Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Magyar Kurír:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/ismet-tobb-ezren-vonultak-be-jezus-nyoman-jeruzsalem-ovarosaba-viragvasarnapi-menettel

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Lukács evangéliuma azon szakaszának, amelyik elbeszéli Jézus bevonulását Jeruzsálembe, van egy egyedülálló sajátossága: az elbeszélés célja valójában nem az, hogy Jézusnak a Szent Városba történő bevonulásáról beszéljen, hanem azokról az előkészületekről, amelyeket bevonulása érdekében tesznek.

Az első jelent főszereplője tehát nem Jézus, hanem inkább az apostolok.

Miért dönt így az evangélista?

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ezzel a választással Lukács már a Húsvét után élő Egyházról, rólunk beszél.

Jézus, amikor belép Jeruzsálembe, valamiképpen „háttérbe húzódik”, és helyébe lép az Egyház, amelynek küldetése, hogy mindenkinek hirdesse az Úr Húsvétját.

Minderre részletek egész sorozatából következtethetünk.

Elsősorban Jézus küld: ez a küldetés igéje (Lk 19,29), amelyet Lukács már használt (Lk 9,2; 10,1), amikor Jézus elküldi tanítványait a nép közé, hogy mindenkinek elvigyék a jó hírt, hogy Isten Országa közel van.

Két tanítványt küld, éppen úgy, ahogyan akkor, amikor a 10. fejezetben kettesével küldte el a hetvenkét tanítványt.

Amikor elküldi őket, utasítást ad nekik, éppen úgy, ahogy elküldésük előtt utasította őket. A tanítványoknak utasításokat kell végrehajtaniuk, ahogyan Jézus is utasításokat adott, amikor elküldte őket; bízniuk kell abban, hogy mesterük Igéje valóra válik.

A tanítványok elmennek, és minden pontosan úgy történik, ahogyan Ő mondta (Lk 19,32).

E küldetés során – ami az Egyház élete – történik, hogy valaki a tanítványokat viselkedésük okairól kérdezi (Lk 19,31.33). A tanítványoknak pedig nincs más oka, mint az, hogy engedelmeskedjenek Uruk Szavának, aki alázatos és szükséget szenvedő királyként megy népe körébe.

Azt kérdezik, miért van szüksége erre az Úrnak.

Ez a szó, szükség, a tanítványok misszióba küldésének kulcsszava is: az Úr Szava szerint szükséget szenvedőként kell elmenniük a nép körébe, úgy, hogy semmit sem visznek magukkal (Lk 9,3), egészen rábízva magukat azokra, akik befogadják őket. Jézus pedig előre hirdeti, hogy biztos, hogy valakinek lehet része elutasításban, azonban ez nem akadályozhatja meg a tanítványok útját, az üdvösség Szavának útját.

Ami e jeruzsálemi bevonulástól kezdve ezután történik, nem más, mint előbb Jézus, majd egyháza népek között tett alázatos és szegény útjának végső kimenetele.

Van, aki szívesen, lelkesen fogadja, mint az ujjongó tömeg Jeruzsálem utcáin (Lk 19,37).

De vannak, akik ­– amint az a szenvedéstörténetben hallottuk – nem fogadják be.

Jézus azért jött, hogy egyik és másik számára is békét hozzon, ahogyan a tanítványok sokaságának ajkán hangzik: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!
Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!” (Lk 19,38). A béke pontosan az, amit a tanítványoknak kellett hirdetniük, amikor minden otthonba beléptek: „Békesség e házra!” (Lk 10,5).

Jézus is ezt hirdeti, amikor belép Jeruzsálembe.

És nemcsak hirdeti, hanem megfizeti az árát életével, és ez lesz Isten dicsősége, amely beteljesedik az ember számára.

Az Egyháznak csak hirdetnie kell ezt a békét, amelyet Krisztus vére szerzett.

Ha pedig valaki el akarja hallgattatni (Lk 19,39), ez hír akkor is újra hangzani fog, és más utakat fog találni, hogy az ember szívéhez eljusson. Valójában még a halál sem tudja többé elhallgattatni.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Az vesse rá az első követ…

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakaszban (Jn 8,1–11) a jeruzsálemi templomban látjuk Jézust, amint a köréje gyűlő sokaságot tanítja.

Úgy ül, mint egy mester, és a jelenet emlékeztet arra, amikor Mózes ült reggeltől estig a pusztai táborozás helyén, hogy megoldja a nép körében felvetődött kérdéseket (Kiv 18,13köv.): a nép odament hozzá, hogy „megtudja Isten ítéletét”, hogy megismerje Isten rendeleteit és törvényeit (Kiv 18,6).

A mai evangéliumban is személyek egy csoportja megy Jézushoz a Törvénnyel kapcsolatos kérdéssel: házasságtörésen értek egy asszonyt, és tudják, hogy a Törvény előírja, hogy megkövezzék.

Nem azért mennek Jézushoz, hogy megtudják, mit mond a Törvény ez ügyben, hisz tüntetnek azzal, hogy azt jól tudják.

Az evangélista azt közli velünk, hogy nem azért mennek oda, hogy megoldjanak egy problémát (ahogyan az izraeliták tették Mózessel), hanem hogy próbára tegyék és legyen mivel megvádolniuk (Jn 8,6): azáltal, hogy megvádolják a nőt, valójában Jézust akarják vád alá helyezni.

Az első dolog, amit észreveszünk, a távolság, amit a vádlók tartanak ezzel az asszonnyal szemben, mintha olyasvalaki volna, akinek semmi köze sincs az ő életükhöz: középre állítják (Jn 8,3), kitéve őt mindenki ítéletének, majd – még mindig mindenki előtt ­– elmondják a vétkét (Jn 8,4), és „egy ilyen nő” megnevezéssel illetik (Jn 8,5).

Magatartásuk, mint általában azoké, akik úgy vélik magukról, hogy az igazság oldalán állnak, követelőző (Jn 8,7). Ezért, amikor úgy tűnik, hogy Jézus nem hallgat rájuk, nem hagyják magukat és tovább faggatják Jézust.

Távol maradnak az asszonytól, mert úgy érzik, így távol maradnak a bűntől, a gonoszságtól, mintha a bűn csak az övé, ezé a nőé volna, és mintha a nő csak a bűne volna.

Amit Jézus tesz, az, hogy megszünteti a távolságot az asszony és vádlói között.

Kiragadja a nőt a középpontból, ahol egyedül van bűnével és egybefogja vele mindnyájukat: „Ki az közületek…?” (Jn 8,7). Felhívás ez arra, hogy felismerjék, hogy az a bűn, amely a nőben lakozik, ott él bennük is. Felhívás arra, hogy ne érezzék az asszonyt többé idegennek, másnak, vádolhatónak úgy, mintha maguk nem volnának érintettek. Ismerjenek önmagukra az asszonyban, lássák meg önmagukat az asszony tükrében! Ismerjék el, hogy minden ember egyaránt vétkes Isten előtt, és csak Ő lehet az ember szívének ítélője!

Jézus az egész párbeszéd alatt ülve marad, sőt, előrehajol, hogy a földre írjon.

Különös gesztus, melynek két vonását emelem ki: miközben a vádlók vizslató tekintete a nőre és Jézusra szegeződött, Jézus ezt nem viszonozza hasonló tekintettel.

Azután a földre ír, és amit a földre ír a porba, az nem marad meg sokáig: olyan az az emlékezet, amellyel Isten fordul bűneink felé, mintha valami a homokba volna írva, és a szél első fuvallatára eltűnik.

Jézus csak azért emelkedik fel ebből a testhelyzetből, hogy az asszonnyal beszéljen, akivel eddig senki nem beszélt. Két kérdést intéz hozzá, melyek a szabadság ízét hordozzák: „Asszony, hol vannak? Senki sem ítélt el téged?” (Jn 8,10)

Semmit nem kérdez a bűnéről, arról, amit elkövetett, nem tesz neki szemrehányást, nem tekint a múltba. Tekintete előre irányul, arra ami „mostantól fogva” van (Jn 8,11).

A találkozás Jézussal mindenki számára vízválasztó.

A vádlók számára azért, mert mostantól fogva nem vádolhatnak senkit sem anélkül, hogy ne emlékeznének arra, hogy maguk is részesei a másikban látott rossznak. Az asszony számára pedig azért, mert úgy tűnt, neki nincs jövője.

Mégis van jövő, mely egy olyan emberrel való találkozásból születik, aki irgalommal nézett rá, olyan tekintettel, amely átalakította életét.

Az evangélista semmit sem mond az asszony érzéseiről, esetleges bűnbánatáról: az Úr megbocsátása abszolút ingyenes, váratlan, megelőz mindenfajta megtérést.

De éppen ez a tapasztalat tudja igazán átalakítani a szívet, felkínálni annak valódi lehetőségét, hogy megérezzük bűnünk súlyát és új életet kezdjünk, melyben megpróbáljuk viszonozni a kapott szeretetet.

+ Pierbattista

fordította: Dr. Sz.Gy.