Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

https://szentkut.hu/hirek/hireink/karacsonyi-liturgiak-matraverebely-szentkuton-2021-ben

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,39–45) Mária és Erzsébet találkozását beszéli el. Ezzel a szakasszal belépünk Karácsony hetébe, ezért hallgassuk különös figyelemmel és engedjük, hogy ez az Ige kísérjen bennünket, hogy befogadjuk életünkbe a mindig érkező Urat.

Ez a szakasz közvetlenül követi az angyali üdvözlet elbeszélését: ez fontos részlet, mert azonnal megfogalmazhatjuk, hogy az angyali üdvözlet előfeltétele a vizitációnak. Előfeltétele és ígérete: az Úrral való találkozás előfeltétele annak a lehetőségnek, hogy az ember találkozhasson a másikkal, hogy valódi találkozásokat és valódi kapcsolatokat élhessen meg a másikkal. Aki részesült az Úr látogatásában, megnyílik, kivirul, útra kel, többé nem fél: annak bizonyosságával él, hogy az Úr ott van vele. Ez az, ami átalakítja az életet.

A Máriához szóló angyali híradás elbeszélésének ellenpontja a Zakariásnak adott híradás. Zakariás ugyanis nem hisz és jeleket kér, hogy bízni tudjon: nos, ennek a magatartásnak a következtében Zakariás néma, érzéketlen, önmagába zárt marad. Mária számára viszont új életmód veszi kezdetét, amit egészen magába foglal a 39. versben található határozószó: „sietve”.

A „sietve” húsvéti határozószó, amely az élet sürgető, kirobbanó voltáról vall, amit azok élnek át, akik felismerik, hogy megváltottak. János szökkenése Erzsébet méhében (Lk 1,41) Máriának ebben a sietségében bírja eredetét, aki sietve elindul saját üdvtapasztalatától, hogy a másikkal találkozzon.

A kegyelemtől elért és átalakított Mária találkozik Erzsébettel, aki ugyanazt a tapasztalatot élte át.

Milyen tapasztalatot? Egy olyan Isten megtapasztalását, aki úgy tette termékennyé méhüket, ahogyan csak Ő tehette. Ez a megváltás.

Amikor pedig így üdvözültünk, magunkra ismerünk anélkül, hogy túl sok szóra, túl sok magyarázatra volna szükségünk: Mária semmit nem mond, csak egy egyszerű köszöntést (Lk 1,40), ám Erzsébet már önmagában hordozza azokat az új ismérveket, amelyek által olvasni tudja Mária életét.

A szöveg azt mondja, hogy telve volt Szentlélekkel, ezért szavai egy prófétanő szavai, aki képes Isten Máriában való jelenlétének jeleit értelmezni. Nem nevezi őt nevén, hanem három olyan címmel illeti, amelyek mindig Istennel hozzák őt kapcsolatba, azzal, amit Isten vitt véghez benne: ez a hívők új szemlélete, és a hívők találkozásának az új módja.

Elsősorban azt mondja, hogy Mária áldott (Lk 1,42): az áldás a Bibliában mindig az élet ajándékához kapcsolódik. Isten megáld éppen azért, mert életet ad, mert megsokszorozza, megóvja az életet. Ezt pedig hatékony és teremtő Szava által teszi. Erzsébet Máriát Istennek e tevékenységén belül, ezen az áldáson belül látja, amely a világ teremtésével vette kezdetét, és amely soha nem fogyatkozott meg.

Azután „az én Uram anyjának” nevezi (Lk 1,43): Mária többé nem csak egy asszony, többé már nem csak a saját nevét viseli. Mária neve, identitása ettől fogva az, hogy anya legyen: így ismeri fel és így azonosítja őt Erzsébet a próféciájában. Nem akárkinek az anyja, hanem „az én Uramé”. Így Erzsébet elsőként visszhangozza az evangéliumban a „Küriosz”, Úr szót, amely a Feltámadott címe, azé, aki legyőzte a halált.

Továbbá nemcsak az Úr anyja, hanem „az én Uramé”: annak az Istennek az anyja, aki engem is megváltott, aki elvette az én szégyenemet is, aki irgalmat gyakorolt velem.

Végül pedig úgy említi Máriát, mint „aki hitt” (Lk 1,45). Isten műve az áldás és a megváltás. Az ember tette, hogy higgyen Istenben, aki áld és megvált. Amikor ez megtörténik, az ember boldog, vagyis a maga teljességében éli meg emberségét. Mária pontosan ez, egy új asszony, aki elsőként bízott és hitte, hogy Isten műve benne áldás és élet volt.

A mai szakasz itt ér véget, azonban az evangélium a Magnificat énekével folytatódik: Mária rokonától, Erzsébettől megerősítve énekel. Megénekli Isten történelemben megvalósuló működését, ami húsvéti, paradox cselekvés – csak annak számára látható, aki hisz. Aki hisz, az már ezt az új világot látja pontosan úgy, ahogyan Erzsébet látta a Mária méhében elrejtett és jelen levő Úr Jézust.

Már küszöbön áll a Karácsony, és megvan a lehetőségünk, hogy úgy fogadjuk, ahogyan Erzsébet fogadta Máriát: hívő tekintettel, amely lehetővé teszi, hogy újra meglássuk Isten áldását, amely eljövetelével alakítja a történelemet.

És ahogyan Erzsébet, úgy mi is csodálkozhatunk és örvendezhetünk az Úr érkezésén.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Még mindig Keresztelő Jánossal várakozunk! Hegede László festette ikon.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Most, Advent harmadik vasárnapján ismét Keresztelő János alakjával találkozunk.

A Jordán folyónál mondott prédikációja sokakban felébreszti a megtérés vágyát (Lk 3,10–14), és a szívekben megszületik a kérdés: mit kell tenni azért, hogy jó életünk legyen? Mit tehetek az életemért?

A legkülönfélébb személyek teszik fel ezt a kérdést: mindenkiben – a maga státuszán, helyzetén belül – megszületik az élet új vágya; a válasz is eltérő lesz, mindenkinek a neki megfelelő.

Akár a tömeg (Lk 3,10), akár a vámosok (Lk 3,12), katonák (Lk 3,14) kérdezik őt, úgy tűnik, mind meglepődnek, amikor számot vetnek azzal, hogy számukra is van üdvösség. Senki sincs kizárva, utalva arra, amit Izajás próféta mondott a múlt vasárnap elhangzott evangélium idézetében: „minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Pontosan ezt az Igét kapta János, amelyik a pusztában „kiáltotta” a minden embernek szóló bűnbocsánatot.

Keresztelő Jánosnak a feltett kérdésekre adott válaszaiban közösa testvérrel való találkozás: „Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek!” (Lk 3,13) […] „Senkit se bántalmazzatok és senkit se zsaroljatok meg…” (Lk 3,14). Vagyis azt kéri, hogy tegyék egyenessé a másikhoz vezető utakat, szüntessék meg az igazságtalanságokat, ne tegyenek rosszat, ne használják fel a másikat saját érdekeik szerint; azt kéri, hogy osszák meg, amijük van, részesítsék belőle azt, akinek kevesebb jutott. Ez tűnik a legkézenfekvőbbnek.

Vagyis Keresztelő János azt mondja, hogy a megtérés nem valamiféle szertartás útján érkezik, nem elegendőek az áldozatok, templomi felajánlások, zarándoklatok. Az a zarándoklat, amelyet meg kell tenni, a másikkal való találkozáshoz vezet. Onnan kell elindulni, ahol vagyunk, és ez az a hely, ahová az Úr eljön, ez az az út, amelyet Ő végigjár, hogy elérje az ember életét.

Amikor ez megtörténik, akkor kezd valóra válni az a prófétai látomás a világról, amelyet Izajás megpillantott, és amely által a világ teljes átalakuláson menne keresztül: mindaz, ami akadályozta a találkozást az emberek között, valamint ember és Isten között (hegyek vagy völgyek, vagy görbe utak), megszűnne, hogy a találkozás megtörténhessen.

Mert ha Isten érkezik, az történik, hogy az emberek ismét testvérnek érzik magukat, ami a kapcsolat új módját kelti életre.

A mai szakasz második felében (Lk 3,15–18) Lukács evangélista Keresztelő János prédikációjának egy másik eredményét hangsúlyozza, a várakozást: „A nép pedig várakozott” (Lk 3,15).

János feladata tehát nem csak az, hogy különféle embercsoportokat hozzásegítsen ahhoz, hogy békében éljenek egymással. Már ez sem volna kevés, azonban valójában ennél jóval többről van szó: Keresztelő János ott ébreszt reményt, ahol minden remény meggyengült vagy talán már ki is hunyt. Olyan környezetben, ahol a sokaság többé már semmit nem vár és beletörődött abba, hogy csak az igazságtalanság és fáradtság súlyától megterhelt jelenből éljen, egy olyan ember, aki engedi, hogy benne Isten Szava megtörténjen, képes újra felébreszteni a másikban a várakozást. Képes emlékezni arra, hogy nem csak erre a világra teremttettünk, hogy az ember az Istennel való találkozásból él.

Ez a várakozás sokak számára megállhat Keresztelő János alakjánál: hiszen mindenki „tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus” (Lk 3,15). Keresztelő János válasza viszont sokak szívében olyan reményt vetett el, amely messzebbre vezet: a Messiás, amikor eljön, mindent felülmúl, meghaladja az emberi szív minden elképzelhető reményét. Hozzá képest János senki, és annak is ismeri magát (Lk 3,16).

Ez olyannyira igaz – vagyis a Messiás olyannyira felülmúl mindent –, hogy nehéz lesz őt felismerni, még magának Keresztelő Jánosnak is. Ő meg fogja élni annak drámáját, hogy nem képes betölteni a szakadékot, a különbséget, ami várakozása és az előtte álló Jézus között feszül („Keresztelő János küldött minket hozzád, hogy kérdezzünk meg: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?«” Lk 7,20; vö. Mt 11,3).

Ezért kell mindig virrasztani: nemcsak azért, mert nem tudjuk a napot és az órát, hanem azért is – sőt, talán különösen is azért –, mert az, amit kapni fogunk, messze felülmúlja majd azt, amit várunk. A kérdés pedig az lesz, hogy szeretjük-e ezt az ajándékot, engedve hogy felülmúlja a reményeinket, engedve, hogy messzebbre vigyen minket, oda, ahová soha nem is gondoltuk volna, hogy eljutunk.

Mert egy remény ahhoz, hogy ilyen remény legyen, csak a végtelen reménye, az örökkévalóság reménye lehet.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Magyar Kuríron olvasható a beszámoló:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/egy-magyar-ferences-peruban-magyar-adomanyokbol-jutottak-etelhez-leginkabb-raszorulok

Keresztelő Szent János; Hegede László festette ikon

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Advent második vasárnapján Keresztelő János alakjával találkozunk, aki megelőzi az Úr eljövetelét és az ő várására készít fel a nép körében.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 3,1–6) nagyon ünnepélyesen kezdődik, uralkodók és papok, a kor történetének fontos szereplői sorával azért, hogy kifejezze, Isten története elegyedik a mi történelmünkkel. Isten nem kreál egy párhuzamos történetet, az ember történelmének egy alternatíváját. Egyetlen történelem létezik Isten és ember számára; az embernek pedig nem kell másikat keresnie, ha rá akar találni Istenre: Őt ezen a történelmen belül találja meg, azok között a nevek között, amelyeket a mai evangéliumi szakaszban és a mai világban hallunk: császár, Pilátus, Fülöp…

Olyan nevek ezek, melyeknek legalább két jellegzetessége van: elsősorban hét név szerepel, ami a teljesség jele. Hét név – zsidók és pogányok –, hogy elmondja: az üdvösség mindenkinek szól, nem számít, hogy ki milyen nemzethez tartozik. Ahogy néhány verssel később elhangzik: „minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6).

Mi több, néhány e távolinak tűnő nevek közül összefüggésben áll Jézus sorsával és megjelenik az ő történetében: Heródest azért említi az evangélium, mert ő az, aki halálra akarja adni az éppen csak megszületett gyermeket. Pilátus, Annás és Kaifás pedig akkor tűnnek fel ismét, amikor Jézust halálra ítélik.

Ezen a történelmen tehát rajta hagyja lenyomatát a gonoszság, az igazságtalanság, a szenvedés: Isten ebbe a történelembe lép be és oda hoz valami újat.

Ez az újdonság egyszerűen egy Ige, amely egy pusztában tartózkodó férfi életében tűnik fel: „És elhangzott (szó szerint: lett) az Isten Igéje Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában” (Lk 3,2).

Csak az változtatja meg a történelmet, amikor Isten Igéje „lesz” (történik), belép valaki életébe. Isten mindig szól, de az Ige csak olykor „történik”, vagyis tör be és teremt valami újat.

Amikor ez megtörténik, Isten Igéje tény, esemény lesz: valami olyan, ami belül történik, és a te életeddé válik. Nem olyasmi, amit te teszel, nem te döntöd el, hogy mit hallj. Isten Igéje megtörténik, betör és megváltoztatja az életedet.

János tehát mindenekelőtt az, aki a pusztában van és elfogad egy ajándékul kapott Igét; csak annyit mondhatunk róla, hogy olyan ember, akiben Isten Igéje történik.

Lukács evangéliuma a többi szinoptikustól eltérően nem időz különböző részleteknél, az előfutár viselkedésénél: semmit nem mond az öltözetéről, az eledeléről… János lényege, hogy ő olyan ember, aki hallgat, aki vár, aki egy Igében részesül, és aki engedi, hogy ez az Ige átalakítsa az életét. Ahhoz, hogy az Úr eljöjjön, erre van szükség. Szüksége van olyan emberekre, akik képesek így hallgatni: ez az út.

János jellemzésében két dolog fontos.

Az első, hogy János a pusztában van, azon a helyen, ami a hallgatásra a legalkalmasabb. Az Ige nem tör be a fent nevezett tekintélyes személyek palotáiba, mert azok tele vannak sok, másféle szóval. A puszta az a hely, ahol az ember csöndben tud maradni, hogy meghalljon egy Szót, ami nem sajátja.

A másik fontos dolog, hogy Jánosban egy olyan konkrét Ige árad túl, terjed szét, történik, amit már sok-sok évvel korábban meghirdettek: Lukács Izajás próféta szavait idézi (Iz 40,3–5). Azt a fejezetet, ahol a vigasztalás könyve veszi kezdetét, vagyis a könyvnek az a része, amelyben Izajás az üdvösség közeledtét hirdeti.

Miről szólnak ezek a versek?

Egy látomásról, mert ez történik: aki hallja, látja. Messzebbre lát a történetnél, távolabbra annál, amit mindenki szeme lát: „Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös utak legyenek egyenessé, és a hegyláncok síksággá!” (Iz 40,4). Mindenki völgyeket lát, járhatatlan utakat, göröngyös ösvényeket, áthághatatlan hegyeket és dombokat. Aki hallja az Igét, azt látja, hogy mindezek nagy átalakuláson mennek keresztül, hogy fogadják az érkező Urat, aki ismét visszatér az emberiség történelmében. Minden, ami eltorzult, minden, ami szétvált, minden megnyílhat egy érkezés előtt.

Ki fogja ezt megtenni? Isten vagy az ember?

A szöveg csak utal rá: Isten teszi majd, az ember pedig arra kap meghívást, hogy szemlélje, győződjön meg arról, ami történik, amit Isten tesz érte. Az ember arra kap meghívást, hogy elfogadjon.

Ennek a történelemnek a kimenetele bizonyos: „Minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6).

Nincs olyan járhatatlan út, sem meredek hegy, nincs Heródes, Pilátus, Kaifás vagy Annás, ami és aki megakadályozhatná az ember mély vágyának ezt a beteljesülését: azét a vágyét, hogy lássa, megismerje, megtapasztalja Istent, aki megszabadít.

Az Ige, amely Jánosra zúdult, új, mert mindenkinek szól.

Az első megtérés, amelyre János kapott meghívást és az, amelyre azután ő hív meg másokat, éppen ez: a bűnök úgy nyernek bocsánatot, ahogyan a hegyek alásüllyednek.

Ez az igazi újdonság, ami annak számára történik meg a történelemben, aki meghallgatva lát.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

https://www.ferencesek.hu/barsi-balazs-ofm-adventi-konferenciabeszedek/?fbclid=IwAR2pyPRaLzoQ-yXSbfKFRSRFpX0FwaGOfMz7-BgblNOntvXaTIymme4R1KI