Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Nap, Hold, csillagok

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ezeken az utolsó vasárnapokon többször visszatér a tekintet témája: Jézus utolsó találkozása Jeruzsálem felé tartó útja során a találkozás Bartimeussal (Mk 10,46–52), akit meggyógyít vakságából; majd múlt vasárnap az özvegyasszony története és Jézus felhívása, hogy nézzék ezt az asszonyt és óvakodjanak attól, aki csak az emberek figyelmét és tetszését keresi (Mk 12,38–44).

Mintha Jézus azelőtt, hogy megkezdené szenvedése napjait, arra oktatná tanítványait, hogy új tekintettel szemléljék a dolgokat.

A mai szakasz Márk evangéliumának 13. fejezetében (Mk 13,24–32), vagyis az eszkatologikus beszédben olvasható.

És úgy tűnik, az, hogy felkészítette tekintetünket az út folyamán, most számunkra különösen értékesnek bizonyul.

Jézus elsősorban szorongató, szenvedéssel és fájdalommal teli napok közeli eljöveteléről beszél. Azt mondja, hogy valami olyan súlyos és hallatlan dolog fog történni, ami mindent felforgat.

Nem az idők végéről beszél, hanem a jelenről, valamennyi ember életéről: a végső idők a Húsvéttal kezdődnek el, különösen is a kereszttel. Az olvasott versekben valóban több utalást találunk a Jézus halálát elbeszélő szakaszra. Azt mondhatjuk, hogy Jézus ebben az eszkatologikus beszédben éppen arról beszél, ami a kereszten és azután fog történni.

Az első figyelemre méltó dolog, hogy minden elsötétedik (Mk 13,24). Nap, hold, csillagok, egyik sem világít többé, ezért nehéz lesz látni.

Nap, hold, csillagok: az ég vonatkoztatási pontjai, vagyis ami a legstabilabbnak és legbiztosabbnak tűnik a teremtett világban, az is megszűnik. Jele ez annak, hogy egy világ a vége felé közeledik, hogy az idő végére jár.

Amikor Jézust a keresztre feszítik, a nap éppen akkor sötétedik el (Mk 15,33), ami azt kívánja jelezni, hogy Jézus halálával egy világ véget ér. A kereszt elsősorban valaminek a vége. Ez a valami pedig a bűn világa, az a világ, amelyben az ember a bűn rabszolgája. Jézus keresztjével ez a világ véget ér.

Ez azonban nem minden. Mivel éppen a legmélyebb sötétségben történik, hogy valaki képes meglátni valami újat: hogy az Emberfia érkezik („meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel.” – Mk 13,26), hogy a kereszten az Úr életet ajándékoz.

Vagyis a kereszt olyan, mint egy vízválasztó: ennek a keresztre feszített embernek a látványával szemben van valaki, aki nem képes látni, és nem tehet mást, mint hogy kigúnyolja és sértegeti.

Van azonban valaki más is, aki viszont lát: Márk evangéliumában ez a másik a százados, egy pogány katona, egy bűnös. Tehát egy kívülálló, aki mégis meglátja a sötétben, hogy aki így hal meg, aki nem szabadítja meg magát, hogy másokat megszabadítson, az nem lehet más, mint az Isten Fia (Mk 15,38).

Különös, hogy nem a tanítványok teszik ezt, hanem valaki, aki véletlenül van ott. Ez pedig azt üzeni számunkra, hogy a tanítvány mindenekelőtt az, aki kegyelemből él, aki elfogad egy ajándékot. Aki nem azért lát, mert megértett valamit, hanem azért, mert elfogad egy teljes mértékben meg nem érdemelt ajándékot. A tanítvány útja: elfogadni azt a kegyelmi ajándékot, hogy a Feltámadott szemével lássunk.

Tehát azt mondhatjuk, hogy az élet szorongató napjaiban a tekintet az, ami különbséget tud tenni. Nem az erő, nem a társadalmi helyzet, nem a javak. Ezekből semmi nem marad. Ha a tekintet képes messzebbre látni, akkor észreveszi, hogy éppen a sötétségben érkezik a fény. Hogy csak Jézus halálából fakad az élet.

A keresztény tekintet olyan tekintet, amely képes az élet realitásán belül megragadni a Húsvét ritmusát annak a bizonyosságával, aki egy fa rügyeit látva tudja, hogy közel van a tavasz (Mk 13,28).

És képes újrakezdeni éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden véget ér.

Ezért nem arról van szó tehát, hogy várni kell valami újra, tehát egy hipotetikus másik pillanatra kell utalni az élet választásait: már minden megtörtént és elsősorban arról van szó, hogy ezt észrevegyük, pontosan lássuk és válasszuk. Arról van szó, hogy engedjük magunkat összeszedni saját szétszórtságainkból és képzelgéseinkből azért, hogy félelem nélkül belemerüljünk az életbe.

Hangsúlyoztuk ennek a tekintetnek a központi szerepét, de a mai szakasz a meghallgatással zárul: amikor minden elmúlik, megmarad egy örök és hűséges Ige („Ég és föld elmúlik, de az én igéim nem múlnak el” – Mk 13,31). Mintha azt mondaná, hogy csak aki hallgatja Isten Igéjét és arra hagyatkozik, csak az láthatja igazán azt az újat, ami megszületik, és várhatja így az eljövendő világ teljes feltárulását. Azét a világét, amelyet az Atya továbbra is az embernek ajándékoz, egyre szorosabb egységbe vonva őt az Úr Jézus Húsvétjával.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

https://szentkut.hu/2021/11/09/teli-es-tavaszi-lelkigyakorlatok-szentkuton-2/

https://www.ferencesek.hu/az-epulet-otthont-a-kozosseg-csaladot-ad-az-ask-karacsondi-lakootthonarol/

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai szakasz (Mk 12,38–44) háttere a Templom, ahol Jézus tanít. Emberek különféle csoportjaival találkozott itt és párbeszédbe lépett velük, ami időnként vitává fajult.

A 12. fejezet végén vagyunk. A 13. fejezetet az eszkatologikus beszéd tölti ki, a 14. fejezettel pedig kezdetét veszi a Passió elbeszélése.

Az az ikon tehát, amelyet ma szakaszunkban szemlélhetünk, záró ikon, az utolsó kép, amely számunkra a tanító Jézust örökíti meg, ezért különösen is fontos.

Valójában két, egymás mellé állított kép alkotja.

Az első képet (Mk 12,38–40) olyan személyek töltik ki, akik sok teret igényelnek önközpontú magatartásukkal: bennük minden arra irányul, hogy tiszteljék és csodálják őket, ezért arra törekszenek, hogy minél láthatóbbak legyenek.

A második személy egy szegény özvegyasszony, aki nem sok helyet foglal el, és akit Jézuson kívül senki nem lát meg (Mk 12,41–44).

Miben különbözik egymástól ez a kétféle személyiség?

Az értelmezés kulcsát a hely szolgáltathatja, ahol a kép kibontakozik: a Templom, vagyis az a hely, ahol kiváltképp találkozni lehet Istennel, ahová az ember azért megy, hogy lássa Őt.

Az írástudók mégsem látnak senkit, mert túlságosan leköti őket, hogy ők maguk láthatóak legyenek. Semmi, amit tesznek, még vallásos tevékenységük sem mutat túl önmagukon. Márk evangéliumában ők a tanítvány ellenpéldájának tökéletes ikonja.

Ezzel szemben az özvegy lát, és egyetlen dolgot lát. Istenre szegezett tekintete annyira valóságos és olyan konkrét, hogy mindenét rábízza, amije van, egész életét.

Annyira erőteljes gesztussal teszi ezt, hogy az már abszurdnak tűnik, legalább két okból:

Miért ad oda mindent és marad megélhetés nélkül? Kérhette ezt Isten? Miért teszi ezt a Templomban és a Templomért, hisz épp két verssel a mai szakasz után Jézus azt fogja mondani, hogy a Templomból kő kövön nem marad (Mk 13,2)?

Vagyis ez az asszony, aki már amúgy is szegény, ha mindent odaad, nem lesz még szegényebb?

Valójában nem. Amikor mindent odaad, ez az asszony gazdaggá válik. Mert ha valaki szeret és mindent odaad a másikért, abban a pillanatban, amikor ad, egyáltalán nem érzi magát elszegényedettnek. Épp ellenkezőleg, gazdagabbnak érzi magát azzal a kapcsolattal, amelybe egészen beleadta magát, teljes mértékben megtalálja magát az általa készített ajándékban. Amit adunk, az tesz minket gazdaggá.

Ez pedig olyasvalami, ami nem ér véget, ami nem múlik el. Véget ér a Templom, amelyet majd elpusztítanak; de megmarad az a kapcsolat, amelybe az asszony egész szeretetét beleadta, igaz kapcsolat, mert igaz kapcsolat csak úgy lehetséges, ha az egész életünkkel részt veszünk benne, ahogyan az asszony.

Az írástudók Istennel való kapcsolatukba csak látszatot visznek, az asszony a lényeget.

Ez egyszerűen az evangéliumi gondolkodásmód, mely szerint csak aki elveszíti életét, az találja meg igazán. Olyan logika ez, amit Márk evangéliuma lépésről lépésre ismertetett meg velünk, és amit most, néhány pillanatra a Passiótól, maga Jézus egy szegény özvegyasszonyban lát megtestesülni.

Az asszony jelenléte jelzi, hogy itt az idő, és arra készteti Jézust, hogy bizalommal lépjen be ebbe a halálos misztériumba, mert mindazt, amit szeretetből el fog veszíteni, egészen meg fogja találni újra.

Éppen ellenkező a helyzet az írástudókkal: aki arra fordítja jövedelmét, hogy csodálják, az a Templomhoz hasonlóan elhagyatott, haszontalan, élettelen lesz.

Végül feltehetjük a kérdést: mit látott az asszony, hogy ezt tette?

Úgy vélem, mondhatjuk, hogy ez az asszony meglátta Isten lényegét. Vagyis meglátta, hogy Isten a végsőkig önmagát adó ajándék: végtelen, veszteségre kész, számítgatás nélküli, ingyenes önajándékozás. Akivel egyetlen módon lehet találkozni: úgy, ha Neki ajándékozzuk önmagunkat, ha Benne elveszünk. Ez az egyetlen csere, ami a Templomban megengedett, az egyetlen, ami a Templomnak létjogosultságot ad, és ami maradéktalanul teljessé az új templomban, vagyis az Úr mindenkiért adott testében lesz.

A tekintetek egy játéka fedezhető fel a mai evangéliumban: Jézus arra hív, hogy óvakodjunk azoktól [ti. ne azokra tekintsünk] (Mk 12,38), akik a tekintetünket keresik; viszont meghív, hogy nézzük azokat (Mk 12,41.43), akik csak Isten tekintetét keresik, mert ők az igazi mesterek, akik az élet útjára tanítanak.

Új és gyógyult szemre van szükségünk, mint Bartimeusnak (Mk 10,46–52), különben félő, hogy egoizmustól beteggé lett tekintetünk nem látja és nem érti meg a szeretet logikáját, és emberi szempontjaink alapján abszurd ítéletet alkot róla.

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap Jerikó kijáratánál láttuk Jézust, ahol találkozott Bartímeussal és meggyógyította, aki azután végig követte őt az úton (Mk 10,46–52).

A mai evangéliumi szakasz szövegkörnyezete egészen más: Jézus útja Jeruzsálembe végéhez ért, Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe és bement a Templomba (Mk 11,1–11). Itt írástudók, farizeusok, vének, szadduceusok, Heródes-pártiak különböző csoportjaival találkozik, akik kérdéseket tesznek föl neki, és abból viták születnek.

Amelyet ma hallunk, az a harmadik e viták sorában. Egy írástudó vetette fel, aki a többi résztvevőtől eltérően igaz hitű embernek tűnik, aki nem azért közeledik Jézushoz, hogy bajba sodorja, hanem hogy párbeszédre lépjen vele: egy férfi, aki meghallgat.

A kérdés, amelyet feltesz Jézusnak, alapvető, a találkozás pedig nagyon emlékeztet arra, amelyet néhány héttel ezelőtt láttunk Jézus és a gazdag ember között, aki a legfőbb Törvényt, az élet lényegét kereste (Mk 10,17–22). A kérdés pedig ez: a vallás világát alkotó, Istennel való kapcsolatunkat érintő megannyi mozzanat közül melyik a legfontosabb? Melyik olyan lényeges, hogy nélküle nem mondhatod el, hogy találkoztál az Úrral?

Jézus válasza épp olyan egyszerű és közvetlen, amilyen egyszerű és közvetlen volt a kérdés.

Mindenekelőtt Jézus nem talál ki semmi újat: egyszerűen csak idézi az Írást, mert az élettel kapcsolatos kérdésre már megvan a válasz. Nem kell kitalálni, nem mi teremtjük meg, csak az Igében kell keresni, fel kell ismerni: Jézus is az Atyától kapja.

Ezért az elsődleges magatartás a meghallgatás.

Jézus idézi az alapvető héber imádság, a S^ema (MTörv 6,4) szavait, és azt teszi az Istennel való hiteles kapcsolat alapjává, mintha csak azt mondaná, hogy semmiféle kapcsolat nem élhető meg Istennel, semmiféle lehetőség sincs teljes és hiteles életre meghallgatás nélkül. A meghallgatás az a kapu, amely nélkül nem lehet a házba belépni, ez a követés alapja.

Mert a meghallgatás azt jelenti, hogy kapcsolatban gondolkodunk önmagunkról és megnyílunk a másik felé; kilépés individualista magatartásunkból, korlátolt gondolkodásmódunkból és belépés abba a perspektívába, amely szerint azt, ami megszabadít, csak más adhatja meg nekem. Azt jelenti, hogy elsőbbséget adok valaki másnak, aki nem én vagyok. A meghallgatás elfogadása annak az ajándéknak, ami nem az enyém, ami hiányzik ahhoz, hogy éljek, mert az ember abból él, amit hall.

A meghallgatás tehát már hitmagatartás: ha valaki meghallgat, felfedezi, hogy egyetlen dolog szükséges, felfedezi, hogy az Úr egy, egyedülálló, és rábízza egész életét.

Térjünk vissza a gazdag emberhez, akivel Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának utolsó szakaszán találkoztunk: úgy ment oda Jézushoz, hogy „jónak” nevezte őt (Mk 10,17), ám azután szomorúan ment útjára, mert sok „java” volt (Mk 10,22). Éppen itt van a hit problémája: minden azon múlik, hogy felismerjük-e, hogy Isten nemcsak jó, hanem az egyetlen jó (Mk 10,18), hogy ő az egyetlen javunk. Csak ezután kezdjük el követni őt.

De mit hallunk? Mit mond Isten? Isten, aki egyetlen, lényegében egyetlen dolgot mond, tudniillik azt, hogy az élet a szeretet. Hogy a Vele való kapcsolat semmi más, mint ez; nem szolgálatról, kötelességről, áldozatokról van szó, csak és kizárólag erről.

Jézus az Ószövetség két szakaszát idézi: az egyik az Isten iránti szeretetre, a másik a felebarát iránti szeretetre vonatkozik. A Bibliában ez két egymástól távoli szakasz: az elsőt a Második törvénykönyvben (MTörv 6,4–5), a másodikat a Leviták könyvében (Lev 19,18) találjuk. Jézus közel hozza ezeket egymáshoz, és egy érdekes műveletet hajt végre.

Azt mondja, hogy Isten valóban egyetlen, azonban nem elegendő Őt szeretni. Az írástudó az első parancsot kérdezte, Jézus viszont azt válaszolja, hogy nincs első parancs a második nélkül. Vagyis az Isten iránti szeretet, tisztelet hiteles módja a testvérek szeretete.

Azonban azt is mondja, hogy nem lehet a felebarátot szeretni, ha előbb nem szeretjük Istent, és ezt nem egész valónkkal tesszük. Ez a mi hitünk alapigazsága.

Nos, úgy tűnk, az írástudó teljesen egyetért Jézus szavaival, azonban ez nem elég. Hiszen Jézus megdicséri, de azt mondja, hogy még valami hiányzik. Nincs messze Isten Országától, de még nincs belül. Mi hiányzik?

Hiányzik, hogy belépjen, és hogy megtegye azt, amire a gazdag ember meghívást kapott: hagyjon el mindent azért, hogy az egyetlen „javat” kövesse. Nem elég ugyanis megérteni: annyi mindent megértünk, ám az élet nem változik.

Ehelyett megváltozik akkor, ha engedelmeskedünk annak, amit egyedül szükségesnek ismerünk el, vagyis amikor szeretünk.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

A Magyar Kurír cikke: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) vers- és novellaíró pályázatot hirdetett A család Istentől rendelt közösség címmel. Napról napra bemutatjuk a díjazott alkotásokat. Az alábbiakban Lengyel Dorottya A bögre című novelláját olvashatják.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/lengyel-dorottya-bogre?fbclid=IwAR3l_6ULA3ble86763qLHVRiBvPe6eHRDhEhv1WCRPmMkaIg8esJmEOC3UE

Gratulálunk!