Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 7,1-8.14-15.21-23)

A mai vasárnappal visszatérünk Márk evangéliumának olvasásához.

A mai szakasz határt képez: valóban, két kenyérszaporítás elbeszélése között található. Közvetlenül a mai epizód után Jézus elhagyja Izrael határait, és továbbmegy pogány, „tisztátalan” földre. Nekik, a pogányoknak szól a második kenyérszaporítás.

Úgy tűnik, hogy a mai szakasz erre a továbbhaladásra készít fel azáltal, hogy nekünk szegezi a kérdést: mi a tisztátalan? Mi az, ami eltávolít Istentől?

Jézus számára az alkalmat Jeruzsálemből, a legszentebb helyről érkezett farizeusok és írástudók kérdése szolgáltatja. Ezek a személyek, a hagyomány és a Törvény védelmezői, megbotránkoznak, amikor látják, hogy milyen kevés figyelmet szentelnek Jézus tanítványai a rituális előírásoknak, és ennek a viselkedésnek az okára kérdeznek rá (Mk 7,5).

Számukra a tiszta és tisztátalan közötti határ világos és egyértelmű. Tiszta az, aki aprólékosan betartja az atyáktól áthagyományozott előírásokat és szabályokat. Egy ilyen kritériumnak van egy határozott előnye: létezik egy külső, egyértelmű, könnyen szavakba önthető követelmény annak rögzítésére, hogy ki igaz és ki nem, s ez a kritérium pontosan a törvények és az atyák előírásainak a megtartása.

Jézus azonban egy másik ismérvre figyelmezteti hallgatóit. Egy másik szintre szeretné eljuttatni őket, amely – az igazat megvallva – jelen volt a régi törvények szándékában, de amelyet figyelmen kívül hagytak: igen, a külsődleges tisztasági szabályoknak fontos társadalmi szerepe volt, a céljuk azonban az volt, hogy emlékeztessék a hívőt a szív tisztaságának szükségességére. És ez az, amit Jézus felidéz ebben a szakaszban.

Jézus különbséget tesz hagyományok és parancsok között. Az előírások, szabályok emberektől származnak, a parancsok Istentől. Ezeknek a szabályoknak a megtartására lehet tekintettel lenni és lehet azt mérlegelni, a parancsoknak való engedelmesség esetében nem. Az öncélú szabályok biztonságot nyújtanak és arra az önhitt feltevésre vezethetnek, hogy mi magunk teremtettük meg ezt a biztonságot; a parancsok utat mutatnak, szabaddá tesznek és megnyitnak Isten felé.

A parancs tehát meg akarja érinteni az ember szívét, mély motivációit; a hagyományok a felszínen maradnak.

Ha sok szabályt kell betartani, az azzal a kockázattal jár, hogy úgy véljük, emiatt kerülünk közel Istenhez, és így nem vesszük észre, hogy szívünk távol marad, amint Jézus mondja Izajás prófétát idézve (Mk 7,6–7).

Az emberi hagyományok ürüggyé válhatnak, hogy ne tartsuk meg az egyetlen parancsot, amely képes értelmet és teljességet adni az ember életének: a szeretet parancsát. Mi több, az ember számára annak illúzióját teremtik meg, hogy ő igaz, s így megakadályozzák, hogy szívébe tekintsen és meglássa, hogy ennek a szívnek mélyéről fakad a gonoszság.

Éppen e körül forog Jézus második tanítása: hogy úgy mondjam, az ember szíve – kivétel nélkül minden egyes ember szíve – ki van téve minden kétértelműségnek és a gonoszság minden lehetőségének. Nem az visz minket bűnbe, ami kívül van; hanem bennünk él a hajlam minden önzésre: a tiszta és tisztátalan határa éppen ott van, s nem elég egy külsődleges vallásosság, nem elegendőek a rítusok ahhoz, hogy ez a szív közeledjen az Úrhoz.

Ahogy az gyakran történik Márk evangéliumában, Jézus nem mondja meg, hogy hogyan lehet a szívet meggyógyítani, milyen terápiára van szükség az egészség visszanyeréséhez.

Talán azért, mert az első lépés a gyógyulás felé az, hogy felismerjük, hogy betegek vagyunk, s nem áltatjuk magunkat azzal, hogy külsődleges gesztusok elegendőek a szív gyógyulásához: a gyógyulásnak mélyebbnek kell lennie.

Csak ez a felismerés készíti fel a szívet arra, hogy otthont adjon annak az útnak, amelyet Jézus közvetlenül ezután fog megtenni pogány vidékre. Vagyis, hogy befogadjam az üdvösségnek azt a kegyelmét, amely ott ér el engem, ahol elsősorban én – nem pedig mások – vagyok tisztátalan és pogány. Azért, hogy elfogadjam, hogy ahhoz, hogy elérjen engem, az Úrnak kell átlépnie Istentől való távolságomat, mert csak így lesz Isten országa / uralma igazán közel (Mk 1,15).

Talán így megtörténik az az átlépés, amely meggyógyítja a szívet: az átmenet a szabályoktól az engedelmességbe. Mert a szabályok betartásának nincs hatalma, hogy megszabadítson minket önmagunktól és abból a magányból, amelybe bezárkóztunk – és amely azután beteggé tette szívünket –, az engedelmesség viszont kapcsolatba von minket Azzal, akinél az élet van, és aki nekünk akarja ajándékozni az életet. Az a választás, hogy az ajándék által élünk, azzal a kenyérrel táplálkozunk, amelyiknél hosszan időztünk az elmúlt vasárnapok során, és amely a szeretetnek és nagylelkűségnek csodás körébe von, az az emberi szív egyetlen igazi gyógyulása. (kiemelés Sz. Gy.)

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.

Augusztus 20-a, nemzeti ünnepünk alkalmából kitüntetésben részesült a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola korábbi rektora,

Várnai Jakab OFM.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-magyar-erdemrend-tisztikeresztjevel-tuntettek-ki-varnai-jakabot

Évközi 21. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

János evangéliuma 6. fejezetének végén a tanítványok kettős reakciójának vagyunk tanúi: Jézus szavai némelyikük számára okot jelentenek a megbotránkozásra és a vádra, mások számára viszont éppen ellenkezőleg, az Úr iránti új elköteleződésre ösztönöznek, alkalmat szolgáltatnak a Mester követésének megújult választására.

Ezek is, azok is tanítványok: akik távoznak, nem véletlenül odavetődött személyek, nem az őt alkalmanként hallgató sokaságról van szó. Ugyanazok a tanítványok ők, akik őt követték, akiket szavai és tettei vonzottak.

Két, egymással szembeállított képről van tehát szó, melyek mindegyikét néhány kulcskifejezés jellemzi.

Az első kép (Jn 6,59–66) az evangélista keserű kijelentésével zárul a tanítványok lemorzsolódásáról: „Attól fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé már nem jártak vele.” (Jn 6,66) Ebből a mondatból három olyan elemet emelünk ki, amelyek ellentétesek a rákövetkező tapasztalattal.

Az első az „attól fogva”, „attól, amiatt” kifejezésben rejlik: azt mondja, hogy ezeknek a tanítványoknak az életében ez a pillanat vízválasztó, és döntést kell hozniuk. Van egy új és lényeges kinyilatkoztatás, amelyet azonban ők nem képesek befogadni és sajátjukká tenni. Ez a kinyilatkoztatás, amelyben Jézus önmagát örök életet tápláló eledelként tárta fel, ahelyett, hogy megszilárdította volna, hogy az ő követését, annak akadálya lett.

Túl „keménynek” ítélték (Jn 6,60) és megálltak, mielőtt elfogadták volna. Ez pedig azt mondja számunkra, hogy a tanítvány útja soha nem örökre garantált út, sőt: a a mester követése melletti első elköteleződés után képesnek kell lenni arra, hogy örömmel fogadjuk Isten kinyilatkoztatását a történelemben. Ez olyan kinyilatkoztatás, amely soha nem vehető biztosra, és amely azt igényli, hogy engedjük átformálni szívünket. Jézus szavai csak e feltételek mellett nem megbotránkoztatóak.

A második elem, hogy a tanítványok „visszahúzódtak”: olyan kifejezés ez, amely elmond minden elbátortalanodást, csalódást, bukást. Ugyanezt a kifejezést megtaláljuk később János evangéliuma 20. fejezetében, amikor Péter és János, miután látták az üres sírt, visszahúzódtak, mert még nem értették az Írást (Jn 20,9–10). Ugyanez az emmauszi tanítványok tapasztalata vagy a gazdag ifjúé: mindnyájan olyan személyek, akik meghívást kaptak arra, hogy megtegyenek egy utat, hogy befogadjanak egy kinyilatkoztatást, hogy irányt válasszanak.

A János által használt „vissza, hátra” kifejezés ugyanaz, amelyet az evangélisták alkalmaznak a követés, Jézus követése megjelölésére. Itt azonban ez a szó nem Jézus követését jelenti, hanem egyszerűen visszahúzódást, olyan korábbi dolgok követését, amelyek „e pillanatot” megelőzően alakították a tanítványok életét.

A tanítványok elveszítettek egy lehetőséget, egy nem akármilyen alkalmat: ha ez a kenyér, amelyet Jézus kínál, az életre szolgál, akkor az ő visszahúzódásuk a halálra vezet.

A harmadik elem még drámaibb, mert azt mondja, hogy „többé már nem jártak vele”. Ha Jézus minden szava a vele való olyan meghittségre akart vezetni, mint amilyen meghittségben ő van az Atyával (Jn 6,56–57), akkor ezek a szavak olyan életről szólnak, amely többé nem az, mint amire meghívást kaptak: olyan élet, amely minden értelmét, szépségét és a benne rejlő hallatlan lehetőséget elvesztette.

Ezzel a drámai helyzettel ellentétes a Tizenkettőé (Jn 6,67–69), akiknek a többi tanítványhoz hasonlóan szintén döntést kell hozniuk.

Péter az, aki mindnyájuk nevében kifejezésre juttatja irányultságukat.

A Péter által használt kifejezés („kihez mehetnénk?”) azonos azzal, amely korábban más tanítványok vádját fejezte ki: vagyis számukra is kemény szavak ezek, számukra is botrány szembe találni magukat ezekkel, és akadály, amelyet le kell győzniük. Míg azonban az előbbiek a szavakkal szembesülve hátat fordítottak az Úrnak, ők éppen ellenkezőleg, Hozzá mennek. Ez a nagy különbség, itt erősödik, érlelődik a hit: Jézus szavai csak így válnak életadó szavakká.

A Tizenkető olyan úton jut el erre a felismerésre, amelyet két ige jellemez: hittünk és megismertük. Vagyis engedtünk a vonzásnak (Jn 6,43.65), bíztunk és megtapasztaltuk, hogy ez a bizalom életre vezet.

Jézus itt úgy nyilatkozik meg, mint aki egyaránt otthon van a mennyben és a földön (Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? – Jn 6,62). Ő mindkettőnek polgára. És az Ige testté lett, ez a test és ez a vér pedig az út az Ige benső életéhez. A test egyedül nem használ semmit, amint a 63. vers mondja. Azonban amikor a testben Istennek, az Isten-Igének élete lakozik, akkor érdemes úgy beszélni róla, ahogyan Jézus tette. Jézus arra buzdítja követőit, hogy menjenek messzebbre az anyagi megértésénél annak, amit kinyilatkoztatott, fogadják Lélek szerint kijelentését.

A fejezet elején – rögtön a kenyérszaporítás elbeszélése után, de az élet kenyeréről szóló hosszú párbeszéd előtt – van egy részlet, amelyet a vasárnapi liturgia kihagy, de amely talán az egész szakasz megértésének a nyitja. Ez pedig az átkelés a háborgó Tibériás-tavon (Jn 6,16–21).

A hithez és felismeréshez vezető út valóban hasonló egy viharos átkeléshez, egy halálközeli tapasztalathoz, amelyben be kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk egyedül elérni a másik partot.

Ott jut el hozzánk az Úr, oly módon, amire nem számítottunk, és amely kifejezi az Úr hatalmát a gonoszság és a halál felett; és ha nem hagyjuk, hogy a félelem vagy a csüggedés legyőzzön bennünket, akkor életünk visszanyeri értelmét és teljességét.

Mondhatnánk, hogy az Úr követését elhagyó tanítványok nem értek át a túlsó partra, átkelésüket nem vitték véghez.

A Tizenkettő igen, nem saját érdemén, hanem mert továbbra is hallgatták azokat a szavakat, amelyek azt mondják: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20).

+ Pierbattista

Fordította. Dr. Sz. Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium Szűz Mária mennybevételének ünnepe alkalmából ismét a Magnificat himnuszát állítja elénk.

Ennél az éneknél szeretnék kicsit elidőzni és két szempontot kiemelni.

Az első a Magnificat és a Názáretben történtek kapcsolatát érinti. Mária énekét nem lehet megérteni másként, csak meghívása mozzanatának részeként.

Názáretben Mária egészen elérhetővé tette önmagát Isten működése számára, bízott benne. Bízni ebben az esetben azt jelenti, hogy egész életünket Valaki Másnak a Szavára bízzuk. Nincs más tervünk, nincs más életünk, kizárólag az, amelyet Isten alakít.

Mária ott volt, hitt, Istennek ehhez a művéhez kötötte életét, ezt választotta, felelősséget vállalt érte és minden mást feladott.

Mária tehát elindul Názáretből, megérkezik rokonához, Erzsébethez és azonnal megerősítést kap, hogy ez a bizalom valamiképpen „működik”, hogy Isten műve igaz, és Isten valóban tevékeny.

És innen fakad fel Mária Magnificatja. A dicsőítés imája, az élet mint dicsőítés nem egyszerűen annak kimondása, hogy Isten jó, hűséges, irgalmas. A dicsőítés nem egy költemény.

A dicsőítés teljes ráhagyatkozás Isten akaratára, mély együttműködés az Ő művével, összhang Vele.

A dicsőítés a szabadítás húsba vágó élményéből születik: a dicsőítő zsoltárok többnyire egy drámai eseményt követően születnek meg, amikor bíztunk és megtapasztaltuk, hogy az Úr valóban közbelépett az érdekünkben és kihúzott minket egy olyan helyzetből, amelyből csupán a saját erőnkre hagyatkozva sohasem lettünk volna képesek kijutni…

Konkrétan tehát akkor születik a dicséret, amikor valaki egyszerűen tudatára ébred Isten jelenlétének és működésének önmagában.

A másik szempont a Magnificat tartalmát érinti, ami Isten művének a tartalma, a mód, ahogyan cselekszik. Ha egyetlen szóban szeretnénk összefoglalni, akkor használhatjuk a „felfordít” igét.

Mária látja, hogy amikor Isten belép a történetbe, „felfordítja” az életet: aki magasban áll, a mélyben végzi, aki mélyen van, felemelkedik. Aki gazdag, szegénnyé lesz, és aki szegény, gazdaggá válik. A kicsik naggyá lesznek, a nagyok pedig kicsivé. A meddők szülnek, a vakok látnak és így tovább.

Olyan szöveg, amely mélyen visszhangzik az Újszövetség más szakaszaiban (túl a sok ószövetségi szakaszon), mint például a Boldogságokban, vagy gondoljunk akár Lukács evangéliumának negyedik fejezetére, amikor Jézus a názáreti zsinagógában Izajás prófétát olvassa, és azt mondja, hogy éppen ezért küldetett: hogy megfordítsa a történelem menetét.

Az Úr egyszerűen azért teszi ezt, mert elsőként Ő maga a saját helyzetét fordítja fel, és az ember mellé áll. Sőt, mi több, a szegény ember mellé, a kicsinyek mellé áll. Ő, aki Isten, emberré lesz.

Amikor pedig belép a történetbe, rendszerint megfordítja a helyzetet, és ezt teszi egészen Húsvétig, amikor a halál uralma is megdől, amikor a bűnös igazzá lesz, amikor a halálból élet fakad…

Ez a szakasz mindenekelőtt arra tanít bennünket, hogy az élet útja – Mária útjának fényében – elgondolható egy Názáretből Ein Karembe vezető útként.

Az egész életünk meghívott arra, hogy ehhez hasonló himnusszá váljon. Nem a szó költői értelmében, hanem – mint mondtuk – úgy, hogy a mindennapi életben hangoljuk érzéseinket Krisztus érzéseihez az – időnként drámai, a kereszt élményével jellemezett – ráhagyatkozásban az Atya akaratára. Ez az élet az, amelyik Istent dicséri.

Arra is tanít bennünket, engedjük magunkat „felborítani”.

Az Úr mindenkivel így cselekszik: belép és megfordít. Használja korlátainkat, gyöngeségeinkben vesz lakást, a legsötétebb területeket választja, hogy új életet fakasszon, és így tovább… Ára van annak, hogy „hagyjuk magunkat felborítani”, hogy engedjük, hogy cselekedjen velünk, engedjük, hogy átalakítson. Sokkal könnyebb tökéletes megfigyelővé válni, mint olyan személlyé, aki engedi, hogy az Úr „felborítsa”, vagyis szabad személlyé. Sokkal könnyebb olyan embernek lenni, akinek sikerül, aki megcsinálja, mint olyannak, aki hagyja, hogy alakítsák. Erre a szabadságra csak akkor tudunk másokat tanítani, ha előbb bennünk él.

Szűz Mária mennybevételének ünnepe Isten e terve beteljesedésének az ünnepe, melyet Mária személyében elővételezett. Názeretben kimondott igenjétől Ein Karemben felhangzó dicséretéig, sőt, a keresztig, majd azután a Feltámadottal való találkozásig Mária a húsvéti Életben való teljes részesedés első tanúja. Ő előképe az Egyháznak, amely megőrzi és dicsőítve ünnepeli Isten Művét, az üdvösséget, és a világban tanúságot tesz Isten fiainak, vagyis a „felborult”, mégis boldog embereknek a szabadságáról.

Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy Máriához hasonlóan megtegyük a Názáretből Ein Karembe vezető utat, és utunk során lépésről lépésre növekedjen létezésünk jelentette dicséretünk és szabadságunk!

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk a sokaság reakcióját a kenyerek csodájával szemben, ahogyan azt János evangéliuma 6. fejezete elbeszéli.

A tömeg Jézust keresi, ő azonban azt kéri, hogy tegyék világossá ennek a keresésnek a motivációját: mit keresnek? Milyen éhség készteti őket?

És ahogyan korábban a samariai asszony szomjával tett, úgy tesz most velük is: ahogyan létezik olyan élő víz, amely örökre elveszi a szomjúságot (Jn 4,14), úgy létezik olyan igazi kenyér, amely az örök élet utáni éhséget táplálja.

Tehát annak megértéséről lesz szó, hogy mi ez a kenyér, honnan ered, ki ajándékozza azt nekünk, és hogyan táplálhat minket.

Az első kijelentést, amelynél elidőzünk ma, a 49. versben találjuk: „Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak.”

A „halál” szó éppen úgy, ahogyan az „élet” kifejezés, többször visszatér ezekben a versekben. Ezek a szavak segítenek megértenünk, hogy hol van a probléma, miről beszél Jézus. Jézus az ember alapvető problémájáról, vagyis az élet és a halál problémájáról beszél.

Izrael pusztai vándorlása során nagyszerű tapasztalatra tett szert, a manna tapasztalatára: Isten elkötelezte magát, hogy sok-sok éven át táplálja népét olyan kenyérrel, amely minden nap csillapítja az éhséget.

Nem akármilyen kenyér volt, a mennyből jött és jele volt annak, hogy Isten jelen van népe életében.

Persze, megdöbbentő csoda volt, ám mégsem volt elég ahhoz, hogy aki abból eszik, ne haljon meg. Ettek belőle, mégis meghaltak. Olyan kenyér volt, amely halálra szánt életet táplált.

Azért esszük, hogy éljünk; mégis, az a kenyér, amink van, olyan, ami nem kerüli el a halált.

Van olyan kenyér, amely az életre táplál? Az örök élet kenyere? Hogyan lehet ilyen kenyerünk?

A mai evangélium azt mondja nekünk, hogy erre a kérdésre semmiféle választ nem tudunk adni, csak akkor, ha engedjük, hogy az Atya önmagához vonzzon bennünket (Jn 6,44).

Az, hogy ezt a kenyeret megismerjük, nem emberi tett – amint azt már többször elmondtuk –, hanem Isten ajándéka. Az ember egyedül nem képes megérteni ennek a kenyérnek a nagy botrányát, nagy paradoxonát, amit Jézus a ma olvasott szakasz utolsó versében foglal össze: „A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51)

Ami megbotránkoztat, az az, hogy Jézus testében, az ő törékeny emberi életében Isten egész élete kenyérré, egy igazi élet táplálékává lett az emberek számára.

A megbotránkoztató az, hogy a mennyei kenyér egy ember életévé, az ő testévé változik: Isten élete nem másutt van, mint az ember Jézus testében, aki úgy döntött, hogy ezt a testet táplálékként nekünk ajándékozza. Mindezt azért, hogy az ember végre olyan életet élhessen, amely felülmúlja a halált. Aki eszi ezt a kenyeret, annak valóban örök élete van (Jn 6,51).

Ezért igazi kenyér (Jn 6,32) és élő kenyér: csak az, ami élő, csak az táplálhat minket örök élettel. A manna múlandó, földi élettel táplált, Krisztus teste az Atya életével táplál minket, aki nem hal meg.

Ennek megértéséhez nincs szükségünk másra, csak arra, hogy belépjünk a hit tapasztalatába, ami vonzás, nem pedig emberi erőfeszítés kérdése: annak a műnek befogadása, amit titokzatos módon Isten visz véghez az emberekben.

Minden emberben, mert Isten mindenkit magához vonz majd, mindenkit tanítani fog (Jn 6,45), senki nincs kizárva.

A vonzás nem kényszerítés: senki nincs arra kényszerítve, hogy ezt a kenyeret egye. Csak az eszi, aki törődik saját éhségével, aki kész elfogadni a felülről jövő ajándékot, aki nem megelégedett, aki tovább keres.

Amikor ez nem történik meg, a lehetőség a zúgolódás (Jn 6,41.43), éppen ahogy az izraeliták tesznek azzal a kijelentéssel szemben, amellyel Jézus az igazi mennyei kenyérként hirdeti önmagát.

Az élet kenyerével állnak szemben, de nem engednek a vonzásnak, mert feladták a keresést, mert nem fogadják el, hogy meglepődhetnek.

A zúgolódás refrénszerűen kíséri Izraelt a pusztában, amikor nem emlékeznek, hogy Isten gondot visel rájuk, és amikor engedik, hogy a halálfélelem vegyen erőt rajtuk. Ez pedig az ember próbálkozása, hogy meghallgatás nélkül értsen, hogy attól, ami igaz a látszat felé forduljon; ellenállás Isten vonzásával szemben.

Tehát Isten mindenkit vonz; és aki átengedi magát ennek a vonzásnak, eszik és él.

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.