk rá mutat.

A mai élet körülményei között is szükség van a Keresztelő Jánoséhoz hasonló hivatásból fakadó magatartásra. Szükség van arra, hogy úgy mutassunk rá Krisztusra, mint az életünk értelmére, azt az üzenetet közvetítve, hogy: íme Őt hallgassátok, mert neki számunkra is van mondanivalója, van útmutatása, csak arra van szükség, hogy mindez halló fülekre és befogadó szívekre találjon.

„A mai példázat arra hív bennünket, hogy engedjük el a szorongást, a fóbiánkat, hogy mindent a kezünkben kell tartanunk és beprogramoznunk, és hogy, még a lelki életünkben is meg kell értenünk mindent. Ez a létezésnek és a szabadon hagyásnak a példázata: ha a magot elvetették, nyugodtan lehetsz, hagyd az Urat cselekedni! Ez nagyon különbözik attól, amit mi eredményességnek nevezünk: bizalom, Isten kezében hagyni a dolgokat és hinni, hogy Isten, ha hagyom, cselekszik és növekszik bennem.” (Paolo Curtaz)

„A kafarnaumi házban (Mk 3,20–35) Jézus »körbenjáró« tekintetével találkozunk, mintha egy mintaszerű kört szeretne megrajzolni, vagy szemlét tartana. Valaki hírül adja a Mesternek, hogy »kint« várják anyja és testvérei. Jézus nem úgy reagál, ahogy az olvasó elvárná tőle. Nem küld senkit helyet csinálni, hogy rokonai beléphessenek a házba. A Mester feltesz egy kérdést (33. vers), majd körbenéz (34a) és ünnepélyes kijelentést tesz (34b–35). »Aztán körültekintett azokon, akik körülötte ültek.« Ennek a tekintetnek a milyenségét csak Márk emeli ki, és nagy gonddal pontosítja. Jézus körül nem egy meghatározhatatlan és kaotikus sokaság van, hanem hallgatók »köre«. Mielőtt válaszolna, személyesen, egyenként rájuk tekint, mintha igazolná hiteles jelenlétüket, hogy igen, ők itt vannak, és hallgatják. Végül kifejezett választ ad: »Íme, az én anyám és testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám« (3,35).”

Elena Bosetti