Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Forrás: múlt-kor

„Ne sírj, édesanya, hazajön édesapa”- ezen a címen jelent október 3-án Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója, melyet férje bebörtönzésének idején kezdett el írni: hazatérve, legalább így részese lehessen kislányuk Margitka és a család mindennapjainak.

Brusznyai Árpád (Derekegyház, 1924. június 27. – Budapest, 1958. január 9.) görög-magyar történelem szakos középiskolai tanár volt. 1956-ban Veszprémben dolgozott, október 23-án beválasztották a Veszprém megyei forradalmi tanácsba, majd a tanács elnöke lett. Tevékenysége arra is kiterjedt, hogy sok ÁVH-s és más gyűlölt pártembereket megmentett a lincseléstől. A forradalom leverése után a rezsim vad gyűlölettel fordult ellene, hiszen Árpád hitvalló keresztény katolikus volt, tehát a párt ellensége! Koncepciós perben a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezésével és népellenes bűncselekmények elkövetésével vádolták meg és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Pap János – későbbi Veszprém megyei párttitkár, majd belügyminiszter – kérvényezte a halálra ítélést, melyet 1958. január 9-én hajtottak végre. A rendszerváltozás után rehabilitálták.

A naplóban megörökítésre került Brusznyai Margitka, az akkor négy éves kislány egyik tette: Egy alkalommal nagy komolyan a Postán felveszi a kagylót és a felnőtteket utánozva telefonál: Édesapa gyere haza, hagyd ott azt a sötét börtönt! Ugye hazajössz húsvétra! fr. Kamill

Bartimeus és Jézus

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A Teremtés könyvének Ádám és Éva bűnét elbeszélő epizódjában (Ter 3) a látásunkra vonatkozó, fontos hely az 5. vers: a kígyó megígéri Évának, hogy „szemeik megnyílnak”. Éva rögtön ezután látja, hogy a gyümölcs jó, vesz belőle és megeszi (Ter 3,6). A szemeik valóban megnyílnak, ám azért, hogy meglássák mezítelenségüket és szégyent érezzenek (Ter 3,7). Szemeik megnyíltak, de látásuk torz, mindent önmagukból kiindulva látnak, nem pedig az Úrral való kapcsolat felől. Tehát részlegesen látnak, nem látják többé a valóságot a maga teljességében. Az Úrral való kapcsolat megsérült, és amikor Ő érkezik, az ember elrejtőzik: nem képes többé Őt látni, felismerni, a jelenlétében maradni.

Érdekes, hogy a feltámadást követően a feltámadt Jézus találkozásaiban éppen ellenkezőleg történik. Pontosan a szemek mutatnak érdeklődést elsőként: sok epizódban találunk olyan kifejezést, hogy „megnyíltak szemeik és felismerték őt” (vö. Lk 24,31). Ott a tekintet gyógyul: a tanítványok megtanulják újra látni az Urat és a maga teljességében látni a valóságot, mert a teljes valóság a Húsvét, a halál és a feltámadás misztériuma.

Ezért különösen fontos, hogy Jézus utolsó csodája, melyet Jeruzsálem felé tartó útja utolsó szakaszán visz véghez, amikor már a Szent Város közel van, egy vak meggyógyítása.

Ő a csodák egyetlen olyan részese, akinek a nevét éppúgy ismerjük, mint a Jézus által választott tizenkét tanítványét. Talán azért, mert Bartimeus a tanítvány figurája, és a rá vonatkozó néhány versben ott van az egész út, amit a tanítványnak meg kell tennie ahhoz, hogy láthasson.

Elsősorban Bartimeus hall (Mk 10,47): úgy jellemzi a történet, mint útszélen ülő koldust, vagyis mint olyan embert, aki minden méltóságnak híján van, de aki él, aki még akar élni, aki még remél.

És mivel hall, tud kiáltani, kiáltása pedig imádság: Márk evangéliumában Bartimeus az egyetlen, aki megszólító esettel (vocativus) fordul Jézushoz, ami bizalmat, biztos várakozást fejez ki.

Majd pedig vágyat fogalmaz meg Bartimeus, és Jézus az, aki kérdésével („Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” Mk 10,51) arra készteti, hogy felidézze legőszintébb vágyát és lehetőséget kínál számára, hogy kifejezze azt: „hogy újra lássak”. Jézus szavaiban nyilvánvaló utalás van a múlt vasárnapi szakaszra, amely az evangéliumban közvetlenül a mai elbeszélés előtt szerepel: Jakab és János arra kérik Jézust, hogy tegye meg, amit ők szeretnének, ám Jézus rámutat, hogy valójában nem tudják, hogy mit akarnak igazán. Bartimeus viszont tudja, bizalommal kéri és a tanítványoktól eltérően, követelőzés nélkül kéri azt.

Olyan kapcsolatban kéri, amely fokozatosan egyre meghittebbé válik, míg végül „rabbuninak”, „mesteremnek” szólítja Jézust. Olyan kifejezés ez, amelyet a négy evangéliumban összesen kétszer találunk meg: itt, valamint Jn 20,16-ban a magdalai Mária ajkáról…

Tehát a bizalom, vágy, meghittség és imádság ezen útján haladva Bartimeus visszanyeri látását. Látja azt, amit egyre jobban szeretne látni: annak arcát, aki meggyógyította őt.

Az út azonban még nem ért véget, sőt, most kezdődik. Bartimeus, aki cél és követendő példa nélkül ült az útszélen, útra kel Jézust követve. Márk a követés igéjét használja itt: Bartimeus azzá válik, aki egész úton követi Jézust (Mk 10,52). Tanítvánnyá lesz.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani ezt a – mint mondtuk, utolsó – csodát azzal, amelyet elsőként beszélt el Márk. Márk evangéliuma első fejezetében vagyunk (Mk 1,21–28), a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus tisztátalan lélektől szabadít meg egy embert: a tisztátalan lélek nyugodtan időz a zsinagógában, és csak akkor érzi fenyegetve magát, amikor Jézus belép, mert semmiféle kapcsolat nem lehetséges a szent és a tisztátalan között. Ahogyan a koldus, úgy a tisztátalan lélek is kiált, de az utóbbi nem azért, hogy meggyógyuljon. Megmondja, hogy kicsoda Jézus, de túl gyorsan, mint aki nem az igazat mondja. Nem látja az igazságot, mert a teljes igazság csak Húsvét után lesz látható, amikor látszik, hogy Jézus a kereszt árán a Krisztus.

Ott, a kereszt alatt Márk bemutat még egy személyt, aki lát: a századost, aki mikor látja, hogy Jézus így hal meg (Mk 15,38), felismeri, hogy ez az ember az Isten Fia. Olyan Istent lát, aki szentségét nem elkülönülésként, hanem osztozásként éli meg, mint tisztátalanságunk felvállalását, hogy mi megváltottak lehessünk.

Tehát ez az utolsó csoda annak szimbóluma, ami Jeruzsálemben fog történni: annak a gyógyításnak a szimbóluma, ami ott kínáltatik fel nekünk, és ami számunkra ajándékká válik a keresztség szentsége, a világosság és megvilágosodás szentsége, a gyógyulás azon szentsége által, mely meggyógyít abból a bűnből, ami abban gátol minket, hogy meglássuk a kereszt dicsőségét és a szeretetből fakadó életet.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Szerzetesi összefogás idősgondozás terén – Konferenciát tartottak Pasaréten

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szerzetesi-osszefogas-az-idosgondozas-teren-konferenciat-tartottak-pasareten

Alkantarai Szent Péter ferences templom – Budapest Ferenciek tere

Október 19-én ünnepeljük Szent Péter ferences szerzetest, aki egy spanyolországi kis városkában Alcantarában született 1499-ben. Teológiát tanult a salamanca-i egyetemen, majd belépett az obszerváns ferencesek közé, és 1524-ben pappá szentelték. Több kolostorban volt elöljáró, s közben rengeteg missziós körutat tett. Főleg a megfeszített Krisztusról prédikált. Missziói alatt valóságos nagyságú kereszteket állított föl. A templomunkban hátul a Mária kápolnánál is látható hasonló missziós kereszt, bár azt az elmúlt század népmissziói emlékére állították. Írói tevékenysége is jelentős, hiszen az imádkozni tanító könyve, imádságra vezérlő kalauza „Az elmélkedés aranykönyve”, kézről-kézre járt. A rendtársak életében mindig sürgette az eredeti szentferenci szellemiséget, szigorúságot, melyet az arabidábai remeteségben meg is valósított. Életében lelki tanácsadója volt Avilai Szent Teréziának, akit minden támogatott a karmeliták megreformálásának ügyében. Terézia úgy jellemzi, hogy bár sovány, száraz, kevés beszédű testvér volt, „mégis annyi jóság, kedvesség s olyan életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszavú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül.” Meghalt 1562. október 18-án, az Egyház 1629-ben avatta szenté.

Talán kevesen tudják, hogy a 13. századi templom romjaira 1743-ban épült Pesti Ferences Templom védőszentje Alkantarai Szent Péter, s búcsúnapját október 19-én tartjuk.

Részelt Szent Péternek Szent Terézhez írt leveléből: „Mert Isten csak jót tanácsolhat. Nem is nehéz azt követni, csak hitetlennek és az Istenben kevésbé bízónak. Hiszen az ilyeneket az emberi okoskodás szabályai vezérlik. Aki a tanácsot adja, az a segítséget is bőségesen adja. Ő mindenható. Az embertől, ha csak önmagát adja, nem jöhet tanács, hiszen inkább szeret jó színben föltűnni…Annál inkább akar és tud a Jóság segíteni azoknak, akik a tanácsait követi. Segíti őket, hogy a jóban előrehaladjanak.”

Könyörgés Szent Péter ünnepén: Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bűnbánat és a legmagasabb szemlélődés kegyelmével tüntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mis megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk.

Varga Kamill testvér

Az igazi dicsőség reményében

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Jézus harmadik alkalommal beszél tanítványainak a szenvedéséről, ők pedig harmadik alkalommal tanúsítanak nemcsak értetlenséget, hanem azt is, hogy szívükben mennyire távol vannak attól, amit Jézus él.

A mai jelenet (Mk 10,35–45) közvetlenül a szenvedés harmadik meghirdetése után következik, és az előző kettőnél is megdöbbentőbb: úgy tűnik, hogy miközben Jézus Jeruzsálemhez közeledik, a tanítványok ellenben egyre jobban távolodnak onnan.

Néhány lépésnél időzünk el.

Az első Zebedeus fiainak kérése: „Azt akarjuk, hogy tedd meg nekünk, amit kérünk.” (Mk 10,35). Már első hallásra is eléggé visszatetsző kérés. Miért?

Szerintem legalább három okból.

Az első az „azt karjuk”. Olyan kifejezés ez, amely olyan életről, gondolkodásról, érzésről árulkodik, amelyek párhuzamosak Jézuséival, anélkül, hogy találkoznának azokkal. Míg a Fiú az, aki megteszi az Atya akaratát, és a tanítványok azok, akik ugyanezt a bizalomteli engedelmességet gyakorolják, addig Jakab és János saját világukba vannak bezárkózva és belevesznek nagyságról szőtt álmaikba. Saját akaratuk van, amely nem azonos az Úr akaratával.

Másrészt amiatt a mód miatt, ahogyan Jézus elé állnak, azon viszonyulás miatt, amely ezt a kérést ébreszti, azon várakozások miatt, amelyeket irányában táplálnak: úgy gondolnak Jézusra, mint olyasvalakire aki mindent megtehet értem. Mintha olyasvalaki volna, aki mivel mindent megtehet, bizonyára teljesíteni fogja minden vágyamat, minden álmomat. Valójában ez nincs így. Jézus sohasem teszi ezt, mert azáltal szeret minket, hogy az Atyához visz és késszé tesz megnyílni előtte. Jézus a mi üdvösségünk érdekében semmi olyat nem tesz, ami nem ezt szolgálja, ami ennek akadálya.

Harmadrészt azért, mert kirekesztő kérés: Jakab és János önmagukra gondolnak úgy, hogy másokat közben kirekesztenek. Úgy gondolkodnak, mintha mások nem is léteznének.

De miért is kérik ezt?

A válasz Jézus szavaiban rejlik, amikor azt mondja, hogy valójában nem is tudják, hogy mit kérnek.

Íme, a tanítványok problémája éppen ez a nem tudás. A „tud” ige fontos a szenvedéstörténetben: János evangéliumának 13. fejezetében az egész szenvedéstörténet ettől az igétől függ: „Jézus, mivel tudta, hogy elérkezett az órája, amikor átmegy ebből a világból az Atyához…” (Jn 13,1); és kicsit később: „…tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott…” (Jn 13,3). Jézus tudja, hogy kicsoda, hogy honnan jön és hová megy; és tudva a végsőkig szeret, leteszi a ruháit, maga elé köt egy kendőt, és megmossa a lábukat.

A tanítványok viszont nem tudják, hogy a kereszt a dicsőség.

Tehát fontos tudni: tudatában lenni meghívottságunknak, a kapott ajándéknak. Tudni azt, hogy ez elég az élethez, semmi másra nincs szükség. Ezt az ajándékot pedig attól a pillanattól kezdve birtokoljuk, amikor megosztjuk, vagyis attól a pillanattól kezdve, amikor levetkőzünk és szolgálni kezdünk, attól a pillanattól kezdve, hogy odaajándékozzuk életünket, ahogyan Jézus: ez az igazi nagyság, és ezt tudnunk kell. Egyébként elveszünk saját, nagyságról szőtt steril és felőrlő álmainkban.

A tanítványok valójában csak Húsvét után tudják, hogy mennyire szeretettek voltak. És még inkább tudatára ébrednek annak, hogy nincsenek jelen: a megfeszített Úr jobbján és balján (érdekes, hogy ez a „jobbján és balján” kifejezés Márk evangéliumában csak ezen a két helyen szerepel: itt és a keresztnél), az ő dicsőségében két rabló van. A tanítványok csak ekkor ébrednek tudatára, hogy az ajándék valóban ingyenes.

A harmadik lépés Jézus válaszához kapcsolódik: miközben a tanítványok egy olyan kérést fogalmaznak meg, amely egy elképzelt felséghez, nagysághoz kötődik, Jézus viszont a leszállás, az alázat, az alámerülés képeit használja. Azért, hogy elmondja, az igazi dicsőség nem fenn, hanem a lehető legmélyebben van, amikor a szolgálat alázatos gesztusában a testvér lábai elé térdelünk.

A dicsőség – azzal ellentétben, amit emberileg várnánk – éppen úgy érhető el, ha megalázkodunk és elveszítjük önmagunkat.

És míg a két testvér életmódja kirekesztő és visszatetsző, addig Jézusé közösséget teremt, és találkozáshoz vezet: a kereszt ára, hogy másokért és nem önmagunkért éljünk.

Ezt a szakaszt odaállíthatjuk Jézus pusztai megkísértésének elbeszélése mellé: Jézus itt is próbára tétetett, és választania kellett a világ mulandó dicsősége és az Atya által adott dicsőség között. Ott Jézus megtanulta, hogy az Atyától kérje az igazi dicsőséget, amint gyakran ismétli János evangéliumának 17. fejezete, ahol a Jézus által kért dicsőség nem a hatalom és felsőbbség szimbolikájához, hanem kizárólag a szeretetéhez tartozik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.

Tisztelt Plébánia Hivatal!

Kedves Plébános Úr, kedves Atya!

Lehet, hogy levelem, kérésem furcsa lesz az Ön számára, mivel ismeretlen vagyok és valószínűleg az is maradok. De valójában ez nem is lényeges. Én egy aggódó nagymama vagyok, Fejér megyéből, Mórról.

Hogy most Önnek írok kedves atya, az lehet, hogy Isteni sugallat volt számomra, vagy a családunkat ért tragédia miatti kétségbeesés.

A múlt vasárnap, október 03-án megszületett a lányomnak a babája, Grétike. Egy éves várakozás előzte meg a terhességet. Sajnos a várandósság sem volt felhőtlen, mivel a rosszullétek mellett még a Coviddal is szembe kellett néznie. Majd a genetikai vizsgálat során azt mondták, hogy a baba Down-kóros lesz és még több problémát is találtak nála, és mielőbb döntsék el, hogy elveteti e a magzatot. Ez nagycsütörtök napja volt és este a templomba húztam egy bibliai idézetet: Nyugodj meg az Úrban és remélj benne (Zsolt 38,7). Ekkor reménység fogott el és tudtam, hogy a Jóisten nem hagy el, velünk van. Majd nagypénteken is húztam egy cédulát, melyre az volt írva: A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be és az Isten kegyelme volt rajta. (Lk2,40) Ekkor már még jobban bíztam. A lányom még húsvétkor megkapta a betegek kenetét és imalánc indult el a gyógyulásért könyörögve. Rózsafüzér, szentmise és fohászok…

Természetesen nem volt kérdés számukra, a férjével együtt úgy döntöttek, hogy a babát mindenképpen megtartják. Végül a kontroll vizsgálaton 99,99 % -ban negatív eredményt kaptak.

Kb. két hónappal ezelőtt, egy 4D-s ultrahangon észrevették, hogy több a magzatvize, mint kéne, de az orvosa, azt mondta, hogy ne foglalkozzon vele, biztosan volt egy kis vírusfertőzése. Az ezt követő vizsgálatokon egyszer jó volt az érték egyszer nem, de persze a lányom ne aggódjon, mert nem lesz semmi baj címszóval, nem vizsgálták ki, hogy van e valami probléma. Azért ez a dolog már nem hagyott nyugodni bennünket és akkor az orvos beutalta a kórházba vizsgálatra, de végül egy héttel a kiírás előtt megindították nála a szülést.

A Lányom egy gyönyörű kislányt hozott a világra, 2,50 dkg és 49 cm, a mi kis angyalkánk.

A rémálom akkor kezdődött csak igazán. A picinek légzéskimaradása volt, mert a légcsöve  és a tüdeje tele volt magzatvízzel, ugyanis egy fejlődési rendellenességgel született, amire a 400 fajta genetikai szűrés nem terjedt ki. Pontosan nyelőcső elzáródása van. A nyelőcső egy szakasza hiányzik. Az alsó nyelőcső pedig összeköttetésben van a légcsővel, amelyből a gyomornedv feljut a tüdőbe. Grétikét a 2. napján 5 órán keresztül műtötték. Sajnos a műtétet csak részben sikerült elvégezni, mert a nyelőcső hiányzó szakasza túl nagy, így nem tudták azt össze kötni. A gyomorszájat kivezették, táplálása ezen keresztül fog történni a következő műtétig. Tehát még újabb műtét vár a kis csöppségünkre.

Jelenleg még altatják, mert súlyos tüdőgyulladás is fellépett nála és ezért, még lélegeztető gépen is van. Láza is volt, de már lement. Nem tudják, hogy miért alakult ki a tüdőgyulladás, a magzatvíztől vagy a gégénél még van valami elváltozás, ahol a nyála leszivárog. Isten mentsen meg ettől, mert, akkor még ez miatt is meg kell műteni. Folyamatosan kell a nyálszívónak mennie, mert a nyálát nem tudja hova lenyelni.

A családunk kétségbeesetten áll e tragédiával szemben. Mindent megtennénk értük, hogy a kis Grétike meggyógyuljon. Látom a lányomat, hogy mennyire szenved, mikor a kisbabáját csak egy percre foghatta meg, azóta csak gumikesztyűvel érintheti meg. Nem táplálhatja természetes módon. Szenved az édesapa is, hiszen még a kezébe sem vehette újszülött kislányát. És mikor meghallottam a lányom sírásba csukló hangját, vigasztaló szavakat próbáltam keresni, de egy bizonyos ponton már nagyon nehéz.

Csak bízz a Jóistenben, mondogattam neki, már olyan sokat imádkoznak értetek, Ő biztosan megsegít, de ha kell egész Magyarország imádkozni fog értetek!

Nem tudom, hogy miért mondtam ezt neki, de elkezdtem rajta gondolkodni és úgy éreztem, hogyha azt kéri tőlem a Mennyei Atyánk, hogy minél több helyre eljuttassam az ima kérésemet e csöpp teremtés gyógyulásáért, akkor ezt kell tennem. Hiszek és Bízok a Jézus Krisztus végtelen szeretetében és irgalmában, mert Ő mondta, hogy higgyük, amit könyörgéseinkben kérünk, hogy mindazt megnyerjük és megadatik nekünk.

Tudom, hogy megsegít minket, de sok imára van szükségünk. Ezért kerestem meg Önt, kedves atya, hogy imát kérjek az Ön egyházközségétől. Alázatos szívvel kérem, továbbítsa a rózsafüzér társulat vagy imacsoportok felé a kérésemet!

Nem tudom, hogy mi a Jóisten szándéka azzal, hogy a mi kis Grétikénk ilyen betegen jött e világra és nem is kérdőjelezem meg, hogy miért éppen velünk történt ez meg. Csak azt tudom, hogy nekem mindent meg kell tennem érte, hogy Őket boldognak lássam, ha, kell a csillagokat is lehoznám az égről. Én egyedül semmi vagyok, de együtt hiszem, hogy hegyeket lehet mozdítani. Isten nagy tervében mindannyian benne vagyunk.

A lányom mesélte, hogy Grétike mellett nagyon sok koraszülött csecsemő fekszik az osztályon, akiknek ugyanúgy szükségük volna az imára. Lehet, hogy sokukért nem imádkozik senki.  A hétköznapi életünkben, sokszor észre sem vesszük, hogyha valaki gondokkal küszködik.

Kérem szépen, hogy értük is mondjanak imát!

Hálás szívvel köszönöm Önnek és hívő közösségének, hogy meghallgatta kérésemet!

egy aggódó nagymama

Te pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet? – ismeretlen magyar hős története a mandíner.hu-n.

https://www.msn.com/hu-hu/hirek/other/te-puc%C3%A9r-krisztus-hol-hagytad-az-ingedet-egy-ismeretlen-magyar-h%C5%91s-t%C3%B6rt%C3%A9nete/ar-AAPlykR?ocid=msedgdhp&pc=U531

Szegények és gazdagok

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Mielőtt belekezdenénk a ma elbeszélt evangéliumi epizódba, tegyünk egy lépést hátrafelé és térjünk vissza ahhoz a megállapításhoz, amellyel múlt vasárnapi elmélkedésünket zártuk.

Azt mondtuk, hogy a tanítványoknak – akik mindegyikét a maga nagyzási hóbortja tartja fogva – Jézus egy ölelést, a gyöngédség egy gesztusát kínálja fel életstílusként.

Ez a gyöngéd gesztus lehet a kulcs Jézus és a gazdag ember Márk evangéliumának 10. fejezetében elbeszélt találkozása megértéséhez.

A síkoknak ugyanazt az eltolódását találjuk itt: arról a síkról, amelyen a névtelen, vagyonos személy van, a vallási előírások, a cselekvés, a birtoklás, az érdem és a számítás síkjáról arra a síkra, amelyről Jézus őt szemléli, ahol Jézus találkozni akar vele, a szeretet síkjára. Valóban, Jézus ránéz és megszereti őt (Mk 10,21).

Ez a személy pedig semmi másnak nem volt híján (Mk 10,21), csak ennek: a szeretetnek. Azonban éppen ez a hiány tette őt elégedetlenné és nyugtalanná, életet keresővé.

Mert amíg az élet a kötelesség, a vallási előírások betartásával és ügyességünkkel arányos jólét síkján marad, addig csak bizonytalan lehet, mint annak az élete, aki soha nem találta meg a lényeget: alapvetően önmagába zárkózva maradt.

Az örök élet ezzel szemben a másikkal való találkozásból fakad, abból az ingyenes szeretetből, amellyel szemlélnek bennünket: ez az ember nem tett semmit azért, hogy Jézusnak ezt a tekintetét kiérdemelje, mégis Márk evangéliumában sehol másutt, egyetlen más találkozás-elbeszélésben sem jelenik olyan erőteljesen ez a kifejezés, mint ebben. Jézus rátekint és megszereti őt.

A követés ott kezdődik, ahol ez a rátekintés központi szerepet nyer az életben, ahol életté válik. Minden egyéb – javak, vallási előírások megtartása, törvények, kapcsolatok, problémák… – viszonylagossá válik, és új jelentést nyer Jézus szeretetének ettől a tekintetétől, amelyhez mindig vissza lehet térni és töltekezni belőle. Ez a tekintet éltet bennünket.

Tehát az élet irányt vált: azokkal, akik az Úrral találkoznak, mindig történik valami, ami bennük közös, tudniillik, hogy életük új fordulatot, új utat vesz. A mágusoktól kezdve Zakeusig mindnyájuk élete megváltozik. Egy nyilvánvaló, ma olvasott szakaszunkhoz közelálló példa Bartimeus története, akivel Jézus Jerikó kapujánál találkozik (Mk 10,46–52): koldulva ült az útszélen, hallotta, hogy Jézus arra jár, a segítségét kérte és meggyógyult; „azonnal újra látott és követte őt az egész úton” (Mk 10,52). Látott és utat váltott, vagyis Jézus útja lett az ő útja, az, amelyik Jeruzsálembe vezet.

A mai elbeszélés gazdag embere viszont nem lát és nem változtatja meg útját, visszatér arra, amelyről jött, mintha a semmi nyelte volna el; útja nem vált követéssé annak a lelkesedésnek és jó szándéknak ellenére sem, amivel az Úrhoz közeledett.

Miért nem lát?

Említettük, hogy a mai epizód az egyetlen Márk evangéliumában, amelyben azt olvassuk, hogy Jézus rátekintett és megszerette. Mégis, paradox módon egyike ez a kevés meghiúsult találkozásnak.

Vagyis azt mondhatjuk, fennáll annak a veszélye, hogy nem látjuk meg ezt a tekintetet, és nem engedjük, hogy mélyen megérintsen bennünket. Ennek pedig ezer oka van.

A mai történet gazdag embere nem fogadja szívesen, mert nincs helye őbenne, mert hiányzik belőle az a képesség, hogy teret adjon, hogy ürességben maradjon: szíve ragaszkodik javaihoz, és azoktól reméli az életet. Mást szeret, már mással van elfoglalva.

Ez az ő betegsége. Olyan betegség – mondja később Jézus –, amelyből nagyon nehéz meggyógyulni („Jézus körültekintett és azt mondta tanítványainak: »Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek vagyonuk van!«” Mk 10,23). Ez az a betegség, amely miatt a vallási tapasztalaton nem önmegtagadást értenek, hanem az „én” gazdagítását, növelését.

A szívet megzavaró gazdagság nem feltétlenül anyagi javakat jelent: lehet az egy eszme, vagy egy emlék, vagy egy személy, vagy egy előítélet, egy hely, egy választás, egy érzés.

Akkor hát nincs remény?

A szöveg valójában megsejtet egy reményt, és ez a szomorúság: ez az ember szomorúan távozik (Mk 10,22), mint aki megértette, hogy egy fontos alkalommal kudarcot vallott.

Érdekes, hogy az „elszomorodás” kifejezésére Márk evangélista által használt ige az egész evangéliumban csak kétszer fordul elő: itt és azután a 14. fejezetben (14,19), ahol a tanítványok szomorodnak el, amikor megtudják Jézustól, hogy egyikük elárulja őt.

Ez pedig azt jelenti, hogy ez a szomorúság is része lehet a tanítvány tapasztalatának, amikor egy olyan út kezdetét jelzi, amelyben mindannyian osztozunk, és amely „méri” teljes tehetetlenségünket a Mester követésének nehéz feladatával szemben. Csak a Húsvét tudja ezt a szomorúságot örömre fordítani, amikor újra felragyog az ingyenes szeretet világossága és megnyitja azok szemét, akikhez elér.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

A termékeny életről

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Mielőtt a mai evangéliumi szakaszba belekezdenénk, tegyünk egy előzetes megjegyzést.

Mint tudjuk, Jézus úton van Jeruzsálem felé, ahol a kereszten odaadja életét mindenki üdvösségéért. Nem azért teszi, mert törvény rendeli számára, hiszen semmiféle törvény nem kérheti, hogy meghalj másokért. Csak a szeretet kérheti ezt, és Jézus csak szeretetből adja oda életét.

A mai evangéliumi szakaszban néhány farizeus azt kérdezi Jézustól, hogy szabad-e elbocsátani a feleséget (Mk 10,2). Valójában már maga a kérdés is rossz. Azért, mert elferdítve alkalmazza a törvényt, úgy használja, hogy saját önzését igazolja, nehogy bűntudatot érezzen. Mintha egy törvény megtartása elég volna egy teljes élethez.

Jézus úgy válaszol, hogy visszaadja minden dolognak az értelmét és méltóságát, vagyis azt a rendeltetését, amellyel kezdettől fogva bír (azonban a teremtés kezdetétől férfinak és nőnek teremtette őket – 10,6), és mindennek újra meghatározza a helyét a követés útján.

Főleg a Törvénnyel teszi ezt, melyet Mózes ebben az esetben az ember szívének keménysége miatt adott („Szívetek keménysége miatt írta elő számotokra ezt a követelményt” – Mk 10,5): vagyis szeretetre képtelen személyeknek adott törvény volt, mert túlságosan keményszívűek voltak. Az elbocsátásra vonatkozó törvény célja tehát az volt, hogy korlátozza a férfi hatalmát a nő fölött, hogy az ne legyen teljesen önkényes. Aki el akarja bocsátani a feleségét, annak nyilvánosan kellett ezt megtennie, vállalva ezért a felelősséget, és érvényes okokkal kellett hozzá rendelkeznie. Ám magától értetődően nem lehet ez minden a férfi és nő közötti szeretetkapcsolatban: ez csak a minimum.

Jézus pedig tesz még egy lépést, és visszaadja a házasságnak azt az alapját, mely Isten terve szerint való: ahhoz, hogy megértsük, mi a házastársi szeretet, nem elegendő arra hivatkozni, hogy a törvény mit enged meg vagy mit nem, újra oda kell mennünk ahhoz, ami a szívünkbe, öröktől adott DNS-ünkbe van írva; vissza kell térnünk eredeti meghívásunkhoz.

Oda pedig az van írva, hogy a szeretet a másikkal való egységet jelenti, azt, hogy eggyé válnak („és a kettő egy test lesz” – Mk 10,7–8): és ha igazán, szabadon eggyé lettek, ki választhatja el őket?

Ha valaki valóban maga mögött hagyta a múltat, hogy új dolgot tegyen, hogyan fordulhatna vissza?

Tehát nem a törvényről van szó, hanem az ember alapvető meghívásáról, amely ha hiányos, akkor magában az emberben van a hiány.

Tehát nem azon kell gondolkodni, hogy mikor lehet elbocsátani a feleséget, hanem, hogy hogyan lehet engedni, hogy a szív átalakuljon, hogy többé ne legyen kemény, szeretetre képtelen szív.

Érdekes, hogy amint az elmúlt vasárnapokon olvasott szakaszokban, úgy itt is jelen van a hatalom, az uralom kérdése: a kemény szív az a szív, amely úgy véli, hatalmat gyakorolhat a másik élete fölött anélkül, hogy igazán elkötelezné magát arra, hogy szeresse őt. Ez azonban nem Isten eredeti terve az emberre vonatkozóan.

Van azonban még egy további lépést, amit Jézus nem nyilvánosan, mindenki előtt magyaráz el, hanem otthon tanítványainak, akik újra megkérdezik őt ebben a tárgyban (Mk 10,10). A kérdés alanya immár nem csak a férfi, mintha a nőt figyelembe sem kellene venni: a nő, éppúgy, mint a férfi érintett kell legyen, mert az új teremtés, a szeretet Jézus által javasolt, új és elkötelezettséget kívánó útja nem valósulhat meg mindkettejük – férfi és nő – egészen szabad hozzájárulása nélkül: nem lehetséges eggyé válni e nélkül az új öntudat nélkül.

A szeretet Isten Országának logikája szerint tökéletesen ellentétes az uralom és hatalom bármely formájával, és épp ellenkezőleg, az élet odaadásában, a másik szolgálatában jut kifejezésre: így valósul meg igazán az ember, és így válik igazán közelivé Isten Országa.

A mai evangéliumi szakasz második része (Mk 10,13–16) olvasható ugyanezen logika szerint: ahogy nincs többé semmiféle különbség a férfi és nő méltóságát tekintve, úgy nincs különbség nagyok és kicsik, felnőttek és gyermekek méltósága között sem.

A tanítványok újra önkényes hatalmaskodást engednek meg maguknak, amikor távol akarják tartani a gyermekeket, akiket Jézushoz hoztak. Jézus pedig ismét visszájára fordítja a dolgokat: nem az megy be Isten Országába, aki megengedi magának, hogy másoknak parancsolgasson, aki magasabb rendűnek érezve magát hatalmaskodik, hanem az, akinek nincsenek jogai, akinek nincs tekintélye, sem érdeme, aki az életet merőben ajándékként fogadja.

Jézus haragra gyúl (Mk 10,14) a tanítványokkal szemben, akik továbbra is süket fülekkel fogadják a szemrehányást, amely már a szenvedés második meghirdetése után elhangzott feléjük (Mk 9,30–32), és akik – úgy látszik – továbbra is azt akarják hinni, hogy egy ilyen tekintélyes mester követése számukra egészen evilági nagyságot biztosít.

A tanítványok megtérésének útja még hosszú, és ez a félreértés ismét megjelenik majd ebben a fejezetben Jakab és János kérésével (Mk 10,35sköv.), hogy Jézus jobbján és balján ülhessenek.

E tanítványokkal szemben Jézus rendkívül jelentős gesztust gyakorol, amikor kezével, mellyel magához öleli a gyermekeket, megáldja őket (Mk 10,16): nagyzási hóbortjuk helyett Jézus egy gyöngéd mozdulatot kezdeményez. Nekünk, a mai tanítványoknak meg kell értenünk, hogy e két létmód közül melyik hitelesebb és termékenyebb.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.