https://www.ferencesek.hu/teli-zsolozsmatabor-a-ferencesekkel-interju-szoliva-gabriel-testverrel/

https://www.ferencesek.hu/minden-raszorulora-elsosorban-emberkent-tekintunk-interju-formanek-tamassal-a-ferencesek-szocialis-referensevel/

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Lukács evangéliumának negyedik fejezete, melynek ma az 1–4. és 14–21. versét halljuk, a pusztában kezdődik, ahol Jézust megkísértette az ördög. Jézus, miután győztesen kerül ki a próbatételből, visszatér Galileába (Lk 4,14), és onnan indulva kezdi elvinni másoknak azt a szabadítást, amit előzőleg ő maga a pusztában megtapasztalt.

Jézus názáreti zsinagógabeli epizódja éppen erről a kezdetről szól, és különösen fontos, mert bizonyos értelemben az egész evangélium értelmezésének nyitja, Jézus programjának nyilatkozata. Olyan, mint egy mag, amely idővel kifejlődik, de csírájában már magában hordja a további elbeszélés egészét.

Jézust a Lélek előbb Galileába vezette, különböző zsinagógákba. Vagyis a lakossági összejövetelek központjaiba, olyan helyekre, ahová azért gyűlnek össze az emberek, hogy imádkozzanak, hirdessék Isten szavát, és hogy egyszerűen csak találkozzanak egymással. Oda, mindegyikük mindennapi életébe vezette a Lélek Jézust. Jézus pedig ott jelenti ki az Izajás által hirdetett ószövetségi ígéret beteljesedését.

A Lélektől vezetve visszatér városába, arra a helyre, ahol felnőtt és ahol az „asztalos fiaként” ismerték. Ott, ahogy általában tette Galilea más zsinagógáiban is, elmegy, hogy imádkozzon és találkozzon az emberekkel, azonban népe nem ismeri fel őt.

Álljunk meg két megfontolásnál:

Az első arra vonatkozik, hogy városának lakosai nem ismerik fel őt. Miközben Galilea más zsinagógáiban mindenki lelkesen fogadja (14. vers), addig itt, Názáretben csodálkoznak és meghatódnak, de képtelenek szívükbe fogadni az igazságot. Számukra Jézus az asztalos fia marad, és kész.

A názáretiek, miként a farizeusok és sokan mások az evangéliumban, bár látják, mégsem ismerik fel az általa hozott újdonságot. Szívük zárva marad. Várják a Messiást, azonban gyakorlatilag nem szabadok arra, hogy fogadják őt, mert a Messiásra vonatkozó elképzelésük fontosabb számukra az előttük álló személynél. Így lehetetlenné teszik a Lélek művét, ami abban áll, hogy visszaadja látásunkat, hogy képesek legyünk egészen új módon látni az életet. Ahhoz, hogy Jézust befogadjuk, hogy a maga igazságában lássuk őt, kicsinnyé kell lennünk, szegénnyé kell válnunk. Az örömhírt hirdetik nekik (Lk 4,18: „Elküldött, hogy a szegényeknek hirdessem az evangéliumot”). Azok az evangélium szegényei, akik előítéletek nélkül tudnak helyet adni az újnak. A kicsik, a szegények, a kiváltságosok, mert képesek engedni magukat meggyógyítani, elfogadják, hogy szükségük van arra, hogy helyreállítsák látásukat, mint a születéstől fogva vakoknak vagy a galileai falvak lakóinak, ellentétben a korabeli Názáret lakosaival.

A másik megfontolás a „ma” kifejezéssel kapcsolatos.

Ez a hirdetés itt és most történik. Nem a múlt emlékezete. Jézus ma hirdeti a szegényeknek. Azoknak, akik itt és most vannak, nem a múltbélieknek. A mi Istenünk nem a múlt Istene, aki egykor nagy dolgokat cselekedett, amire most emlékezünk. És nem is olyan Isten, akit várunk, hogy majd valamikor, a meghatározatlan jövőben eljön, vagy akit majd odaát, a halálunk után meglátunk, akivel majd akkor találkozunk.

Ezért nem szabad megfeledkeznünk arról, amit megtalálhatunk. A Lélek ma felkínálja nekünk, hogy új módon lássuk a dolgokat, aminek köszönhetően új szívvel tudjuk látni és szeretni a világot.

A mi Istenünk a mában él. Csak ennek tudatában lehetünk képesek arra, hogy „egészségesen” éljük meg mindennapi történetünket.

+ Pierbattista

Fordította: DR. Sz.Gy.

Acta Pintériana

A Ferences Kutató Tanárok Tudományos Körének folyóirata

https://acta-pinteriana.hu/

A papság felé vezető úton felvette a kisebb papi rendeket: 1926. április 23-án a tonzúrát, április 24-én akolitus, exorcista, lektor, officiáns, április 25-én Dezső és Damján testvérekkel együtt szubdiákónussá szentelte Kriston püspök. 1927. június 2-án szentelték diakónussá Egerben, az érseki kápolnában, majd 1928. szeptember másodikán pappá a rend egri Immaculata templomában. Újmiséjét Szegeden szeptember 8-án mondta. Abban az időben szokásban volt, hogy a papszentelés nem a tanulmányok befejeztével volt, hanem a tanulmányok vége felé. Így a szentelés után még folytatta tanulmányait. Október hónapban pajzsmirigy problémákkal küzdött, illetve addigra túl is hajtotta magát, ezért pihennie kellett. Karácsonyra megerősödött, januárban letette a vizsgákat. 1929 februárjában korábbi házfőnöke, P. Oszvald provinciális tartotta a ház lelkigyakorlatát. A lelkigyakorlat végén Szalézt Budapestre küldte felülvizsgálatra, ahol általános gyengeséget, ideggyengeséget, szívelégtelenséget állapítottak meg. Szeretett volna Kínába menni, de betegsége miatt természetesen nem engedték el. Ezt írja lelki naplójába: „Nyavalyás vagyok, hogyan mehetnék misszióba!”

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

János evangélista nagy érdeklődést mutat az iránt, hogy Jézus tapasztalatát a Teremtés könyvéből kiindulva értelmezze.

A Teremtés könyvéhez hasonlóan János evangéliuma is a „kezdetben” kifejezéssel indítja elbeszélését; és a Teremtés könyvéhez hasonlóan ezt a kezdetet napok egymásra következésével tagolt egy hét elbeszélésébe rendezi.

Mintha azt mondanánk, hogy új teremtés van folyamatban: amint Isten hét nap alatt teremtette a világot – ami után a hetedik napon megnyugodott –, úgy most Jézus teremti újjá az embert és a valóságot, újjáéleszt mindent teremtményt, és visszaadja eredeti szépségét, visszavezeti igazi alapjához, az Atyához.

A ma hallott szakasz (Jn 2,1–11) pontosan egy időutalással veszi kezdetét: „Harmadnapon menyegző volt…” (Jn 2,1). János elbeszélte Jézus Galileába tartó útjának első három napját, ahol létrehozta maga körül a tanítványok első csoportját (Jn 1,19–51). Onnan velük együtt indult tovább Galileán keresztül, ahol a harmadik napon részt vett ezen a menyegzőn.

Meg kell állnunk egy kicsit ezeknél a megjegyzéseknél: a hatodik nap, vagyis az ember teremtésének a napja. János azonban pontosítani akarja, hogy egyszersmind ez a harmadik nap azóta, hogy Galileába érkezett, és ez a három utal a szövetség nagy napjára is a Kivonulás könyve 19. fejezetében (Kiv 19,1; 19,16): a harmadik nap Isten kinyilatkoztatja önmagát a népnek egy nagy teofániában, és átadja Izraelnek a Tíz igét (a Tízparancsolatot), melyek kapcsolatuknak, szövetségüknek az alapját fogják jelenteni.

Mit akar közölni János evangélista azzal, hogy nyilvánvalóvá teszi ezeket az utalásokat a kánai menyegző történetében? Miféle új teremtés van folyamatban, milyen dicsőséget (Jn 2,11) nyilatkoztat ki Jézus tanítványainak?

A kérdés kötelező feltennünk, mert nem úgy tűnik, hogy Kánában bármi igazán különös történne.

Jézus egy menyegzőn van, és nincs bor (Jn 2,3): természetesen, ez probléma, de nem mondhatnánk, hogy drámai esemény, élet-halál kérdése volna.

Mégis ez a csoda annyira fontos, hogy János evangélista hangsúlyozza, hogy ezzel kezdi meg Jézus minden további jelét, hogy ezzel kinyilvánítja dicsőségét, és hogy ennek köszönhetően tanítványai hisznek Benne (Jn 2,11).

Kánában semmi rendkívüli nem történik, csak az, hogy az élet egy mindennapi eseményét Jézus olyan fontosnak tartja, hogy véghez viszi első csodáját.

És azt hallatlanul pazarlóan teszi, mert egy jegyespár egyszerű öröme megéri ezt a pazarlást, a szeretetnek és az ajándéknak ezt a túláradó bőségét. Íme, az új ember, akit Jézus teremt: az ember, akit Isten pazarlóan szeret, aki iránt Isten kinyilvánítja ezt a szeretetet, ezt a szót.

A tanítványok pedig meghívottak arra, hogy ebben higgyenek, hogy lássák Isten dicsőségét, amit többé nem a Sínai-hegyen nyilatkoztat ki villámok és égzengés közepette, hanem két jegyes újra felfedezett örömében.

Mi a feltétele annak, hogy ez megtörténjen?

Úgy vélem, legalább két feltételt megpillanthatunk a szövegben.

Az elsőt már a Kiv 19 is meghirdette, amikor az Úr érkezésének hírére a nép felkiáltott: „Megtesszük, amit az Úr mondott!” (Kiv 19,8). Ugyanígy történik ez Kánában is, ahol Mária azt mondja a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!” (Jn 2,5).

Annak feltétele, hogy a hívők új népe az új szövetség jó borában részesüljön, az, hogy „megtegye az Igét”, vagyis egészen az Úr szavára bízza magát, arra az Igére, amely kezdettől fogva az Ő irántunk való szeretetéről beszél, a vágyáról, hogy egyetlen, meghitt jegyesi kapcsolatban legyen velünk.

Hová vezet minket ez a szeretetteli engedelmesség?

János evangélista azt mondja, hogy ez az engedelmesség Betániába visz bennünket. Ott, a 12. fejezetben szerepel egy epizód, amely párhuzamos a kánai menyegző elbeszélésével. Jézus élete utolsó hetének első napja az (Jn 12,1), és ott egy asszony megvallja Jézus iránti szeretetét azzal, hogy megkeni őt tiszta nárdusolajjal.

A menyegzők tehát Kánában veszik kezdetüket, de Betániában teljesednek be, ahol a jegyes Urának szeretetére ugyanabban a bőséges, pazarló, ajándékozó stílusban válaszol.

A második feltétel, amit szintén az Úr anyja mutat meg nekünk, az, hogy az Úrtól, és ne másoktól kérjük a bort (Jn 2,3). Mária, helyesen, nem a násznagyhoz fordul kérésével, és nem valaki máshoz, mert jól tudja, hogy senki nem tudja azt a bort megadni, ami hiányzik.

Az ember szívében jelen van az életnek és a szeretetnek a radikális hiánya. Az életnek ez az új bősége mindenki számára abból a forrásból ered, amely majd Krisztus oldalából fakad; a harmadik napon világossá lesz, hogy az Úr dicsősége az ő végsőkig való szeretete irántunk.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.

1927-ben indították útjára a „Magyar Umbriát”. A gépelés, előállítás, szállítás, postázás nagyobb részét ő végezte. „Ha tizenhat esztendős szerzetes életem útján visszafelé megyek, feltartóztat az az élménysokadalom, mely az 1927-es esztendő első hónapjaiban az ősi gyöngyösi konvent teológus ifjúságát lázba hozta. Nap mint nap gyűléseztek a barát-fiókák. Ugyan mi volt a téma? Hát, hogy mennyire megváltozott a világ, s hogy mennyire mást vár lelki vezéreitől. Ezért a tanulás, a tudás, a lélekszeretés stb. kevés, valami újszerű lélekmentés kell! Eszmezavarban ég a világ, – akkor hát eszmetisztítás a fő! Az Új fegyver a sajtó!…Legyen hát a múlté az édes, mosolyfakasztó, de egészen szűkkörű Fiókbarát és jöjjön a modern s mégis ősi szellemű, az igazságot ügyesen életre váltani képes formakészség, jöjjön az assisi-i Patriarcha magyaros szelleme, jöjjön a Magyar Umbria.”¹

Összefoglaló

A gyermekkorunkat a Hajtán töltöttük. Sok szép élmény fűz oda. Máig megjelennek álmainkban mind az ottani helyek, mind az ottani emberek. Ezzel az írással azoknak az embereknek kívánunk emléket állítani, akik a XIX. századtól itt éltek és művelték a földet, néha keserves körülmények között.

Egy változó korban éltünk ott, és ez a változás azóta is töretlen. Azt senkinek sem szükséges elmagyarázni, hogy mennyit változott az ember, a világ és a technika az elmúlt 30 évben. A változás régen is megvolt, csak ami manapság 1–2 évtized alatt valósul meg, ahhoz régen két-három emberöltő is kellett. Ami igaz volt az 1700-as években, az megváltozott a XIX. századra. Aztán jelentős változást hozott az első világháború is, a második még jobban, utána az embertelen diktatúra, majd a 90-es változások. Mind-mind egy-egy esemény a változások rendjében, az emberiség kirakójában.

A változó kor utolsó élő tanúi vagyunk. A mostani környezet, Hajta már nem az ami a gyerekkorunkban volt, sőt néhány év, vagy évtized múlva lehet, hogy új könyvet kellene írni.

A könyv első részében történeti áttekintést kap kézhez az olvasó, melyben megismerkedhet a Hajtának nevezett terült nevével, a történelmi korokban itt élt emberek dolgaival. Ami igazán érdekes számunkra az XIX. század végén, a XX. század első felében érkezett el: ekkor épült Koncz Menyhért plébános támogatásával az iskola, ekkor épült a Szent István király templom. Az itteni gazdák valami jobbat és szebbet, többet és maradandóbbat akartak létrehozták, jászosan szólva felállították a Kisgazdakört, alapítottak tejszövetkezetet, aztán a háborúk mindent leromboltak, kezdhettek mindent elölről. Amikor az országot és az életüket újra rendezték, akkor jött a téeszesítés!

Külön fejezetben – említés szintjén – olvashatunk a „másik Hajtáról”: Jászfelsőszentgyörgyhöz tartozó Hajta részről. A érdekességek c. fejezetben olvashatunk néhány korabeli cikket teljes terjedelmében. Úgy ítéltük, ezek jól jellemzik az akkori életet, viszonyokat.

Bár nem vagyunk néprajzos szakemberek, mégis ennek is szenteltünk egy külön fejezetet. Hogyan éltünk mi a 60-as, 70-es, 80-as években. Talán nemcsak a szakemberek forgathatják haszonnal.

Mások hívták fel a figyelmemet arra, hogy ezen a vidéken született Muharay Elemér. Bizony én semmit sem hallottunk róla! De még emlegetni sem emlegette nevét senki! Ennek is utánajártunk!

Külön fejezetben olvasható a Hajta-mocsár, a Hajta-folyás, illetve a Tájvédelmi Körzet. Ez is titok volt előttünk: mi csak annyit tudtunk szép tájon élünk.

A legérdekesebb rész számomra a visszaemlékezések című fejezet. Létrehoztuk a Puszta Hajta facebook oldalt, megjelentünk a városi újságban: várva jelentkezőket, akikkel együtt megírhatnánk ezt a fejezetet. Nem is csalódtunk. Lassan-lassan érkeztek a visszaemlékezésen, több alkalommal személyes találkozót is tartottunk, a nyilatkozni bátortalanokkal interjúkat készítettünk.

A Függelékben összegyűjtöttük az adatokat, ismereteket, Hajtára vonatkozó táblázatokat, melyek a történeti írást szétfeszítették volna. Hátul, függelékben elhelyezve, pedig talán az adatok „utolsó órában” való megőrzését jelenti.

A záró fejezetben a fotóalbum kapott helyett. Legtöbbet Varga-Kókai Andrea készítette. Aki a hajtai túráink alkalmával bőségesen szaporította a képek listáját.

Előfizethető 3000 Ft-os áron a portán 2022. május végéig. A könyv megjelenése 2022. augusztus 20. Könyvbemutató a hajtai kápolna búcsúján. Az előfizetők neve és foglalkozása belekerül a könyvbe.