Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A drachma

A mai evangéliumi szakaszt (Lk 15,1–32) értelmezhetjük az első vers fényében: „A vámosok és bűnösök is mindnyájan odamentek hozzá, hogy hallgassák.”

A szakasz tehát azzal a képpel indul, amelyben azt látjuk, hogy ahol Jézus van, ott vannak vámosok és bűnösök is, akik azért közelednek hozzá, hogy hallgathassák.

A versen belül egy névmásnál időzünk el, amely azon személyek csoportjára vonatkozik, akiket az evangélista „vámosoknak és bűnösöknek” nevez, amikor azt mondja, hogy ők mindnyájan Jézushoz közeledtek: „mindnyájan”.

Azt mondhatjuk, hogy éppen ez a „mindnyájan” botránkoztatja meg személyek egy másik jelenlevő csoportját, melyet farizeusok és írástudók alkotnak: ami megbotránkoztatja őket, az pontosan ez, vagyis az, hogy Jézus fogadja a bűnösöket is, tehát az, hogy Jézus mindenkit elfogad.

A Jézus által elmondott három példabeszéd többek között e mennyiségjelzők körül forog.

Az elsőben egy emberrel találkozunk, akinek száz báránya van, és abból egyet elveszít. Ezért otthagy kilencvenkilencet, hogy megkeresse az egyetlenegy elveszettet. Megtalálja, hazaviszi, visszavezeti a többihez; úgy tűnik, hogy nem nyugszik, amíg újra nincs meg mind.

A másik egy asszonyról szól, akinek tíz drachmája van, elveszt belőle egyet. Ő is keres, és nem nyugszik, amíg újra nincs tíz, amíg nincs meg újra mind.

A harmadikban van egy apa. Ennek az apának két fia van, egyikük messzire megy. Majd miután sok rossz fát tett a tűzre, hazatér. Ekkor a másik vonul el, nem akar otthon maradni most hazatért fivérével. Ennek a két fiúnak az apja nem lel nyugalmat, amíg mindkét fiú újra vele nem lesz.

Ezzel az értelmezési kulccsal tehát világossá válik, hogy a probléma épp itt van, ebben a mindegyikben.

Egyrészről ott van Isten, aki szívében hordja a mindenkinek szánt üdvösség utáni vágyat.

Lukács evangéliuma első lapjaitól kezdve hallottuk újra meg újra: amikor Jézust néhány nappal születése után szülei bemutatják a templomban, egy Szentlélekkel eltelt idős ember látja őt és felismeri benne azt az ajándékot, amit Isten ad az emberiségnek minden nemzet üdvösségére (Lk 2,31).

Másrészt ott van az ember két, csak látszólag ellentétes hajlam között: van az elveszett ember, mint a kisebb fiú és van a méltatlankodó ember, aki elutasítja, hogy elveszettként tekintsenek rá. Ők azok, akik úgy vélik, hogy méltók az üdvösségre, mint a farizeusok, akikkel az 1. versben találkozunk.

Mindkettő téved, hibás a látásuk, téves a nézőpontjuk.

Az előbbiek azt hiszik, hogy nincs többé joguk, hogy hazatérjenek; az utóbbiak úgy vélik, csak nekik van joguk ehhez. Mindkettő téved, mert egyiküknek sincs joga rá, hanem ez az otthonlét mindenki számára kegyelem és élet.

Az Isten üdvössége utáni vágy tehát olyan úton valósulhat meg, amely során az ember visszatér egy testvéri élethez, amiből senki sincs kizárva, olyan úton valósulhat meg, amely során az ember lemond arról, hogy ő határozza meg, ki üdvözül és ki nem.

Jézus ezért megszüntet minden kategóriát: számára nincsenek farizeusok, vámosok, bűnösök, mindnyájan egyaránt elveszett és megtalált fiak, akik arra kaptak meghívást, hogy testvérek legyenek, hogy együtt alkossák azt az új családot, amelyben mindenkinek helye van.

Jeruzsálem felé tartó útján ma Jézus még egy lépést tesz, ismét megvilágítja útja értelmét: Jeruzsálemben Jézus odaadja életét mindenkiért, hogy az elveszett és megosztott emberiség újra egy legyen egyetlen, megosztottságok, osztályozások és megkülönböztetések nélküli családban.

Azonban ennek a megbotránkoztató újdonságnak az elfogadása a szoros kapu, amelyen át be lehet lépni a házba: amint az elmúlt vasárnapokon láttuk (vö. C év 21. vasárnap), nem az marad kívül, aki hibázott, hanem az, aki úgy gondolja, hogy előbbre való másoknál, hogy többet érdemel, aki féltékeny arra a testvérre, akit az Atya ingyenesen és örvendezve fogadott haza.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.

Tájékoztatjuk azokat az egykori tanítványokat, barátokat, akik személyesen nem tudnak részt venni a szertartáson, hogy József atya temetése élőben is közvetítve lesz a ferencesek YouTube-csatornáján:

https://www.youtube.com/channel/UC4kcszDESGY4kN6M6hV3afA

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 14,25–32) kivezet minket a vendéglátó farizeus házából (Lk 14,1.12), és ismét útnak indít.

Az úton lét témája, mint már többször említettük, fontos és mindig szem előtt kell tartani, mert Jézus ezen útjának pontos célja van: Jeruzsálem.

Az út célja ma is értékes értelmezési kulcsokkal szolgálhat számunkra.

A mai szakaszban háromszor ismétlődnek olyan szavak, melyek a célról, a beteljesedésről szólnak (Lk 14,28.29): Jézus megállt, az őt követő sokasághoz fordult, és utal arra, hogy komolyan kell venniük ezt a követést, hogy az tökéletesedhessen, hogy teljessé válhasson.

Nos, ezek a beteljesedésre vonatkozó szavak nagyon fontosak és gyakoriak Lukács evangéliumában.

Megjelennek Jézus nyilvános működésének kezdetén, amikor a názáreti zsinagógában Jézus felkel, olvas néhány verset Izajás prófétától, és kijelenti, hogy ott, abban a pillanatban beteljesedett az üdvösségnek ez az Igéje (Lk 4,21).

Visszatérnek egy stratégiai szempontból fontos helyen, az evangélium közepén, amikor kezdetét veszi Jézus Jeruzsálem felé tartó útja: „amikor beteljesedésükhöz közeledtek felemeltetésének napjai, elhatározta, hogy útra kel Jeruzsálem felé” (Lk 9,51).

És végül visszatérnek a szenvedést megelőzően, az utolsó vacsora alkalmával ötször (Lk 21,22.24; 22,16.37.38), majd a feltámadást követően, amikor a Feltámadott magyarázza övéinek, hogy valóban meg kellett történnie mindannak, amit megjövendölt, hogy beteljesülhessen az Atyától ajándékozott üdvösség (Lk 24,44).

Jézus úton van élete beteljesedése felé és figyelmezteti tanítványait az ő életük beteljesedésére. Jézus életének beteljesedése dicsőséges, feltámadt teste: de ez a mi célunk is, nincs más célunk, ez az a cél, ami felé törekszünk.

Mivel épp az ő életének beteljesedése teszi lehetővé a mi életünk beteljesedését, ami nem más, mint az ő élete beteljesedésének elfogadása és részesedés abban.

Azok a figyelmezetések, amelyeket a mai evangéliumban ad az Úr, annak az útját, módját jelzik, ahogyan ebbe a beteljesedésbe beléphetünk.

Úgy tűnik, hogy mind egy irányba tartanak, a felé a szabadság felé, ami egy új életstílust, a szeretet új mértékét teszi lehetővé.

Azt a szabadságot, amiről Jézus beszél, három lényeges területen kell keresni: szabadság a családi kötelékektől, önmaguktól és az anyagi javaktól.

Mindenekelőtt szabadság a családi kötelékektől, amelyekkel kapcsolatban Jézus nagyon erőteljes kifejezéseket használ, amikor azt mondja, hogy gyűlölni kell apjukat, anyjukat, feleségüket, fivéreiket és nővéreiket (Lk 14,26). Ezeknek a súlyos kijelentéseknek kettős jelentése van.

Az első, hogy az új élet nem a családból ered, hanem kegyelemből fakad: mindnyájan meghívottak vagyunk egy halálra, átmenetre, elszakadásra mindattól, amit a vér által örököltünk, amit az esendőség, a bűn jellemez, azért, hogy új életre keljünk, ami Isten élete bennünk. Csak ez az élet juthat el a tökéletes beteljesedésre.

A második, hogy ezeknek a kötelékeknek megvan az a kockázata, hogy olyan védett hellyé válnak, amelyekből biztonságot és életet nyerünk, így a múlthoz, a régihez horgonyoznak bennünket és megakadályoznak abban, hogy merjünk egészen az Úrban bízni.

Ez az, amit gyűlölni kell, vagyis el kell utasítani, felismerve, hogy ez olyan út, ami a halálba vezet.

Ám ez nem elég: ugyanabban a versben Jézus azt mondja, hogy önmagunkat is gyűlölnünk kell éppen úgy, ahogyan családunkat. E mögött ugyanazt a logikát látjuk, mely által abban a pillanatban, amikor önmagunkban és saját erőnkben keressük az életet és a biztonságot, végül a halál egyik útján találjuk magunkat.

Paradox módon csak a kereszt útja az élet útja: olyan út, amelyen megnyitjuk magunkat önmagunk teljes odaajándékozására anélkül, hogy saját érdekeinkre, saját sikerünkre gondolnánk.

Végül ott a meghívás az anyagi javaktól, az emberi, e világi biztonságtól való szabadságra. Ezt két példázaton keresztül látjuk, a torony és a háborúra készülő király példázatán keresztül (Lk 14,28–33). Két olyan példázat, melyek egy paradoxonra alapozottak, miszerint nem az valósítja meg művét, akinek több eszköze van, hanem éppen ellenkezőleg, az, akinek semmije nincs.

A követés ezt jelenti: elhagyni mindent, ami nem ad életet, legfeljebb annak látszatát, azért, hogy bennünk legyen Isten élete, és úgy szeressünk, ahogyan Ő.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.

A gyász a normális és természetes reakciónk, amikor veszteség ér bennünket, ezért a gyásszal kapcsolatos mindenféle érzelmünk is normális és természetes. A probléma csak az, hogy arra neveltek bennünket, hogy ez nem így van.

Veszteségeink lehetnek: Költözés, háziállat kimúlása, Iskolakezdés, házasságkötés, érettségi, házastárs halála, egészségi állapotunk változása, gazdasági helyzetünk változása, felnőtt gyermek elköltözése, bizalomvesztés, iskolaváltás, lakhelyváltás…A gyászolónak szüksége van arra, hogy veszteségeiről beszéljen. Helytelen „jótanácsok” gyászolóknak: Ne légy szomorú! Pótold a hiányt! Gyászolj egyedül! Az idő mindent megold! Légy erős! Foglald le magad!

Segítség a gyászfeldolgozáshoz: John W. James, Russel Friedman: Gyógyulás a gyászból. Hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát, a válást és más fájdalmas veszteségeket? Zafír Press; http://www.orvosikonyvek.hu

Ettől még sokkal jobb: Gyógyulás a Gyászból Magyar Központ kurzusai: www.gyaszfeldolgozasmodszer.hu

Egy évvel az Ifjúsági Világtalálkozó előtt a Kisebb Testvérek Rendje bejelentette részvételét az eseményen, melyre a világ minden pontjáról érkeznek majd fiatalok Lisszabonba, Portugália fővárosába 2023. augusztus 1. és 6. között.

Ennek kapcsán a rendi kúria társadalmi igazságossággal, békével és teremtésvédelemmel foglalkozó hivatalának (JPIC) vezetője, Daniel Nicolas R. Blanco OFM ellátogatott a rend portugál tartományába, felvették a kapcsolatot a szervezőbizottsággal, felajánlották közreműködésüket és megosztották javaslataikat. Carmo Diniz koordinátor beszámolt nekik arról a fenntarthatósági programról, amellyel a rendezvény ökológiai lábnyomát kívánják csökkenteni – ez a téma különösen kedves a JPIC munkatársai számára.

Daniel testvér találkozott Fernando Motával, a portugál rendtartomány provinciálisával és más testvérekkel, akikkel a ferences lelkiséget, valamint Ferenc pápa Laudato si’ és Fratelli tutti kezdetű enciklikáinak az értékeit kívánják képviselni a világtalálkozón. A ferences tevékenységekben részt vesznek majd a kapucinus és minorita testvérek is, illetve az egész portugáliai Ferences Család. A tervek közt szerepelnek katekézisek, ferences felvonulás, koncert, illetve egy ökológiai falu kialakítása is szóba került.

A lisszaboni IVT egyes napjain Massimo Fusarelli OFM miniszter generális is részt vesz majd.

A találkozón különleges helyet kapott két ferences szent: Páduai Szent Antal, akit más nyelveken Lisszaboni Szent Antalnak is hívnak, és a Gyermek Jézusról nevezett Mária Klára nővér – őket a lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozó 13 védőszentje közé választották.

A pandémia miatt egy évvel későbbre tolódó rendezvény szervezése egyelőre egy háború tépázta Európában zajlik. „Európai találkozó lesz, a pandémia után, azonban egy háború zajlik a kontinensen. Imádkozunk a békéért” – tette hozzá Daniel testvér.

Ferences Média, 2022

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk, hogy Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának ezen a szakaszán többször felhangzik a meghívás, hogy lépjünk be Isten Országába, engedjük, hogy ránk találjon az üdvösség. És láttuk, hogy nem könnyű megengedni, hogy ránk találjon az üdvösség. Nem azért, mert különleges teljesítményt igényelne, hanem mert arról van szó, hogy nem kiérdemelt, hanem mindenkinek szabadon ajándékozott üdvösség szoros kapuján kell bemenni.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 14,1–7.8–14) is ebben az irányban halad: valójában két rövid elbeszélésről van szó, melyekben erőteljesen hangzik fel az evangéliumi paradoxon.

Az első (Lk 14,7–10) némileg furcsa: egy lakodalmon Jézus felszólítja asztaltársait, hogy ne az első helyeket foglalják el, kerülendő, hogy valaki más elküldje őket onnan az utolsó helyre.

Az elbeszélés sokkal köznapibb és aktuálisabb, mint ahogy az első pillantásra tűnik, mert nem egyszerűen arra szól a felhívás, hogy alázatosak és szégyenlősök legyünk, és természetesen nem csupán olyan kivételes alkalmat érint, mint egy ebédmeghívás: a felhívás arra szólít, hogy hitelesen éljünk.

Mert néha anélkül, hogy akár csak észrevennénk, az „első hely” után ácsingózva töltjük az életünket, ezzel teret engedve szívünkben a kapzsiságnak, a birtoklásvágynak, a versengésnek. Annak akarunk tűnni, akik nem vagyunk, jó benyomást akarunk kelteni. Aggodalmaskodunk amiatt, hogy vajon mások mit mondhatnak rólunk. Más szóval, el akarunk kerülni minden negatív helyzetet, minden fáradozást, mindent, ami korlátnak tűnhet. Szívünk ettől a nyavalyától beteg. Mindezt azért, hogy azt az illúziót kergessük, hogy nincs szükségünk senkire, vagy jobbak vagyunk, mint mások, vagy azért hogy még inkább értékeljenek vagy szeressenek bennünket.

A bibliai história gyakran említi ennek a dinamikának a példáit: az első éppen Ádám, aki ki akar térni az elől, hogy Istennek engedelmeskedjen, hogy olyanná legyen, mint Ő, hogy az első helyet megszerezze, és aki valójában az utolsó helyen találja magát, telve szégyennel, éppen úgy, mint a mai példázat megszólítottja.

És kívül kerül a paradicsomon, a méltóságon, kívül azon a helyen, amelyet az Úr Isten neki adott. Nem azért, mert Isten gonosz és büntet, hanem egyszerűen azért, mert amint Jézus is mondja ma, az ilyen, első hely megszerzéséért törtető életmód egy hazugság, és nem maradhat fenn sokáig, mint az a földre épült ház sem, amelyről a példabeszéd szól (Lk 6,49): az első viharra összedől, mert nincs alapja. A hazugsággal végül lényegében nincstelenként találja magát.

Ezzel szemben viszont az tud a saját helyén maradni, aki alázatosan éli Úr iránti engedelmes gyermekségét, aki képes meghallani a hozzá szóló Úr szavát, aki „barátjának” nevezi őt és meghívja maga mellé (Lk 14,10). Ő ismeri az Urat, elsajátította az ő szeretetének módját és őt ismeri az Úr.

Felidézve a múlt vasárnapi példázatot (Lk 13,22–30), azt mondhatjuk, hogy aki megéli önmaga igazságát, teremtett mivoltát, testvér voltát más testvérek mellett, az megy át a szoros kapun, és miután megérkezett gazdája elé, nem fogja szörnyű szavait hallani: „nem ismerlek téged” (Lk 13,27), hanem belép Vele az Ő házába.

A második „példázat” (Lk 14,12–14) a vendéglátás kontextusában marad.

Úgy tűnik, hogy a szakasz első részének folytatásaként olvasható, két hangsúllyal.

Az első, hogy ha valaki megtapasztalta, hogy az Úr szabadon meghívta őt, megtapasztalta, hogy érdemtelenül szeretett és tisztelt, akkor meghívott arra is, hogy ugyanígy tegyen az életben, hogy elsajátítson egy szabad és jó életmódot, mely nem önös érdekek megvalósítására törekszik, és amelynek mindenkivel együtt örvendezik minden haszon nélkül, kivéve azt, ami a szeretet öröméből származik.

A második, hogy ha valaki meghív téged anélkül, hogy arra érdemes volnál, ha nem hagyta, hogy kinn maradj, akkor megtanulod, hogy együttérző légy mindenki mással, és ne engedd, hogy bárki kint maradjon hívatlanul, otthontalanul.

Végül jelentéssel bír az a szövegkörnyezet is, amelyben ezek a példázatok elhangzanak: „egy szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt” (Lk 14,1).

Tehát a farizeusok egyik házában vagyunk, és elsősorban nekik szólt mindez.

Mert a szoros kapu, amelyen keresztül kell menni ahhoz, hogy bejussunk Isten Országába, főleg annak számára szoros, aki igaznak tartja magát, aki úgy véli, hogy megilleti őt az első hely még a hit közegében, az Istennel való kapcsolatban is.

Jézus hasonló környezetben beszél el ugyanilyen hangvételű példabeszédeket, melyeket két hét múlva, vasárnap hallunk majd: híres, megbotránkoztató példabeszédek, melyekben az Atya ünnepi lakomát rendez annak a fiának, aki a romlás mély távolságába jutott, majd a megbocsátás és szeretet szoros kapuján keresztül ismét befogadásra lelt otthon nagy ünnepléssel.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Az üdvösség ajándék:

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 13,22–30) Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának említésével kezdődik, hogy az olvasó azonnal tisztában legyen azzal, hogy mi az a horizont, amelybe illeszkedik a hallott perikópa. Ez a horizont pedig az üdvtervnek a beteljesedése, amit Jézus a Szent Városban valósít meg, amikor mindenkiért meghal a kereszten.

Az útnak azt a szakaszát, amely a mai részlettel veszi kezdetét, Jézus nyomatékos meghívása jellemzi, hogy kivétel nélkül mindenki elfogadja az üdvösséget és belépjen az Országba.

Ebben az összefüggésben merül fel a ma is érvényes kérdés, amely arra kérdez rá, hogy vajon kevesen vannak-e, akik üdvözülnek (Lk 13,23).

Nem azt kérdezi, hogy mennyien üdvözülnek vagy hogyan, hanem azt, hogy vajon kevesen vannak-e. Ezzel azt a korabeli rabbinikus vélekedéstől táplált, általános mentalitást szándékozott megjeleníteni, amely pontosan azt a meggyőződést képviselte, hogy csak kevesen üdvözülnek.

Mindenekelőtt azért, mert az üdvösség csak a választott népnek volt fenntartva; a választott népen belül pedig csak annak, aki maradéktalanul hűséges a Tórához, annak valamennyi, még a legkisebb előírásához is. Mindenki más, vagyis az emberek többsége kirekesztett volt.

Jézus válaszként olyan képhez folyamodik, amely először megerősíteni látszik ezt a mentalitást: ahhoz, hogy belépjünk az üdvösségbe, szoros kapun kell átmenni (Lk 13,24). Amikor pedig szoros kapura gondolunk, szinte magától adódik a gondolat, hogy ezen a kapun éppen azért, mert szoros, kevesen mennek be.

Valójában azonban nem így van, mert a szakasz azzal folytatódik, hogy nagyon sokan mennek át ezen a szoros kapun: „Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten Országában.” (Lk 13,29)

De hogyan tud egy szoros kapu ilyen sok embert beengedni? És – tesszük fel a kérdést – ki az, aki kívül marad?

Adódik egy válasz a Jézus által használt igéből, amellyel belépésre buzdít: „igyekezzetek” (Lk 13,24).

Az ige az akarat erőfeszítését sejtetheti, mintha csak az mehetne be az Isten Országába, aki jobban igyekszik. A görög ige (agónizó) azonban ugyanaz a kifejezés, amelyet az evangélista a Getszemáni-kert jelenetében használ, amikor Jézus megvívja harcát, hogy kész legyen a végsőkig elmenni az Atya iránti engedelmességben; amikor a végsőkig küzd azért, hogy ne essen annak kísértésébe, hogy önmagát szabadítsa meg, hanem odaadja életét mindenki üdvösségéért.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az a szűkület, amelyen át kell menni, az Jézus halála. Ahhoz, hogy az Életbe belépjünk, át kell menni azon a szoroson, ami Jézus szenvedése, és ami nem igényel mást, mint annak felismerését, hogy onnan és csak onnan ered az üdvösség.

Ez viszont mindenki számára lehetséges, ezért paradox módon ez a szoros kapu széles kapuvá, a kegyelem kapujává válik.

Némelyek számára viszont ez a kapu nem csak hogy szűk, hanem kifejezetten zárva van. Hogy kik ők?

Ők azok, akik így büszkélkednek: „Előtted ettünk és ittunk, és a mi tereinken tanítottál.” (Lk 13,26), vagyis azok, akik biztosak abban, hogy saját tetteik érdemeként beléphetnek, akik úgy vélik, hogy előnyben részesülnek másokkal szemben, akik elég közel állónak érzik magukat.

Ha ez a hamis biztonság akadályozza, hogy belépjünk a halálba Krisztussal, akkor a legjobb és a leginkább elismerésre méltó tettek is csak bezárják a kaput ahelyett, hogy kinyitnák.

Mi több, Jézus őket „igazságtalanságot [gonoszságot] cselekvőknek” nevezi (Lk 13,27). Ez a kifejezés számunkra alaptalannak, túlzónak tűnhet: mi rosszat tettek?

Úgy tűnik, Jézus itt azt mondja, hogy aki nem lép be az evangélium új logikájába és kívül marad, az igazságtalanná válik, hűtlenné az egyetlen igaz Törvényhez, amelyet Isten adott: a szeretet törvényéhez. Egy igazságtalan, gonosz törvény foglya marad, azé, amely számító, méregető, amely az üdvösséget úgy tekinti, mint jogot, amely jutalmazza a jókat és bünteti a rosszakat.

Azok, akik közel állóknak látszanak, valójában nagyon távol vannak Istentől és az ő gondolkodásmódjától.

Így látjuk, hogy egy fordulat következik be: „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek” (Lk 13,30). Olyan fordulat ez, amelyet többször láthatunk majd a következő vasárnapok evangéliumi szakaszaiban, egészen a végső fordulatig, amely Jeruzsálemben következik be, amikor egy igaz hal meg a gonoszokért, amikor Isten életet ad az emberért.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.