Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
Minden ajándék kérdéseket vet fel.
Amikor valami olyasmit tartunk a kezünkben, amit megvásároltunk, az nem vált ki meglepetést és nem ébreszt kérdéseket: mi vettük, tudjuk, honnan van, mennyit ér, mire szolgál…
Amikor azonban valaki megajándékoz bennünket, kérdezni kezdünk. Még inkább akkor, amikor az ajándék nem várt, ingyenes, amikor még időnk sem volt arra, hogy vágyakozzunk utána.
Minden ajándék utal valami másra, utal arra, aki azt nekünk ajándékozta: miért tette? Ki ő? Mit akar nekem mondani?
Múlt vasárnap láttuk Jézus ajándékát a sokaságnak, amelyet kenyerével jóllakatott. Még maradt is belőle.
János evangéliuma 6. fejezetének egész további része azokat a kérdéseket gyűjti össze, amelyeket ez az ajándék vetett fel. Ezeken keresztül közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, hogy mit jelent ez az ajándék, ki ez a Kenyér.
Általában úgy emlegetik ezt a fejezetet mint Jézus kafarnaumi zsinagógában mondott „beszédét”. Valójában nem beszéd, hanem olyan párbeszéd, amely a tömegben a kenyér okán felvetődött kérdésekből születik. Nem monológ, mert Isten soha nem monologizál.
Az evangélium más részeiben Jézus panaszkodik, amikor a sokaság nem tesz fel kérdéseket, nem reagál és olyan, mint az a nemzedék, amelynek furulyáznak, de nem táncol; amelynek siratót énekelnek, de nem sír (vö. Lk 7,31–35).
Meg kell tehát tanulnunk kérdéseket feltenni, de azt is meg kell tanulnunk, hogy ne tegyünk fel rossz kérdéseket, ahogyan azt a mai evangéliumban látjuk.
Közvetlenül a kenyérszaporítást követően a tanítványok hajóba szállnak és a másik parthoz eveznek. Jézus nem megy azonnal velük, hanem éjjel éri utol őket a viharos tavon, a vízen járva (Jn 6,16–21).
A tömeg csodálkozik a történteken: ha nem szállt be a bárkába, hogyan jutott a túlsó partra?
Ez az első kérdés, amely vall az ámulatról ezzel a csodás és titokzatos mesterrel, ezzel a menekülő, tünékeny mesterrel szemben: Jézus elmenekül azok elől, akik királlyá akarják tenni (Jn 6,15), de elmenekül az elől az igény elől is, hogy mindent tudjanak róla, hogy uralják, ellenőrizzék őt.
Nos, Jézus azt mondja, hogy nem ez a helyes kérdés, mert nem azért keresik őt, hogy megismerjék, hanem, hogy uralkodjanak fölötte. Hogy biztosítsák annak a prófétának a jelenlétét, aki képes megszüntetni éhségüket.
Nem Jézust keresik, hanem a kenyeret; pontosabban nem keresik Jézust, mert csak a kenyeret keresik. Vagyis megelégszenek a kenyérrel anélkül, hogy annál tovább mennének.
Az igazi kérdés tehát nem a sokaság kérdése: „Mester, hogyan jöttél ide?” (Jn 6,25). Az igazi kérdés Jézus válaszának sorai között rejlik: „Nem azért kerestek, mert láttátok a jeleket, hanem mert ettetek” (Jn 6,26). Az igazi kérdés az, hogy mit keresünk, amikor Jézust keressük.
Ez az a kérdés, amely végigkíséri János evangéliumát az elejétől a végéig. Jézus először Keresztelő János tanítványaihoz fordul ezzel a kérdéssel, akik otthagyják korábbi mesterüket, hogy őt kövessék (Jn 1,38), és ismét felteszi Magdalai Máriának, aki sírva keresi őt a holtak között (Jn 20,15).
Az ember azonban nem tudja, hogy mit keres és gyakran azt sem tudja, hogy van valami a kenyéren túl, vagyis önmagán túl.
Jézus azonban éppen oda szeretne elvezetni bennünket.
Ezért Jézus beszélgetőtársaiban új éhséget ébreszt és meghívja őket egy olyan eledel keresésére, amely halhatatlan életet táplál: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27).
Melyik ez a kenyér? Az, „amelyet az Emberfia ad majd nektek” (Jn 6,27).
Azt mondhatjuk, hogy az a kenyér, amely az örök életet táplálja, az önmagát ajándékozó Istennek az élete: minket Isten ajándéka táplál, és ez az ajándék magának Jézusnak az élete. Ő az igazi „élet kenyere” (Jn 6,35).
Beszélgetőpartnerei között azonnal akad, aki arra gondol, hogy ezért a kenyérért tenni kell valamit (Jn 6,28), de ez nem így van: néhány verssel később többször visszatér, szinte bombáz bennünket az „ajándék” kifejezés. Csak az tud igazán táplálni, ami ajándék, és az a kenyér, amelyet Jézus megszaporított, arról vall, hogy Isten maga ajándék, és csak akkor élhetünk igazán, ha az ő ajándéka táplál minket.
Vele táplálkozni az egyetlen tett, amelyet tőlünk kér, és ez a tett hitet kíván (Jn 6,29); arról van szó „csupán”, hogy higgyünk Benne, menjünk Hozzá, bízzunk abban, hogy ez az ajándék képes az élet és szeretet utáni éhségünket mélységesen táplálni. Arról van szó csupán, hogy szemléljük az életet új módon, Isten országa optikáján keresztül, amely optikában az élet ingyenes ajándék.
Ez János evangéliuma 6. fejezetének első szakasza, amelyben Jézus másfajta kenyérről, másfajta éhségről kezd beszélni: olyan kenyérről, amely kizárólag ajándék és olyan éhségről, amely csak az élet befogadásával elégíthető ki.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Posted: 2021-07-30 by Plébános Leave a Comment
Évközi 18. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
Minden ajándék kérdéseket vet fel.
Amikor valami olyasmit tartunk a kezünkben, amit megvásároltunk, az nem vált ki meglepetést és nem ébreszt kérdéseket: mi vettük, tudjuk, honnan van, mennyit ér, mire szolgál…
Amikor azonban valaki megajándékoz bennünket, kérdezni kezdünk. Még inkább akkor, amikor az ajándék nem várt, ingyenes, amikor még időnk sem volt arra, hogy vágyakozzunk utána.
Minden ajándék utal valami másra, utal arra, aki azt nekünk ajándékozta: miért tette? Ki ő? Mit akar nekem mondani?
Múlt vasárnap láttuk Jézus ajándékát a sokaságnak, amelyet kenyerével jóllakatott. Még maradt is belőle.
János evangéliuma 6. fejezetének egész további része azokat a kérdéseket gyűjti össze, amelyeket ez az ajándék vetett fel. Ezeken keresztül közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, hogy mit jelent ez az ajándék, ki ez a Kenyér.
Általában úgy emlegetik ezt a fejezetet mint Jézus kafarnaumi zsinagógában mondott „beszédét”. Valójában nem beszéd, hanem olyan párbeszéd, amely a tömegben a kenyér okán felvetődött kérdésekből születik. Nem monológ, mert Isten soha nem monologizál.
Az evangélium más részeiben Jézus panaszkodik, amikor a sokaság nem tesz fel kérdéseket, nem reagál és olyan, mint az a nemzedék, amelynek furulyáznak, de nem táncol; amelynek siratót énekelnek, de nem sír (vö. Lk 7,31–35).
Meg kell tehát tanulnunk kérdéseket feltenni, de azt is meg kell tanulnunk, hogy ne tegyünk fel rossz kérdéseket, ahogyan azt a mai evangéliumban látjuk.
Közvetlenül a kenyérszaporítást követően a tanítványok hajóba szállnak és a másik parthoz eveznek. Jézus nem megy azonnal velük, hanem éjjel éri utol őket a viharos tavon, a vízen járva (Jn 6,16–21).
A tömeg csodálkozik a történteken: ha nem szállt be a bárkába, hogyan jutott a túlsó partra?
Ez az első kérdés, amely vall az ámulatról ezzel a csodás és titokzatos mesterrel, ezzel a menekülő, tünékeny mesterrel szemben: Jézus elmenekül azok elől, akik királlyá akarják tenni (Jn 6,15), de elmenekül az elől az igény elől is, hogy mindent tudjanak róla, hogy uralják, ellenőrizzék őt.
Nos, Jézus azt mondja, hogy nem ez a helyes kérdés, mert nem azért keresik őt, hogy megismerjék, hanem, hogy uralkodjanak fölötte. Hogy biztosítsák annak a prófétának a jelenlétét, aki képes megszüntetni éhségüket.
Nem Jézust keresik, hanem a kenyeret; pontosabban nem keresik Jézust, mert csak a kenyeret keresik. Vagyis megelégszenek a kenyérrel anélkül, hogy annál tovább mennének.
Az igazi kérdés tehát nem a sokaság kérdése: „Mester, hogyan jöttél ide?” (Jn 6,25). Az igazi kérdés Jézus válaszának sorai között rejlik: „Nem azért kerestek, mert láttátok a jeleket, hanem mert ettetek” (Jn 6,26). Az igazi kérdés az, hogy mit keresünk, amikor Jézust keressük.
Ez az a kérdés, amely végigkíséri János evangéliumát az elejétől a végéig. Jézus először Keresztelő János tanítványaihoz fordul ezzel a kérdéssel, akik otthagyják korábbi mesterüket, hogy őt kövessék (Jn 1,38), és ismét felteszi Magdalai Máriának, aki sírva keresi őt a holtak között (Jn 20,15).
Az ember azonban nem tudja, hogy mit keres és gyakran azt sem tudja, hogy van valami a kenyéren túl, vagyis önmagán túl.
Jézus azonban éppen oda szeretne elvezetni bennünket.
Ezért Jézus beszélgetőtársaiban új éhséget ébreszt és meghívja őket egy olyan eledel keresésére, amely halhatatlan életet táplál: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27).
Melyik ez a kenyér? Az, „amelyet az Emberfia ad majd nektek” (Jn 6,27).
Azt mondhatjuk, hogy az a kenyér, amely az örök életet táplálja, az önmagát ajándékozó Istennek az élete: minket Isten ajándéka táplál, és ez az ajándék magának Jézusnak az élete. Ő az igazi „élet kenyere” (Jn 6,35).
Beszélgetőpartnerei között azonnal akad, aki arra gondol, hogy ezért a kenyérért tenni kell valamit (Jn 6,28), de ez nem így van: néhány verssel később többször visszatér, szinte bombáz bennünket az „ajándék” kifejezés. Csak az tud igazán táplálni, ami ajándék, és az a kenyér, amelyet Jézus megszaporított, arról vall, hogy Isten maga ajándék, és csak akkor élhetünk igazán, ha az ő ajándéka táplál minket.
Vele táplálkozni az egyetlen tett, amelyet tőlünk kér, és ez a tett hitet kíván (Jn 6,29); arról van szó „csupán”, hogy higgyünk Benne, menjünk Hozzá, bízzunk abban, hogy ez az ajándék képes az élet és szeretet utáni éhségünket mélységesen táplálni. Arról van szó csupán, hogy szemléljük az életet új módon, Isten országa optikáján keresztül, amely optikában az élet ingyenes ajándék.
Ez János evangéliuma 6. fejezetének első szakasza, amelyben Jézus másfajta kenyérről, másfajta éhségről kezd beszélni: olyan kenyérről, amely kizárólag ajándék és olyan éhségről, amely csak az élet befogadásával elégíthető ki.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Posted: 2021-07-24 by Plébános Leave a Comment
Évközi 17. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
A mostani, 17. évközi vasárnapon Márk evangéliumának hallgatása megszakad, és átadja a helyet János evangéliumának.
A múlt vasárnapi szakaszt követő részben Márk elbeszéli a kenyerek és halak megsokasításának történetét (Mk 6,34–44); a mai liturgia ugyanezt a csodát állítja elénk, azonban úgy, ahogyan az a negyedik evangéliumban jelenik meg, amelynek teljes hatodik fejezetét – Jézus hosszú elmélkedését az élet kenyerének témájáról – meghallgatjuk a következő vasárnapokon.
A mai szakaszt két részre oszthatjuk: az egyik a kenyerek és halak megsokasításának csodája, azonban nem ez foglalja el a nagyobb helyet. Jóval terjedelmesebb a Jézus és Fülöp között zajló párbeszéd, amely azért fontos, mert abban Jézus felkínálja annak keretét, amit tesz, átnyújtja gesztusának jelentését.
Így azonnal megértjük, hogy nem csak az a fontos, hogy együk ezt a kenyeret: az is fontos lesz, hogy megértsük, mit is eszünk, megértsük, hogy honnan származik ez a kenyér és milyen élettel táplál.
Ennek a keretnek az első eleme a Pászkából, a Húsvétból adódik.
Az ünnepet kifejezetten a negyedik vers említi, de az egész szakasz alapját képezi: Jézus tettei nyilvánvalóan utalnak Mózes alakjára és Izrael negyven évére a pusztában.
Amint Mózes felmegy a hegyre és átadja Izraelnek a Törvényt, amely élteti őket, úgy Jézus is felmegy a hegyre, leül (Jn 6,3) és éltető táplálékot ad a sokaságnak.
Amint a kivonulás idején, úgy itt is sokaság van úton; mint akkor, úgy most is felmerül a kenyér kérdése: kenyér nélkül nem lehet menni és nem lehet élni.
A kenyér kérdése az egész pusztai vándorlást végigkíséri, Egyiptomtól kezdve egészen a belépésig a szabadság földjére: tudja-e táplálni Isten a népét? És hogyan tudja azt egy ilyen kopár földön megtenni?
A mai szakaszban is van egy kérdés, amelyet Jézus tesz fel Fülöpnek: ez pedig alapvető kérdés. Jézus azt kérdezi Fülöptől, hogy honnan lehetne azt a kenyeret venni, amely képes ekkora tömeget jóllakatni (Jn 6,5).
A „honnan” olyan kérdőszó, amelyet János evangélista gyakran alkalmaz: amikor pedig használja, mindig attól eltérő eredetet jelöl, mint amit első pillantásra vélnénk. A „honnan” mindig magának Jézusnak az eredetét, vagyis az Atyát jelöli.
Ezt a kérdőszót megtaláljuk például a 2. fejezetben, amikor Kánában a násznagy nem tudja, hogy honnan való a bor; a 3. fejezetben, amikor Jézus Nikodémusnak az élet leheletéről beszél, amelyről nem tudni, honnan jön és hová megy; majd a 4. fejezetben, amikor a samariai asszony kérdezi Jézust, hogy honnan veszi az élő vizet.
Jézus és a nép elöljárói közötti vitában az utóbbiak gyakran kérdezgetik, hogy honnan való Jézus; ha kérdezik is őt, mégis inkább úgy vélik, hogy tudják, honnan való (Jn 7,27).
A kánai násznagy, Nikodémus és a samariai asszony egységben vannak a „nem tudás” által: közülük senki nem tudja, hogy honnan való az az ajándék, ami most ott van előttük; ez azért van így, mert az ember nem tudja, hogy honnan ered az élet, nem birtokolja, nem teremtette és egyedül nem képes azt ajándékozni sem.
Éppen ezek azok a pillanatok, amelyekben Jézus akként nyilatkoztatja ki önmagát, aki az Atyától jön és elhozza az Atya életét.
Ahol viszont az ember úgy véli, hogy ismeri őt, éppen ez által bezárul az ajándék előtt, ahogyan a nép elöljárói, akik már mindent tudnak és nincs mit elfogadniuk.
A mai evangéliumban Fülöp az, aki „nem tudja” honnan vegyék a kenyeret. Fülöp egyetlen dolgot tud, ami alapvető: Fülöp tudja, hogy amije van, nem elegendő ahhoz, hogy megszerezze (Jn 6,7).
Mondhatnánk úgy is, hogy Fülöp tudja, hogy ez a kenyér nem megvehető, nem lehet pénzen megszerezni.
A kenyér, amelyet Jézus ad, az a kenyér, amely az Atyától származik, nem megvehető, de megszerezhető. Ahhoz, hogy részesedjünk belőle, az ingyenes ajándék optikáján át kell szemlélnünk.
Azonban ahhoz, hogy ez megtörténhessen, hogy az ajándék útja újra megnyílhasson az emberek útján, két dolog szükséges.
Mindenekelőtt egy gyermekre van szükség (Jn 6,9), aki rendelkezésre bocsátja azt a keveset, amije van, azt a kicsit, ami az ő élete: igaz, hogy az ajándék Istentől ered, de nem érhet el hozzánk, csak azon belül, akik vagyunk, és amink van. Ez a megtestesülés logikája.
Azután, arra is szükség van, hogy ez a „kevés” Jézus kezébe kerüljön: olyan kezekbe, amelyek nem azért nyúlnak, hogy elvegyenek, és hogy birtokoljanak, olyan kezekbe, amelyek nem tartanak vissza.
Ádám és Éva azért nyújtották ki a kezüket, hogy elvegyenek, Jézus éppen ellenkezőleg, a felajánlás gesztusaként nyújtja ki kezét.
A különbség teljes egészében az Eucharisztia szavában rejlik: hálaadás. Jézus így ajándékként veszi az életet, amelyet meg kell köszönni és meg kell osztani a testvérekkel.
Ezért az ő kenyere elegendő mindenkinek és mindenkit bőségesen táplálhat.
+ Pierbattista
fordította: Dr.Sz.Gy.
Last Updated: 2021-08-01 by Plébános Leave a Comment
Évközi 15. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
A mai evangéliumi szakasz mondhatni „kényelmetlen” szakasz: kényelmetlen a tanítványok számára, akik feltételezhetően fáradtan térnek vissza küldetésükből, és Jézus kis pihenésre szóló meghívása ellenére még inkább emberektől körülvéve találják magukat.
Kényelmetlen „megérteni” is: hogyan egyeztethető össze a tanítványok igénye a sokaságéval? Miért kínálja fel Jézus övéinek a meghittség egy idejét, és mégsem tesz azután semmit azért, hogy megmentse őket és önmagát a tömeg rohamától? Hogyan egyeztethető össze ez a két dolog?
Ha figyelmesen hallgatjuk, valójában ez a két kérdés közelről érinti a mi életünket, a mi igényeinket, vágyainkat. Ezek a kérdések pedig visszavezetnek minket az Úr vágyához, oda, hogy szükségünk van arra, hogy együtt lehessünk vele, ami soha nem teljesül teljes mértékben, és ami mindenekelőtt valamiképpen mindig arra szolgál, hogy megnyíljunk a másik felé.
Nincs olyan igazi találkozás az Úrral, ami ne adna még inkább teret a testvér szükségletének.
Jézus tehát fogadja küldetésükből visszatérő tanítványait. Úgy fogadja, hogy közben meghívja őket a meghittség megtapasztalására. Márk evangélista két szót használ ennek a meghittségnek a kifejezésére.
Az első a „félrehúzódik, elvonul” (Mk 6,31), ami Márk evangéliumában többször visszatérő kifejezés: Jézus félrehúzódik, amikor övéinek magyarázza a példabeszédek jelentését (Mk 4,34); amikor felviszi Pétert, Jakabot és Jánost a Tábor-hegyre (Mk 9,2); amikor övéinek nehéz kérdést kell feltenniük és nem akarják ezt mindenki előtt tenni (Mk 9,28; 13,3). Abban a személyes és meghitt kapcsolatban jelenik meg ez a „félrevonul”, amely Jézust övéihez köti. Ez az „elvonulás” az a tér, amelyben a barátság táplálkozik és elmélyül, ez a meghallgatás és a megosztás tere, a kölcsönös megismerés tere. A „félrehúzódik, elvonul” kifejezés tehát annak a kinyilatkoztatásnak a tapasztalatához kötődik, amelyet az Úr önmagáról ad tanítványainak.
A másik kifejezés a „puszta” (Mk 6,31): az elvonulás helye, ahová Jézus vezeti őket pusztaság, sivatag, magányos hely. Nos, a pusztaság sohasem volt a pihenés, a relaxáció helye, hanem a küzdelem, a szomjúság és éhség, a kísértés és úton lét helye: az a hely, amelyet Isten választott, hogy népe megtanulja a bizalom és megosztás igényes művészetét.
Nos, ami meglep, ami kényelmetlenséget okoz, hogy ez a puszta és félreeső hely nem olyan elszigetelt, hogy elérhetetlen legyen. Sőt, épp ellenkezőleg: azzá a hellyé válik, ahol a sokaság még könnyebben közeledhet hozzájuk, olyannyira, hogy (Márk evangéliumában egyetlen alkalommal) egyenesen megelőzték őket (Mk 6,33): a sokaság tudja, hogy éppen ott találhat rájuk, azon az elszigetelt és félreeső helyen.
És itt történik, hogy Jézus és a tanítványok egyszerűen arra kapnak meghívást, hogy észrevegyék, érezzék a sokaság éhségét és magukra vállalják a sokaság életre törekvését. Meghívottak arra, hogy pihenésre leljenek nem annyira a nyugodt magányban, mint inkább a másik terhet jelentő elfogadásában.
A pusztában, a félrevonulásban tehát nem lazulni, relaxálni kell, hanem megnyílni a sajátunknál mélyebb szomjúságra és éhségre: ez a tapasztalat ad értelmet, erőt, lendületet az életnek. Ezt a tapasztalatot nevezik együttérzésnek, részvétnek (Mk 6,34).
Tehát: igaz Jézus vágya, hogy övéivel legyen; és igaz Jézus sejtése, hogy övéinek egy kis nyugalomra volna szükségük.
Ám igaz az is, hogy Jézus tudja, ez a vágy csak akkor teljesülhet, ha teret ad a sokaságnak, az ő éhségüknek is. Csak ez pihentet igazán.
Mindenféle menekülés a valóság elől nemcsak, hogy nem a pihenés forrása, hanem épp ellenkezőleg, a fáradtság, idegesség, feszültség forrása. Ki tudja, hogy fáradtságunk milyen nagy részét a pihenés nem evangéliumi kajtatása, az Úrral való kapcsolat helytelen keresése okozza.
Az a küzdelem, amelyre a tanítványok meghívást kaptak, hogy megvívják a pusztában éppen ez a lépés, ez a megnyílás, hogy helyet adjanak egy olyan Úrnak, aki csak akkor tartozik hozzájuk, ha megosztja velük saját, ember iránti mély szenvedélyét.
Az „elvonuláshoz, félrehúzódáshoz” kötődő kinyilatkoztatás ezúttal nem az Úrra, inkább a tanítványok küldetésére vonatkozik: útra keltek és visszatértek, de visszatérésük nem azt jelenti, hogy a küldetés véget ért vagy szünetelhet; amint az ember éhsége nem szünetel, nem szünetel Isten vágya sem, hogy országa közel legyen.
+ Pierbattista
Fordítptta: Dr. Sz.Gy.
Posted: 2021-07-09 by Plébános Leave a Comment
Évközi 15. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
„Aki engem látott, látta az Atyát”: János evangéliumának szavai (14,9) tömören megfogalmazzák Jézus emberek közötti küldetését. Olyan szavak, amelyek azt mondják, hogy Jézus nem azért jött, hogy önmagát hirdesse, hogy valamilyen, az ő személyére koncentráló, új és érdekes hírt vigyen mindenkinek.
Jézus azért jött, hogy valami önmagánál „többet” hozzon az embereknek: az Atyát.
Hogyan tehette ezt?
Jézus olyannyira egységben van Vele, olyan mély kapcsolatban áll az Atyával, annyira engedelmes és az Atya életét élő, hogy ha valaki őt látta, nem csak Jézust látta: látta az Atya szeretetét, gyöngédségét, irgalmát; rátalált az Ő országára, amely közelivé lett (Mk 1,15).
Ha Jézus nem jött volna el, az ember megalkothatta volna az igazsághoz többé-kevésbé közelítő saját elképzelését Istenről: azonban sohasem találkozott volna vele. Jézusban viszont Isten lehetővé tette a találkozást önmagával.
Ez a bevezető segíti belépésünket a mai evangéliumba.
Jézus misszióba küldi tanítványait, vagyis pontosan azt kell tenniük, amit Ő tett: elérhetővé kell tenni az Atyát, mindenhová el kell vinni az ő uralmát / Országát.
Márk már elbeszélte meghívásukat: Mk 13,3-ban azt mondta, hogy Jézus felment egy hegyre, magához hívta övéit és megalapította a Tizenkettő csoportját. Két okból tette ezt: az első ok, hogy tanítványai Vele legyenek; a második, hogy elmenjenek prédikálni azzal a hatalommal, amely kiűzi a gonoszt.
Íme, a keresztény élet középpontjában a maradni, majd elmenni dinamikája áll.
A tanítvány Urával van, meghittséget és az Ő ismeretét éli meg. Nem felszínes ismeretet, mint azok a názáretiek, akiket múlt vasárnap láttunk, hanem „lényegi” ismeretet, ami a megváltottak életében valósul meg, akik sebeik által tanulták meg, hogy az Úrba vethetik bizalmukat.
Majd amikor a tanítvány küldetésben részesül, hogy másoknak hirdesse az evangéliumot, nem önmagát viszi, hanem Őt, azt a kapcsolatot, ami őt élteti: aki a tanítványt látja, valamiféleképpen lát valamit az Úrból, aki őt küldte.
Értelmét vesztené az a tanítványság, amely csak az első mozzanatot – az Úrral való együttlétet – éli meg. Más vallási és filozófiai iskoláktól eltérően Krisztus követésének célja nem a mester házának biztonságába vezet, nem zár be a vele való kapcsolatba.
Épp ellenkezőleg: megnyit a küldetésre, nyitottá tesz a másik irányában, a világ felé, vagyis a bizonytalanságra és az ideiglenességre.
De az olyan tanítvány élete is értelmetlen volna, aki csak a második mozzanatot éli: aki anélkül indul el, hogy előbb „lenne”, előbb az Úr felé fordulna a szíve, az csak önmagát vinné, és senkit nem szabadítana meg, mert nem öltötte magára az Úr tekintélyét.
Aki tehát azt választja, hogy az Urat hirdeti, nehéz próbáknak, bizonytalanságoknak, meg nem értésnek teszi ki magát.
Semmit nem kell tenni azért, hogy ezeket keressük, sem azért, hogy ezeket elkerüljük. Ezért Jézus arra törekszik, hogy övéinek csak olyan utasításokat adjon, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit ne vigyenek magukkal, mire nem lesz szükségük: mert ha a vele való kapcsolatból élnek, nem lesz szükségük semmi másra. Jézus bizonytalan helyzetben hagyja őket, hogy amikor útra kelnek, elsőként tapasztalhassák meg annak gondviselését, aki őket kíséri.
Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy több bibliamagyarázó szerint a mai szakasszal veszi kezdetét Márk evangéliumának az a része, melyet „a kenyerek” szakaszának neveznek azért, mert a kenyér témája többször visszatér ezekben a fejezetekben. Első alkalommal éppen itt jelenik meg, amikor Jézus misszióba küldi a tanítványokat. Hiányként tűnik fel, olyanként, amit nem kell a tanítványoknak magukkal vinniük. Jóllehet a következő fejezetekben bőségben lesz a kenyér, Jézus kétszer szaporít kenyeret, és ezt mindenkiért, zsidókért és pogányokért egyaránt teszi.
Aki kenyér nélkül indul el, felfedezi, hogy ez a kenyér nem fog hiányozni, amint nem fog hiányozni a menedék és az Úr segítsége sem.
A tanítványok így képesek lesznek hirdetni, hogy a Jézusban közel jövő Isten gondviselő, kenyeret ajándékozó Isten. Nem csupán szavakkal hirdetik, hanem szükséget szenvedő és bizonytalanságban való létük által, azzal a magatartással, amely önmagában vall Arról, akibe bizalmukat vetették.
Jézus útmutatásai tehát, hogy ne vigyenek magukkal se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt, nem egyszerűen aszketikus gesztus és nem a szegénység választása. Azoknak a természetes és következetes életstílusa, akik az Úrban bíznak és ezért nem törekednek minden lehetséges módon egyedül biztosítani az életüket: életük ajándék.
Az Atyától kapták, de igehirdetésük címzettjeitől is, akik befogadják őket otthonukba és megosztják velük kenyerüket: az életnek ez a kölcsönös megosztása az, amiben az evangélium hirdetése teljesülhet.
Végül pedig Jézus kettesével küldi a tanítványokat: azért, mert a misszionárius nem magányos hős, hanem közösségi ember. Az Ország /uralom hirdetése nem egyéni, hanem testvéri és közösségi cselekedet, azt az új életet tanúsítja, amely csak közösségben létezik.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Posted: 2021-07-03 by Plébános Leave a Comment
Évközi 14. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
A mai evangélium kérdéses pontokban gazdag.
Legalább öt kérdés sűrűsödik összesen két versben. Ezeket a kérdéseket Jézus számára nagyon ismerős helység, az ő „városa”, vagyis feltételezhetően Názáret lakói teszik fel.
Jézus betér a zsinagógába és tanítani kezd. Ez először csodálkozást (Mk 6,2), majd megbotránkozást (Mk 6,3) kelt. A kérdések pedig éppen ott, pontosan a csodálkozás és megbotránkozás között állnak: olyan kérdések ezek, amelyek a csodálkozást megbotránkozássá alakítják.
Ha figyelmesen olvassuk, akkor észrevesszük, hogy a kérdések legalább két okból nagyon különlegesek.
Elsősorban ezek olyan kérdések, amelyek nem várnak választ. Olyan kérdések, amelyek önmagukban hordozzák a választ, amelyek már mindent tudnak. Olyasmiknek a felsorolásai, amiket már tudnak: kicsoda Jézus, honnan jön, mivel foglalkozik az apja, kik a rokonai… Önmagukban nem téves állítások, tisztelik a tényeket, ám nem olyan kérdések, amelyek a már ismert dolgoknál messzebb mennének. Nem a meghallgatás szándékával feltett kérdések, hanem olyanok, amelyek csak önmagukat hallják, vágy nélküli kérdések.
Ezért a názáretiek kérdései azt a nem várt újdonságot, amely betört az életükbe, bezárják valami már ismertbe, valami már megszilárdultba: semmi új nem történhet.
Az, hogy nem mennek tovább a kérdésnél, nem más, mint magának a kérdésnek az elárulása: az ember kérdésekkel teli létező, azonban nem mindig képes arra, hogy elmenjen a végsőkig, hogy vállalja a kockázatát annak, hogy belépjen egy fel nem fedezett, az életet megváltoztatni képes valóságba. Inkább megmarad a maga teremtette egyensúlyban, ami számára biztonságot nyújt, ami nem teszi ki őt annak a veszélynek, hogy változtatnia kelljen.
A názáretiek kérdései azért is sajátosak, mert nem fordulnak senkihez: Jézus ott van velük, ott áll előttük és hozzájuk intézi Szavát. Ők azonban nem lépnek párbeszédbe, nem nyílnak meg a találkozásra, nem fordulnak Hozzá kérdéseikkel. Egészen más volna a helyzet, ha Jézushoz fordulnának: megnyílna az út a találkozásra és ezáltal az szabadulásra. Kiszabadulnának monológjukból.
Ez is árulás, hiszen az ember találkozásra, párbeszédre, kapcsolatra teremtetett. Isten egy szóval lép be az ember életébe: egy kérdéssel, egy meghívással, ami választ kíván. Ha pedig az ember kilép ebből a dinamikából, akkor becsukódik, önmagába zárul és elárulja önmagát.
Most az evangéliumban Jézusnak is vannak kérdései.
Csak az utolsó, drámai kérdésnél időzünk el: a kereszten, élete legsötétebb pillanatában Jézusnak nem marad semmije, csak egy kérdése: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). A názáretiekhez hasonlóan ő is megmagyarázhatatlan helyzetben találja magát, amit egyedül nem érthet meg. Jézus ereje azonban kapcsolata az Atyával; olyan kapcsolat, amelyben minden kérdésnek, az élet minden részletének helye van: semmi nincs abból kizárva, így minden megmenekült.
Názáret lakói viszont elzárkóznak a szabadulástól, mert elzárkóznak a kapcsolattól.
Az evangélium azt mondja, hogy egyenesen megbotránkoznak: ezt az embert meggyőződéseikre, bizonyosságaikra nézve buktatónak, veszélynek tartják, és elutasítják.
Különös, hogy épp azokkal történik ez, akik a legközelebbről ismerték, akik látták felnövekedni őt: Jézust ismerni nem egyenlő azzal, hogy tudjuk, mit csinál vagy kik a hozzátartozói. Őt ismerni azt jelenti, hogy hozzáfordulunk kérdéseinkkel, különösen a legmélyebb és legnehezebb kérdésekkel, amelyeknek az elfogadásával is küzdünk. Őt ismerni azt jelenti, hogy vágyunkkal, üdvösségre vonatkozó kérdésünkkel Hozzá fordulunk, ahogyan azt múlt vasárnap a vérfolyásos asszonyról és Jairus lányáról szóló evangéliumi szakaszban olvastuk.
És úgy tesszük ezt, ahogyan Jézus fordult „elfogadhatatlan” kérdésével az Atyához: mert Jézusnak ebben a kérdésében ott rejlik az ember minden kérdése.
A megismerésnek ezen az útján senki nem mondhatja, hogy akár előnye, akár hátránya volna. Hátrányos helyzetbe legfeljebb az kerül, aki megáll annál, amit már tud, aki megelégedetten nem fogadja el azt a kihívást, hogy a benne lévő hiányból, gyakran fájdalmas szomjúságából induljon ki; aki nem fogadja el, hogy hiánnyal küzdő és rászoruló. Aki elzárkózik a találkozástól, ahogyan a názáretiekkel történt, ahol Jézus „nem is tudott egy csodát sem tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét. És csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6,5–6).
Nem véletlen, hogy csak a betegek nyitottak Jézus ajándékára. Ez megerősíti az eddig mondottakat. Akinek már nincs mit veszítenie, akinek már semmije sincs, amibe kapaszkodna és amire támaszkodna, az meg tud nyílni egy új életet adó ajándék előtt.
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz. Gy.
Posted: 2021-07-02 by Plébános Leave a Comment
Már csak néhány nap és egy hétig Budapest lesz a katolikus világ egyik központi tere. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretein belül rengeteg neves előadótól hallhatunk előadásokat, valamint a zárómise keretein belül Ferenc pápát is láthatják az érdeklődők.
A Mária Rádió a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus eseményeit szeptember 5-től egészen szeptember 12-ig közvetíteni fogja az FM frekvenciáin keresztül. Aki szeretne lélekben is felkészülni a Kongresszusra, az idén nyáron megteheti a Szűzanya rádiójával
Az alábbi műsorokkal készül a Mária Rádió az érdeklődőknek:
– Az Eucharisztia – Beszélgetéssorozat az Eucharisztiáról dr. Csernai Balázs atyával
– Az Eucharisztia teológiája – a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elhangzott Eucharisztia kurzusának előadásai
– Az Oltáriszentség csodái – a műsor az Egyház által elismert, jól dokumentált Eucharisztikus csodákat gyűjti egybe
– A szentségimádás iskolája – Fábry Kornél atya sorozata
– Életünk három oszlopa – Khirer Imre hittanóra-sorozata
– NEK podcast – a NEK hivatalos podcastja, közszereplőket megszólaltatva
– Üdvözlégy Oltáriszentség! – Tóth Tihamér püspök szentbeszédei
– Valóságos jelenlét – Magyarország kulturális és keresztény értékei, 100 részes sorozat
– Az élet forrása – felkészülés a 2021 Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra
– Napindító – kéthetente Gőbel Ágoston bejelentkezik a pénteki Napindítóba a NEK híreivel
Hangolódjunk együtt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra!
Interjú kérhető:
Lukovits Milántól, a Mária Rádió műsorigazgatójától
+36 30 553 0446
Posted: 2021-07-02 by Plébános Leave a Comment
Dr Csókay András eddig nem látott naplóbejegyzéseit osztja meg a Mária Rádió Facebook oldalán a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásáról. Csókay András, a műtétsorozat vezető orvosa bejegyzéseiben felidézi a műtéttel kapcsolatos nehézségeket, küzdelmeket és hitét, mely végig segítette Őt!
A naplórészletek olvasói számára egészen új dolgokra derülhet fény az ikerkislányok műtétével és a kinti körülményekkel kapcsolatban.
Részlet az előszóból:
“Az előszót a méltánytalanul meghurcolt Szász Jánosnak, feleségének és két fiának
(8 és 16 évesek) ajánlom.
A szavakkal jó kell bánni. A szavaknak súlya van, főleg olyan helyezetben, amiről írni fogok. Annak a szónak a jelentése, hogy siker vagy sikeres, a sziámi ikrek szétválasztása óta átértékelődött bennem. Lehet, hogy a műtét eredménye a jók közé tartozik a hasonló esetekhez képest, de sokkal jobb lehetett volna, ha nem bukkan fel a Gonosz. De felbukkant. Viszályt keltett, felvette a gőg, a hiúság gúnyáját és a képembe röhögött. Mindig meglep és rácsodálkozom galád húzásaira, pedig azóta járja a táncát körülöttem, amióta Jézushoz kötöttem ki az idegsebészeti hajónk horgonyát. Hozzászokni nem tudtam jelenlétéhez és persze nem is akarok. Egyet tehetek: küzdeni ellene Isten zászlaja alatt.
A sziámi ikrek szétválasztása szakmailag vállalhatatlannak tűnt, de azonnal elkezdtem mondani a Jézus imát , amit kisfiam halála után tanultam meg megsemmisült állapotomban. Szinte perceken belül megsúgta az Úr tudományos ötletet, amin elindulhattunk. Ez 2017. nov. 30-án Dakhaban történt. Ezt követte még több életmentő jézusi ötlet a műtét alatt és után.A műtét vezetője tehát Ő volt, és senki más. Ő irányította gondolataimat, fogta a kezemet és tartotta bennem a lelket a hosszú órák alatt. Erről tanúságot kell tenni. Ám azt sem szabad elhallgatni, hogy minél nagyobb segítséget kap az ember az Úrtól, annál nagyobb támadás érkezik a gonosz oldalról.”
Minden nap két új naplóbejegyzést osztunk meg a Mária Rádió Facebook oldalán!
Last Updated: 2021-06-30 by Plébános Leave a Comment
Nagykáptalan Assisiben 2021. július
Július első két hetében lesz Assisiben a ferences rend nagykáptalanja, erre az alkalomra készült az alábbi bemutatkozó film:
https://ofmcapgen2021.org/en/videos-of-the-franciscan-provinces-of-the-world
Hátha valakit az összes rendtartomány is érdekel:
https://ofmcapgen2021.org/it/videos-of-the-franciscan-provinces-of-the-world/
Posted: 2021-06-26 by Plébános Leave a Comment
Az MKPK közleménye
Az MKPK közleménye
Örömmel értesültünk a járványügyi helyzet javulásáról, ezért – figyelembe véve a szakemberek véleményét,
valamint tekintettel a beoltottak magas számára és a COVID-19 járvány miatt életben lévő korlátozások további enyhítésére –, Egyházunk sajátosságait szem előtt tartva, korábbi intézkedéseinket módosítva, 2021. július 4-től kezdődően az alábbi módon rendelkezünk:
Az Egyházi Törvénykönyv 838. kánonja értelmében az egyes megyéspüspökök, illetve akik a jogban velük egyenlő elbírálás alá esnek, ettől eltérő rendelkezéseket is hozhatnak.
Jelen rendelkezés Magyarország latin szertartású egyházmegyéire érvényes.
Szeretnénk újfent köszönetet mondani mindenkinek a helytállásért ebben a rendkívüli helyzetben. Imádságos lelkülettel figyeljünk továbbra is egymásra.Budapest, 2021. június 25.
Posted: 2021-06-26 by Plébános Leave a Comment
Az MKPK Titkárságának közleménye
Az MKPK Titkárságának közleménye
A sajtóban megjelent hírek pontosítása és téves értelmezések elkerülése érdekében fontosnak tartjuk jelezni, hogy miután Dr. Vadai Ágnes frakcióvezető-helyettes asszony (DK) 2021. június 16-án sajtótájékoztatót tartott a budapesti Szent István-bazilika előtt, az ott elhangzottakkal kapcsolatban június 21-én levélben kereste meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát. Megkeresésére a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia június 22-i válaszában, amelyet a testület titkára jegyez, a következőkre hívta fel a figyelmet:
Magyarország Alaptörvénye és a vonatkozó jogszabályok értelmében minden egyházi személyre, illetve egyházi intézményben dolgozóra ugyanazok a büntetőjogi szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra. A törvényjavaslat e rendelkezésekkel ellentétesnek tűnik (pl. Magyarország Alaptörvénye XV. cikk: A törvény előtt mindenki egyenlő; T) cikk: Jogszabály nem lehet ellentétes az alaptörvénnyel).
Frakcióvezető-helyettes asszony levelében felhívta a figyelmet Ferenc pápa vonatkozó rendelkezéseire is. Udvarias válaszában az MKPK titkára biztosította frakcióvezető-helyettes asszonyt, hogy a pápa ezen rendelkezéseit a Konferencia ismeri és magára nézve kötelezőnek tartja, beleértve a gyónás szentségére vonatkozó titoktartást is, amely Ferenc pápa szerint sem képezi vita tárgyát. Az MKPK gyermekvédelmi intézkedéseiről, így többek között egyetemi szintű, akkreditált gyermek- és ifjúságvédelmi képzéseiről több évre visszamenőleg tájékozódhat frakcióvezető-helyettes asszony oldalainkon (pl. katolikus.hu, btk.ppke.hu).
A fentiek alapján az általa kért konzultációt a Konferencia nem tartja indokoltnak.
Egyebekben a most történtek kapcsán kénytelenek vagyunk szót emelni a más vallásoktól és foglalkozási csoportoktól eltérő bánásmódra irányuló diszkrimináció ellen. Ahogyan az MKPK június 2-án kiadott közleményében is említette, nem szolgálja az áldozatok és a társadalom érdekeit, ha egyéni és családi tragédiákat hangulatkeltő szalagcímekben, illetve egész közösségek, egyházi és világi hivatások megbélyegzésére, lejáratására – rövidtávú politikai haszon érdekében – használnak fel. Ez különös tiszteletlenség az érintettek iránt.
az MKPK Titkársága
Budapest, 2021. június 25.
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja