Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

„Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.”

Lukács az „Isten mai napjának” teológusa. Evangéliumában tizenkétszer találkozunk a „ma” megjelöléssel. Közülük ezek a legfontosabbak:

• „ma” történt az angyalok kinyilatkoztatása Betlehemben (vö. Lk 2,11);
• „ma” szólalt meg az égi hang Jézus megkeresztelkedésekor (vö. Lk 3,22);
• „ma” teljesedett be Jézus programbeszéde (mostani evangéliumi szakaszunkban);
• „ma” is úton van Jeruzsálem felé (vö. Lk 13,32–33);
• Péter felé is elhangzik ez a szó árulása kapcsán (vö. Lk 22,34.61);
• a jobb lator is megkapja az üdvösség ígéretét: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!” (Lk 23,43)

Ma újrakezdem a kereszténységem!

Enzo Bianchi, Comunità di Bose

Az Izrael és Istene közötti házasság olyan, mint a mai evangéliumi szakasz korsói: kővé dermedt és tökéletlen. A mai vasárnapi szakaszban hat korsó szerepel. A hat a bibliai számszimbolikában a tökéletlenség száma, egyel kevesebb, mint a tökéletességet kifejező hetes szám. Ilyen Izrael vallásossága: megfáradt, felhígított, nem nyújt örömet és többé már ünnep. Az emberek olyan hitet élnek, amely nagyon hasonlít a mi mai vallásosságunkhoz: megfáradt és zavaros, ellentmondásokkal terhes és a mindennapi élet elsodorja. Mária, mint az első a tanítványok között, felismeri ezt és arra kéri Jézust, hogy lépjen közbe. A hűséges szolgák, az elbeszélés központi alakjai azok, akik működtetik az Izrael és Isten közötti házasságot, akik bár nehézséggel és megértés nélkül, de engedelmeskednek, kitartanak és nem adják fel. Még nem tudják, hogy hűséges munkavégzésük gyümölcsöt hoz és újra elevenné teszi az ünnepet. Kell a hűséged az új bor csodájához! Jézus, az emberiség vőlegénye az, aki a megszokás vizét átváltoztatja a szenvedély borává.
Paolo Curtaz

Ma a szent családot ünnepeljük, amely bár nagyon is különbözik a mi családjainktól (gondoljunk csak arra, hogy van egy anya, aki szűz, egy nevelőapa és egy kisfiú, aki Isten!), érzelmi dinamikákban viszont mégis azonos családjainkkal.

Názáret arról árulkodik, hogy Isten eljött, hogy szállást vegyen lakásiankban, házainkban. Így a hétköznapjainkban és a gesztusaink állandó ismétlődésében megélhetjük Isten Országát, misztikus tapasztalatot szerezhetünk és növekedhetünk Isten ismeretében. Kidolgozhatnánk egy „pelenka”-teológiát (a legkomolyabban!), egyfajta misztikus traktátust a gyerekek feladatairól, a kölcsönösség lelkiségéről, amit meg kell fizetnünk. A kereszténység rendkívül újdonsága éppen abszolút normalitásában van. Isten úgy döntött, hogy lakást vesz hétköznapjainkba és teljesen bekapcsolódik abba.

Paolo Curtaz

Csak egy őrült Isten vehette fejébe, hogy emberré válik. Mi bírhatta rá Istent arra, hogy feladja kiváltságos isteni létállapotát, hogy magára vegye a gyenge emberi létállapotot?

A hatalmasoknak minden korban az volt az álma, hogy istenek legyenek, mindenki fölé emelkedjenek (lásd például Iz 14,13–14: „Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat […] hasonló leszek a Magasságoshoz!”). Minden vallásos embernek is az volt a leghőbb vágya, hogy elérje Istent: felemelkedni, lelkivé válni, hogy misztikusan egyesülhessen a láthatatlan Istennel. A hatalmasok azáltal próbáltak felérni Istenhez és vele egyenrangúvá válni, hogy növelték uralkodói hatalmukat népeik felett; a vallásos emberek azáltal próbáltak eggyé válni Istennel, hogy növelték imáik és áldozataik számát, s a feddhetetlen, szent élet mintaképeivé akartak válni. Csakhogy minél inkább elkülönült az ember a többi embertől, hogy találkozzon Istennel, Isten annál inkább távolodni látszott, elérhetetlennek bizonyult.

Jézussal megértettük ennek az okát. Karácsonykor, Jézus születésével Isten emberré válik, minden más teremtmény szintjére ereszkedik le. Egyedül „Isten balgasága” (1Kor 1,25) késztethette a Magasságost nemcsak arra, hogy emberré váljon, hanem hogy az is maradjon: „Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, az emberekhez vált hasonlóvá” (Fil 2,7). Sosem lehetett hallani korábban olyan Teremtőről, aki teremtményeinek szintjére ereszkedett volna!

Istenünk megtette ezt, a teremtett ember, az emberiség iránti szeretetből. Jézus születése óta Isten már nem ugyanaz, aki volt, és az ember sem. Teljesen megváltozott Istennek az emberekkel, és az embereknek az egymással való kapcsolata. Jézus óta Istent nem keresnünk, hanem befogadnunk kell. Az embernek nem kell felemelkednie, hogy rátaláljon Istenre, hanem le kell ereszkednie a többi ember felé, mert Jézusban Isten emberré, mélyen emberivé lett, és nem kéri azt, hogy szolgáljuk őt, hanem ő maga állt minden ember szolgálatába.

Ezért az, hogy valaki közösségben van-e Istennel, nem abból látszik, hogy mit hisz, hanem abból, ahogyan szeret, nem abból, hogy mennyit imádkozik, hanem abból, hogy mennyi figyelmet szentel a többiek szükségleteinek, nem abból, hogy mennyi áldozatot mutat be Istennek, hanem abból, hogy tud-e áldozatot hozni embertársai javáért.

Ez a karácsonynak, Jézus születésének csodálatos meglepetése: minél emberibbé válik az ember, annál inkább felfedezi és felszabadítja a magában lévő istenit, azt az Istent, aki nem elszívja az ember energiáit, hanem közli vele a sajátját, azt az Istent, aki nem azt kéri, hogy az ember őérte éljen, hanem azt, hogy belőle, vele és úgy éljen, mint ő, szeretetet árasztva és együttérzést tanúsítva minden teremtmény felé, azt az Istent, aki nem azt kéri, hogy engedelmeskedjünk egy szentnek tartott könyvnek, hanem azt, hogy szentnek tartsunk mindent teremtményt.

Alberto Maggi (olasz katolikus szentírástudós, szervita szerzetes)

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk minden olvasónknak és honlapunk követőjének!

A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,39–45) Mária és Erzsébet találkozását beszéli el. Ez az a szakasz, amellyel belépünk Karácsony hetébe, ezért hallgassuk különös figyelemmel és engedjük, hogy ez az Ige elkísérjen minket, hogy üdvözöljük életünkben az Urat, aki mindig érkezik.

Ez az az epizód, amely közvetlenül az angyali üdvözlet elbeszélését követi: ez fontos részlet, mivel azonnal mondhatjuk, hogy az angyali üdvözlet a vizitáció előfeltétele. Előzménye és ígérete annak: a találkozás az Úrral előfeltétele annak, hogy az ember elébe menjen a másiknak, hogy a másikkal igazi találkozásokat és kapcsolatokat éljen át. Aki fogadta az Úr látogatását, az megnyílik, kivirul, útra kel, többé nem fél: annak bizonyosságában él, hogy az Úr ott van vele. És ez az, ami átalakítja az életet.

Az angyali üdvözlet elbeszélése ellenpontja a Zakariásnak adott születés-hírüladásnak. Zakariás nem hisz és jeleket kér, hogy bízni tudjon: nos, mintegy ennek a magatartásnak a következményeként Zakariás néma, érzéketlen, önmagába zárt marad. Mária számára viszont éppen ellenkezőleg, új életmód veszi kezdetét, amit a 39. versben olvasható határozói igenév foglal magába: sietve.

A „sietve” húsvéti határozói igenév, amely sietséget fejez ki, az élet kirobbanását, ami azzal történik meg, aki felismeri, hogy megváltott. Az a felugrás, szökkenés, amely Jánost Erzsébet méhében éri el (Lk 1,41), ebben gyökerezik, Máriának ebben a sietségében, amellyel saját üdvtapasztalatából elindul, hogy a másikkal találkozzon.

Mária, akit elér és átalakít a kegyelem, találkozik Erzsébettel, aki ugyanazt a tapasztalatot élte át. Milyen tapasztalatot? Tapasztalatot egy olyan Istenről, aki termékennyé tette méhüket úgy, ahogyan csak Ő képes rá. Ez az üdvösség.

Amikor valaki megtapasztalta így az üdvösséget, azt felismerjük anélkül, hogy túl sok szóra, túl sok magyarázatra volna szükség: Mária nem mond semmi mást, csak egy egyszerű köszöntést (Lk 1,40), de Erzsébet már önmagában hordozza azokat a szempontokat, amelyekkel Mária életét olvassa.

A szöveg azt mondja, hogy eltelt Szentlélekkel, így szavai egy próféta szavai, aki képes értelmezni Isten jelenlétének jeleit Máriában. Soha nem nevezi őt nevén, hanem három olyan címmel illeti, amelyek mindig Istennel hozzák őt kapcsolatba, azzal, amit Isten cselekszik benne: ez a hívők új szemlélete és az az új mód, ahogyan ők egymással találkoznak.

Mindenekelőtt azt mondja, hogy Mária áldott (Lk 1,42): a Bibliában az áldás mindig az élet ajándékához kapcsolódik; Isten éppen azért áld, hogy életet adjon, az életet növelje, oltalmazza, és mindezt hatékony, teremtő Szava által teszi. Erzsébet Máriát Istennek e tevékenységén belül látja, ezen az áldáson belül, amely a világ teremtésével kezdődött és soha nem szűnt meg.

Azután „az én Uram anyja” névvel illeti (Lk 1,43): Mária többé nem csak egy asszony, többé már nem csak a saját nevét viseli. A Mária név, az ő személyazonossága mostantól kezdve azt jelenti, hogy anya legyen: így ismeri fel és így azonosítja őt Erzsébet próféciájában. Nem akármilyen anya, hanem „az én Uram” anyja, így Erzsébet az első, aki az evangéliumban a küriosz szót visszhangozza. Az Úr címet a Feltámadott viseli, Aki legyőzte a halált. Mi több, nem egyszerűen az Úr anyja, hanem az én Uram anyja: annak az Istennek az anyja, aki megszabadított engem, aki elvette szégyenemet, aki irgalmasságot gyakorolt velem.

Végül úgy említi Máriát, mint „aki hitt” (Lk 1,45). Isten tette, hogy áld és megszabadít. Az ember műve, hogy higgyen az áldó és szabadító Istenben. Amikor ez megtörténik, az ember boldog, vagyis teljességében éli meg a maga emberségét. Mária pontosan ez, új asszony, aki először bízott és hitte, hogy Isten műve benne áldás, élet volt.

A mai szakasz itt ér véget, de az evangélium folytatódik a magnificat énekével: Mária, akit nagynénje, Erzsébet megerősített, énekel. Énekel Isten cselekvéséről a történelemben, ami húsvéti tett, paradox esemény, csak a hívő számára látható. Aki hisz, már ezt az új világot látja, pontosan úgy, ahogyan Erzsébet látja a rejtett, Mária méhében jelen levő Jézust.

Már a küszöbön áll a Karácsony: megadatott nekünk a lehetőség, hogy úgy fogadjuk, mint ahogy Erzsébet fogadta Máriát, hívő tekintetével, amely lehetővé tette számára, hogy meglássa újra Isten áldását a történelmet eljövetelével alakító tettében. Ahogyan Erzsébetnek, úgy számunkra is ez az eljövetel csodálkozás és öröm forrása.

Pierbattista Pizzaballa, Jeruzsálem püspöke

Erzsébet és Mária találkozása. Ain Karem, a Vizitáció templomkertjében

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Advent mai, harmadik vasárnapján is Keresztelő János alakjával találkozunk. A Jordán folyónál mondott prédikációja sokakban felébreszti a megtérés vágyát (Lk 3,10–14), és a szívekben megszületik a kérdés: mit kell tennünk, hogy jól éljünk? Mit tehetek én a saját életemért?

A legkülönfélébb személyek teszik fel ezt a kérdést: mindegyikükben – saját pozíciójukban, saját helyzetükben – az élet új vágya ébred; a válasz eltérő lesz, mindenkinek a neki megfelelő.

Akár a tömeg (Lk 3,10), akár az adószedők (Lk 3,12) vagy a katonák (Lk 3,14) kérdezik, úgy tűnik, mindegyiküknél látható a felismerés kiváltotta csodálkozás, hogy számukra is van üdvösség. Senki nincs kizárva, annak megfelelően, amit Izajás mond a múlt vasárnapi evangéliumban hallott idézetben: „minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Éppen ez volt az az Ige, amelyet János kapott, aki mindenkinek szóló megbocsátást kiált a pusztában.

Keresztelő Jánosnak e kérdésekre adott válaszaiban közös elem a találkozás a testvérrel: „Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek” (Lk 3,13) […] „Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok…” (Lk 3,14). Összességében azt kéri, hogy tegyük egyenessé a másik felé vezető utakat, szüntessük meg az igazságtalanságokat, ne tegyünk rosszat, ne használjuk a másik embert saját céljaink elérésére; azt kéri, hogy osszuk meg, amink van, részesítsük belőle azt, akinek kevesebb jutott. Ez a legnyilvánvalóbb dolog.

Vagyis Keresztelő János azt mondja, hogy a megtérés nem rítusok által történik, nem elegendőek az áldozatok, a templomi adományok, zarándoklatok. Az a zarándoklat, amelyet meg kell tenni, a másik felé tart, onnan kiindulva, ahol éppen vagyunk. És ez az a hely, ahol az Úr érkezik, az az út, amelyet megtesz, hogy elérje az ember életét.

Amikor ez megtörténik, akkor kezd valóra válni a világnak az a prófétai víziója, amelyet Izajás megpillantott; az, amelyben a világ teljes átalakuláson megy keresztül: mindaz, ami akadályozta a találkozást az emberek között, valamint ember és Isten között (hegyek, halmok vagy göröngyös utak), mindaz eltűnik, hogy a találkozás megtörténhessen.

Mert amikor Isten érkezik, az történik, hogy az emberek újra testvérnek fedezik fel önmagukat, a kapcsolat új formája születik meg.

A mai evangéliumi szakasz második részében (Lk 3,15–18) Lukács evangélista kiemeli János igehirdetésének egy másik gyümölcsét, a várakozást: „A nép pedig várakozott” (Lk 3,15).

János feladata tehát nem csupán az, hogy a különböző embercsoportokat békés együttéléshez segítse. Már ez sem volna kevés, azonban ennél jóval többet tesz: Keresztelő János reményt ébreszt ott, ahol minden remény meggyöngült vagy akár ki is hunyt. Egy olyan közegben, ahol a sokaság már semmit nem várt és az igazságtalanságok és fáradtság súlya alatt beletörődötten csak a mának élt, egy ember, aki engedi, hogy Isten Szava benne megtörténjen, képes felébreszteni a várakozást valami más iránt. Képes emlékeztetni arra, hogy nem csak e világra teremtettünk, hogy az ember az Istennel való találkozásban él.

Ez a várakozás sokak számára megállhat Keresztelő János alakjánál: valóban, mindenki „tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus” (Lk 3,15). János válasza azonban sokak szívében elülteti a távolabbra mutató reményt: a Messiás, amikor majd eljön, mindent felülmúló lesz, és meghalad minden emberi várakozást. János hozzá képest semmi, és ez felismerhető (Lk 3,16).

Ez teljesen igaz. A Messiás, amikor majd eljön, olyannyira mindent felülmúló lesz, hogy nehéz lesz őt felismerni még Jánosnak is, aki átéli annak drámáját, hogy nem tudja megfogalmazni a különbséget várakozása és az előtte álló Jézus között („Keresztelő János küldött hozzád, hogy megkérdezzük: »Te vagy-e az, akinek el kell jönnie vagy valaki mást várjunk?«” – Lk 7,20; vö. Mt 11,3).

Ezért mindig ébernek kell lennünk: nemcsak azért, mert nem tudjuk a napot és az órát, hanem – talán még inkább azért – mert az, ami majd adatik, messze felülmúlja várakozásunkat, és arról fog szólni, hogy szeressük ezt az ajándékot, és engedjük, hogy meghaladja reményeinket, engedjük, hogy messzebbre ragadjon minket, oda, ahová nem is gondoltuk, hogy mehetünk.

Mert egy ilyen remény csak a végtelen, az örökkévalóság reménye lehet.

+ Pierbattista

Olyan emberek vagyunk, akiknek itt nincs maradandó városuk, akik zarándokként élünk az időben, és az örökkévalóságra készülünk.

Olyan emberek vagyunk, akik a karácsonyi időben is adventet ünnepelünk. Tudnunk kell, hogy életünk csak kezdet és zarándoklás itt a földön. Az a feladatunk, hogy vándoroljunk, öröm és bánat közepette, de hívő lélekkel az örök fény felé. Ez azt jelenti számunkra, hogy az örökkévalóság még nincs itt. Nem jelenti azonban azt, hogy el kell fordulnunk ettől a földtől, hanem azt, hogy a másik fényt nem szabad szem elől tévesztenünk. Tekintsünk fel az Előfutárra!

Keresztelő János a pusztában van. Nyilván azért, mert ezt a vidéket saját létének érzi: a magányban, a szárazságban, a tájban, amely határtalan, amelyben nem lehet otthon az ember. Mi sem vagyunk másként, amikor újra és újra azt tapasztaljuk, hogy életünket pusztaság veszi körül. Pusztaság a nagyvárosban, pusztaság a magányban, pusztaság, ahol bizonytalanok vagyunk, pusztaság, ahol nem érezzük magunkat otthon. Emberek vagyunk mi is, akiknek ha külső életterüket aszerint kellene alakítaniok, ami belül van, akkor pusztában érzik magukat.

Karl Rahner

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai nappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Lukács evangéliuma kísér bennünket az Úr megismerésének és a hitben való növekedésnek az útján. Ebben az évben újraéljük Krisztus életének valamennyi misztériumát, hogy élete évről évre egyre nagyobb teret kapjon bennünk, hogy élete mindinkább a mi életünkké váljon. Mint minden évben, utunk Advent idejével veszi kezdetét, azzal az időszakkal, amelyben lépésről lépésre közelebb kerülünk a találkozáshoz a testben megjelenő Úrral. Olyan esemény ez, amelyet Isten évszázadok során készített elő: mi pedig belekapcsolódunk ebbe a hosszú készülődésbe.

A szakasz, amelyet ma meghallgatunk, Lukács evangéliumának 21. fejezetében található: abban a fejezetben, amely közvetlenül megelőzi a Szenvedéstörténetet. A többi szinoptikus evangéliumhoz hasonlóan Lukács evangéliuma is erre a pontra, a Passió elé helyez egy „eszkatologikus” beszédet, vagyis Jézus egy eszmefuttatását a végső időkről, az Úr visszatéréséről. Az evangéliumok azért teszik ezt, hogy kifejezzék: a Húsvét az igazi fény, amellyel a történelem értelmére tekintünk.

A mai szakasz két részre tagolódik, s mindkettőből kapunk egy-egy megfontolásra érdemes kiindulópontot. Az első részben (Lk 21,25–28) meglehetősen világosan látszik az emberiség történetének útja. Milyen út ez? Két eleme van. Mindenekelőtt van egy zavarodottság, félelem, fájdalom jellemezte időszak. Mondhatjuk, hogy ez az idő semmiben sem különbözik az emberek gyakran e fájdalmas valóságtól alakított mindennapjaitól. Az élet próbatételt jelentő, átmeneti, választási lehetőségekkel, meg nem tett lépésekkel teli időszaka, zajló idő.

A fontos azonban az, amit Jézus mond, nevezetesen hogy ez a történelem egy cél felé tart. Mintha ez a történelem egy anyaméh volna, amely önmagában hordja azt, amire irányul és amiért van. A történelem nem a vég, mindennek a megsemmisülése felé halad; nem a káosz vagy a halál felé tart; a történelem az Úrral való találkozás felé halad. Ezért a nagyszerű hír, amivel a mai evangélium megajándékoz bennünket: az Úr érkezik (Lk 21,27). Miközben a történelem egy befejezés felé halad, az Úr érkezik, hogy velünk találkozzon, és belép a történelembe.

Az evangéliumi szakasz második részéből megérthetjük, hogy az Úrnak ezt az érkezését különbözőképpen fogadják és élik majd át: némelyek számára csapda lesz (Lk 21,35), mások számára szabadulás (Lk 21,28). A csapda olyasvalami, ami váratlanul ér: némelyek számára az Úr érkezése olyan lesz, mint valami nem várt esemény, ami épp akkor történik meg vele, amikor éppen nem várja, mert mással van elfoglalva. Olyasmi, amiről még csak nem is képzelte, hogy megtörténhet. Ez azt jelenti, hogy megvan annak a lehetősége, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nincs annak tudatában, hogy ennek az életnek értelme van, mert egy nap találkozni fogunk az Úrral; hogy nem úgy éli meg valaki ezt a találkozást, mint valamit, ami már megtörtént, ami minden nap megújul. Anélkül, hogy tudná, hogy egy nap egy ilyen találkozás végérvényesen megtörténik és az nem lesz más, mint amit nap, mint nap átélt: találkozás az Úrral. Ha ez a találkozás nem történik meg, akkor nem meglepő, hogy az életet tobzódás, részegség, bajok terhelik (Lk 21,34): annak a helyzete ez, aki számára élete horizontján nincs más, mint a jelen pillanat, és akinek ezer módot kell találnia arra, hogy egy hiányt betöltsön, hogy a magány elől elmeneküljön. Annak a helyzete, aki életében még soha nem állt meg „az Emberfia előtt” (Lk 21,36), és nem biztos, hogy végül képes lesz ezt megtenni; mert az élet éppen azért adatott, hogy megtanuljuk ennek művészetét: azt, hogy az Úrral legyünk. Mások számára viszont szabadulás lesz az Úr érkezése: a véső szabadulás a magányból. Az a pillanat lesz, amelyben az ember meglátja, hogy az a szabadulás, amelyben hitt, és amelybe reményét vetette, valóban beteljesül és teljessé teszi az egész életet.

Az emberi élet két eltérő kimenetele elsősorban nem morális következmény, nem a Törvény megtartásától, nem egy személyes tökéletességtől függ, hanem a virrasztásra való készségtől (Lk 21,34.36), vagyis a világban való jelenlét azon módjától, amely azt az embert jellemzi, aki tudja, hogy ez a világ nem minden és vár valami mást. Annak a hozzáállása ez, aki nem falja az életet, aki mindig hagy szabad teret önmagában, hogy képes legyen rácsodálkozni, befogadni. Annak a magatartása, aki újdonságot vár és úgy él át mindent, hogy tudja, az újdonság éppen ott kezdődik.

Jézus a virrasztás mellett az imádságot hangsúlyozza (Lk 21,35): csak imádkozva lehet virrasztani. Ha nem imádkozunk, elalszunk, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Mert az imádság a valódi lehetőség arra, hogy menekülés nélkül éljünk, anélkül, hogy elvesznénk, amikor az élet bonyolultságával vagy a fájdalommal kerülünk szembe.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mint egy módszerre, amellyel megváltoztatjuk életünket, mint egy választható és kicsit mágikus világra, ahová akkor menekülünk, amikor az élet túlságosan nehézzé vált. Valójában az imádság ennek éppen az ellenkezője: az imádság által az Úrból merítünk erőt ahhoz, hogy meg tudjunk maradni abban, ami történik, tudva, hogy nem vagyunk egyedül. És tudva, hogy minden megszűnhet ezt a jelenlétet kivéve.