Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk az Úr és a történelem közötti kapcsolatot. Bizonyos értelemben ma is ezzel a témával találkozunk. Az első szó, amellyel Márk evangéliuma kezdetét veszi (Mk 1,1–8), az arkhé, melynek jelentése: kezdet, eredet, alap. Ez az a szó, amellyel a Biblia első könyve, a Teremtés könyve a teremtés elbeszélésével elkezdődik.

Márk evangélista nem véletlenül használja ezt a szót: ez azt jelenti, hogy amit el akar beszélni, az egy kezdet, egy új történet, egy új teremtés. És ahogyan az „első” teremtés kezdetén ott volt az Isten Szava, amellyel Isten a semmiből megteremtett mindent, úgy most is ott van egy új Szó: olyan Szó, amellyel Isten Fiához, a Messiáshoz fordul épp akkor, amikor a Fiú készül a világba lépni.

Az evangélista az Ószövetségből idéz: „Amint meg van írva Izajás prófétánál: »Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt; elkészíti majd utadat. A pusztában kiáltónak szava: ‘Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit’«” (Mk 1,2–3).

Márk az egész idézettel Izajásra utal, valójában azonban az evangélista három idézetet foglal össze, melyek az Ószövetség különböző könyveiből erednek.

Ott van elsősorban a Kivonulás könyve (Kiv 23,20): „Íme, elküldöm angyalomat előtted, hogy őrizzen téged az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked készítettem.”; majd Malakiás könyve (Mal 3,1): „Íme, elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt.” És végül valóban ott van Izajás (Iz 40,3): „Egy hang kiált: »Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! «”

A három idézet közös témája az út, az úton lét: az az út is, amelyen maga Isten jár velünk, melyen az Úr eljön, mert Isten visszatér, és újra népével jár. Mindez „evangélium” (Mk 1,1) – mondja Márk evangélista ­–, vagyis „jó hír”, reménnyel teli szó. Maga Jézus hirdeti ezt az üzenetet, de Jézus ennek a tartalma is. A hír és a hírnök azonos. A jó hír Jézusban történelemmé lett.

Márk, még mindig az első versben, két fontos jelzést ad, melyek segítenek megérteni, hogy hová visz minket ez az út. Az evangélista azonnal ad egy meghatározást Jézusról. Kijelenti, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás, Isten küldötte, a Dávid nemzetségéből megígért király, aki beteljesíti a próféták írásait. Azután azt mondja, hogy ez az ember Isten Fia, maga az Isten.

Márk tehát azonnal elmondja, mi a cél, hová érkezik az, aki útra kel abból az új kezdőpontból kiindulva, ami maga Jézus. Elmondja hová érkezik az, aki majd apránként elolvassa ezt az „Evangéliumot”.

Valóban, Márk evangéliumát két részre lehet tagolni: az első rész Péter hitvallásával éri el tetőpontját (Mk 8,29), amelyben Jézust Krisztusnak, a várt Messiásnak vallja.

A második rész még továbbmegy és egy másik hitvallásig jut, a százados hitvallásáig, amit a kereszt alatt tesz (Mk 15,39), mikor Krisztus ily módon bekövetkezett halálát látva felkiált: „ez az ember valóban Isten Fia volt!”

Márk tehát elmondja nekünk, hogy úton vagyunk, és utunknak oda kell érkeznie a kereszt alá, hogy meglássuk, kezdetben van egy keresztre feszített Isten szeretete, egy abszolút újdonság, egy olyan Isten újdonsága, aki meghal az emberért.

Isten útja az emberek között elmegy egészen eddig a pontig.

Ez a felismerés az út végén történik meg, és nem érdemként, hanem kegyelemként érkezik.

Ahhoz, hogy hasonló hitvallásig jussunk, meg kell tenni a készület, a megtérés útját. Az egész evangéliumot végig kell járnunk ahhoz, hogy lassacskán el tudjuk hagyni Istenről és önmagunkról alkotott hamis képeinket, és oda érkezzünk, ahová az a pogány százados, akinek kegyelem által megadatott, hogy abban a halálban felismerje Isten kinyilatkoztatását az emberek között.

Nos, azért, hogy ez az új út elkezdődjön, van egy ember, akit elküldenek, hogy előkészítse az utat, hogy újra tudatosítsa, hogy valami új kezdődik, ezért jó felkészülni.

Így amint Keresztelő János keresztelni kezdett, azonnal nagy sokaság sietett hozzá: „Júdea egész vidéke és Jeruzsálem lakói mindnyájan” (Mk 1,5).

Az út ismét megnyílt, az út a sivatagban, amelyen az Úr visszatér: sok ember lép erre az útra, indul útnak. Otthagyják Jeruzsálemet, a Templomot, az áldozatokat, mert mindez többé nem elég, hogy az élet utáni szomjat oltsa, és sietnek (Mk 1,5) a pusztába, ahol újra hallatszik egy hang, mely hosszú ideje hallgatott.

A múlt vasárnapi téma a virrasztás volt, ami a világban való jelenlétnek és a világban Isten jelenléte felismerésének egy módja. Ma az evangélium megtérést (metanoia) kíván tőlünk (Mk 1,4). Ahhoz, hogy elinduljunk ezen az úton és képesek legyünk felismerni Isten jelenlétét, az első lépés az, hogy belehelyezkedünk az igazságba, hogy bűnösnek és megbocsátásra szorulónak ismerjük fel magunkat. Fel kell ismernünk, hogy változtatnunk kell az utunkon, és elő kell készítenünk azt az utat, amely visszavezet minket forrásunkhoz, Istenhez. Elő kell készítenünk azt az utat, amelyen Isten találkozhat velünk. Ez az a megtérés, amiről Keresztelő János beszél: annak elfogadása, hogy van olyan út, amelyen Isten találkozik velünk még mielőtt mi mehetnénk Hozzá.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai vasárnappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Lukács evangéliuma kísér bennünket az Úr megismerésének és a hitben való növekedésnek az útján.

Ebben az évben újraéljük Krisztus életének valamennyi misztériumát, hogy élete évről évre egyre nagyobb teret kapjon bennünk, hogy élete mindinkább a mi életünkké váljon. Mint minden évben, utunk Advent idejével veszi kezdetét, azzal az időszakkal, amelyben lépésről lépésre közelebb kerülünk a találkozáshoz a testben megjelenő Úrral.

Olyan esemény ez, amelyet Isten évszázadok során készített elő: mi pedig belekapcsolódunk ebbe a hosszú készülődésbe.

A szakasz, amelyet ma meghallgatunk, Lukács evangéliumának 21. fejezetében található: abban a fejezetben, amely közvetlenül megelőzi a Szenvedéstörténetet. A többi szinoptikus evangéliumhoz hasonlóan Lukács evangéliuma is erre a pontra, a Passió elé helyez egy „eszkatologikus” beszédet, vagyis Jézus egy eszmefuttatását a végső időkről, az Úr visszatéréséről. Az evangéliumok azért teszik ezt, hogy kifejezzék: a Húsvét az igazi fény, amellyel a történelem értelmére tekintünk.

A mai szakasz két részre tagolódik, s mindkettőből kapunk egy-egy megfontolásra érdemes kiindulópontot.

Az első részben (Lk 21,25–28) meglehetősen világosan látszik az emberiség történetének útja. Milyen út ez? Két eleme van.

Mindenekelőtt van egy zavarodottság, félelem, fájdalom jellemezte időszak. Mondhatjuk, hogy ez az idő semmiben sem különbözik az emberek gyakran e fájdalmas valóságtól alakított mindennapjaitól. Az élet próbatételt jelentő, átmeneti, választási lehetőségekkel, meg nem tett lépésekkel teli időszaka, zajló idő.

A fontos azonban az, amit Jézus mond, nevezetesen hogy ez a történelem egy cél felé tart. Mintha ez a történelem egy anyaméh volna, amely önmagában hordja azt, amire irányul, és amiért van.

A történelem nem a vég, mindennek a megsemmisülése felé halad; nem a káosz vagy a halál felé tart; a történelem az Úrral való találkozás felé halad.

Ezért a nagyszerű hír, amivel a mai evangélium megajándékoz bennünket: az Úr érkezik (Lk 21,27). Miközben a történelem egy befejezés felé halad, az Úr érkezik, hogy velünk találkozzon, és belép a történelembe.

Az evangéliumi szakasz második részéből megérthetjük, hogy az Úrnak ezt az érkezését különbözőképpen fogadják és élik majd át: némelyek számára csapda lesz (Lk 21,35), mások számára szabadulás (Lk 21,28).

A csapda olyasvalami, ami váratlanul ér: némelyek számára az Úr érkezése olyan lesz, mint valami nem várt esemény, ami épp akkor történik meg vele, amikor éppen nem várja, mert mással van elfoglalva. Olyasmi, amiről még csak nem is képzelte, hogy megtörténhet.

Ez azt jelenti, hogy megvan annak a lehetősége, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nincs annak tudatában, hogy ennek az életnek értelme van, mert egy nap találkozni fogunk az Úrral; hogy nem úgy éli meg valaki ezt a találkozást, mint valamit, ami már megtörtént, ami minden nap megújul. Anélkül, hogy tudná, hogy egy nap egy ilyen találkozás végérvényesen megtörténik és nem lesz más, mint amit nap, mint nap átélt: találkozás az Úrral.

Ha ez a találkozás nem történik meg, akkor nem meglepő, hogy az életet tobzódás, részegség, bajok terhelik (Lk 21,34): annak a helyzete ez, aki számára élete horizontján nincs más, mint a jelen pillanat, és akinek ezer módot kell találnia arra, hogy egy hiányt betöltsön, hogy a magány elől elmeneküljön. Annak a helyzete, aki életében még soha nem állt meg „az Emberfia előtt” (Lk 21,36), és nem biztos, hogy végül képes lesz ezt megtenni; mert az élet éppen azért adatott, hogy megtanuljuk ennek művészetét: azt, hogy az Úrral legyünk.

Mások számára viszont szabadulás lesz az Úr érkezése: a véső szabadulás a magányból. Az a pillanat lesz, amelyben az ember meglátja, hogy az a szabadulás, amelyben hitt, és amelybe reményét vetette, valóban beteljesül és teljessé teszi az egész életet.

Az emberi élet két eltérő kimenetele elsősorban nem morális következmény, nem a Törvény megtartásától, nem egy személyes tökéletességtől függ, hanem a virrasztásra való készségtől (Lk 21,34.36), vagyis a világban való jelenlét azon módjától, amely azt az embert jellemzi, aki tudja, hogy ez a világ nem minden és vár valami mást. Annak a hozzáállása ez, aki nem falja az életet, aki mindig hagy szabad teret önmagában, hogy képes legyen rácsodálkozni, befogadni. Annak a magatartása, aki újdonságot vár és úgy él át mindent, hogy tudja, az újdonság éppen ott kezdődik.

Jézus a virrasztás mellett az imádságot hangsúlyozza (Lk 21,35): csak imádkozva lehet virrasztani. Ha nem imádkozunk, elalszunk, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Mert az imádság a valódi lehetőség arra, hogy menekülés nélkül éljünk, anélkül, hogy elvesznénk, amikor az élet bonyolultságával vagy a fájdalommal kerülünk szembe.

Gyakran úgy gondoltunk az imádságra, mint egy módszerre, amellyel megváltoztatjuk életünket, mint egy választható és kicsit mágikus világra, ahová akkor menekülünk, amikor az élet túlságosan nehézzé vált.

Valójában az imádság ennek éppen az ellenkezője: az imádság által az Úrból merítünk erőt ahhoz, hogy meg tudjunk maradni abban, ami történik, tudva, hogy nem vagyunk egyedül. És tudva, hogy minden megszűnhet ezt a jelenlétet kivéve.

+ Pierbattista

Fordította: dr.Sz.Gy.

fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

Advent arra emlékeztet, hogy útban vagyunk az örök haza felé, Isten vár bennünket. Útiokmányunk a kereszt-levél. Utunk Jézus Krisztus. Közlekedési szabályaink a tízparancsolat. Csomagjainkat egy életen át kell készí-tenünk: szeretet, szolgálat, irgalom, megbocsátás. S in-dulhatunk a nagy „kalandra”: „Uram, tebenned remélek” (Zsolt 24, 21).

KEZDŐÉNEK Zsolt 24, 1–3

Lelkem hozzád emelem, Uram, én Istenem, benned bí–zom, ne valljak szégyent! Ne ujjongjon ellenség fölöt-tem, hiszen, aki benned bízik, meg nem szégyenül.

OLVASMÁNY Iz 63, 16b–17. 19b; 64, 1. 2b. 3–8

Izajás lehullott falevélhez hasonlít bennünket, amelyet a bűn forgószele sodor. Tüzek lobbannak és az avar elég. Az ember számára azonban van remény: Isten ugyanis Atyánk, Megváltónk és Megszentelőnk.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 79. Zsoltár

Válasz: Téríts meg minket, Istenünk, * ragyogtasd

ránk arcodat, és szabadok leszünk.

SZENTLECKE 1 Kor 1, 3–9

Látjuk, hogy milyen sok a kereső, az úttalan utakat járó, sőt az eltévedt ember. Ennek tudatában értékelhetjük igazán, hogy milyen nagy kincsünk a hit. Szoktunk–e időnként köszönetet mondani érte Istennek? Hűségesen kitartunk-e hitünkben?

ALLELUJA Zsolt 84, 8

Urunk, mutasd meg nékünk irgalmas szívedet, * és üd–vösségedet add meg nekünk.

EVANGÉLIUM Mt 13, 33–37

Jézus nemcsak tanítást ad a folytonos készenlétre, ha-nem példát is mutat nekünk: „Lásd, itt vagyok! A könyv-tekercsben rólam írták, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsolt 39, 8). Legyünk készen mi is Isten akaratának tel-jesítésére. Így leszünk méltók a vele való találkozásra.

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

Úgy ajánljuk fel ma kenyerünket, borunkat és önmagun-kat, mintha ez lenne életünk utolsó szentmiséje. Fogadd el, Urunk!

ÁLDOZÁSI ÉNEK Zsolt 84, 13

Mindenféle jókat osztogat az Úr, és földünk megtermi gyümölcsét.

ADVENT = ÚRJÖVET

Az adventi időnek kettős jellege van. A karácsonyi ün-nepekre való előkészület ideje ez, amikor Isten Fiának emberekhez való első eljövetelére emlékezünk. Egyúttal azonban olyan időszak is, amelyikben ez a visszaemlé-kezés ráirányítja figyelmünket Krisztus történelemvégi, második eljövetelének várására. E két ok miatt az adven-ti idő a bensőséges és örvendező várakozás ideje.

Az ószövetségi ígéreteket, az igazak vágyakozását fel-idézve az Egyház a mi szívünkben is az Úrjövet szent érzelmeit ébreszti az adventi énekekkel és imádságokkal. Jámbor szokás az adventi koszorú–gyújtás, amelynek énekei a beteljesülés felé fordítják a hívők tekintetét. Az adventi lelkiség legjobb mintája a Szűzanya, aki az an-gyali üdvözlettel már magába is zárta azt, akire a népek várakoznak.

Advent idején az orgona csak az ének kíséretére szorít-kozik, az oltárt – az időszaknak megfelelően – visszafo-gottan szabad virággal díszíteni.

IMA ADVENTI IDŐRE

Íme, jön a te királyod, igaz és szabadító Ő. (Zak 9, 9)

Köszönöm Neked, Uram, Jézus Krisztus, hogy e világba jöttél, hogy segítsd az embert és megmutasd a helyes utat. Bocsásd meg, ha elfeledkeztem róla, hogy eljöve-teled valóban oly döntő. Űzz el minden kételkedést és önts ádventi gondolatokat szívembe. Engedd megtapasz-talnom, hogy Te ma is újra hozzánk jössz. Tarts éber készenlétben, hogy örömmel fogadjalak. Költözz be országunkba, házunkba, közösségünkbe és szívünkbe. Amen.

SZENT ANDRÁS APOSTOL

Betsaidában született, előbb Keresztelő Szent János ta-nítványa volt, majd hálóit elhagyva Krisztust követte. Testvérét, Pétert ő vezette el az Úrhoz. Pünkösd után sokfelé hirdette az evangéliumot, mígnem Achajában ke-resztre feszítették (vö. András–kereszt). A keleti egyház védőszentjét tiszteli benne, Péter testvérében. Ünnepe: november 30.

XAVÉRI SZENT FERENC

December 3–án ünnepeljük Xavéri Szent Ferenc áldozó-pap emléknapját. A spanyol ifjú Páriszban lett Loyolai Szent Ignác munkatársa, az első jezsuiták egyike. Indiában, Japánban térített, a hithirdetők védőszentje.

ADVENTI GONDOLATOK

Itt az Advent. Napjainkban az Advent valóságát újra meg kell értenünk. Nevezetesen: hogy mindig is volt Advent, de ma is van! Hogy az egész emberiség egyetlen család Isten előtt! Hogy az egész emberiség sötétségben jár, – de valamennyi ember számára felragyogott Krisz-tus világossága. Josef Ratzinger

A világ urai jönnek és mennek. A mi Urunk Jézus azon-ban csak jön. Népi mondás

Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Is-tenünk ösvényét, a sivatagon át…. Íme, Isten, az Úr, el-jön hatalommal. (Iz 40, 3. 9)

A forrás árad, és nem kíván magának sem kitüntetést, sem köszönetet. Életed is legyen csupa önajándékozás! A jó Isten számon tart minden csöppet, amit odadtál.

Fritz Schmidt–König

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma új liturgikus évet kezdünk, melynek során Márk evangéliumát olvassuk.

A mai, kezdő szakaszban (Mk 13,33–37) többször visszatér a felhívás a virrasztásra, a figyelemre.

Hogy ehhez a tapasztalathoz vezessen, Jézus elmond egy rövid példázatot, amelyben egy emberről beszél, aki útnak indul, és házát szolgáira hagyja, mindenkire a saját feladatát bízva. Az ajtónállóra a virrasztás feladatát bízza, amit azután mindenkire kiterjeszt. Azért kell virrasztani, hogy amikor a gazda visszatér – aminek az idejét nem ismerik –, nehogy alva találja a szolgákat.

Máté és Lukács evangéliumának párhuzamos elbeszélései is (Mt 25,13; Lk 12,36), bár más kifejezéseket használnak, a „virrasztani” szóval elsősorban az ébren maradást jelölik, a mindig készen és résen létet. Készenlétre hívnak meg, mert nem lehet tudni, hogy mikor tér vissza a gazda. Vagyis azt mondják el, hogy nem ismerjük az időket, nem uraljuk az időt, hanem figyelmes és éber tekintettel kell azt használnunk.

Az első észrevétel tehát, hogy a virrasztás nem azt jelenti, hogy valami különlegeset teszünk. Nem sajátos gesztusokról van szó, hanem életmódról, a szív irányulásáról: hogy értékelni tudjuk az időt, ami nekünk adatott; hogy annak tudatában éljük az életünket, hogy valakit várunk, és hogy az Úr ebbe az életbe fog belépni; hogy tudatában vagyunk annak, hogy egy cél felé tartunk – a találkozás felé Vele.

Az idő, ez az idő az a hely, amelyben felfedezhetjük Isten jelenlétének a jeleit. A virrasztás tehát az idők jelei megkülönböztetésének a művészete. A hívőnek képesnek kell lennie, hogy fürkéssze az idők jeleit. Arra kapott meghívást, hogy figyelmet fordítson az emberi valóságra, annak az időnek a tényeire és eseményeire, amelyben él. Ennek kifejezését megtaláljuk Máté evangéliumában (Mt 16,4), ahol Jézus azt kérdezi: „Nem tudjátok megkülönböztetni az idők jeleit?”

Megkülönböztetni az idők jeleit azt jelenti, hogy próbáljuk megérteni, hogy az emberi történelem hol találkozik valamiképpen Isten tervével.

Ezzel ellentétben elaludni nem más, mint elveszíteni ezt a tudatosságot. Azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha senkit nem várnánk, mintha a történelem csak önmagukban végződő események sora volna. Amikor ez megtörténik, akkor a horizont beszűkül arra, ami itt és most történik, és életünkben a minden az lesz, amit teszünk.

Tehát nem véletlen, hogy a liturgikus év Adventtel és ezzel a jövőre irányuló tekintettel veszi kezdetét. Fontos, hogy itt kezdjük, és azonnal világossá tegyük, hogy hová tartunk: ahová az Úr visz és ahol ő vár minket.

Csak ezzel a célra irányuló tekintettel van értelme az útnak, és csak így lehetséges új módon élni az életet: így a világ dolgait nem tekintjük olyan abszolút valóságoknak, amelyek az ember minden reményét betöltik; sem pedig ellenkezőleg: nem tekintjük azokat mellékes dolgoknak, melyeknek semmi értékük nincsen.

Jézus az evangéliumban mindkét végletet kerüli: biztosan állítja, hogy az idő várakozás egy találkozásra, de azt mondja, hogy ez a találkozás csak akkor történhet meg, ha az életet virrasztva és várakozásban éljük.

Jézus tehát arra hív meg minket, hogy új módon legyünk jelen a világban, mert igaz, hogy a beteljesedés a végén van, de éppúgy igaz az is, hogy már ízleljük azt, amiben hiszünk és ami felé haladunk.

Igaz, hogy Isten Országának még el kell jönnie, mégis az az Ország, amelyet várunk, már közöttünk van.

Ez a föld, ez a történelem, amelyben élünk, elővételezése az eljövendő Országnak, és így minden új jelentést nyer. Mi teljes, közös ízleléssel élünk, mert a jelen pillanat már részesedés az eljövendő életből, elővételezése annak. A jelen idő az Istennel való találkozás helyévé válik, és ennek felismerése arra késztet bennünket, hogy tegyünk jót magunkért, váljunk figyelmes munkásokká, éber szolgákká, akik képesek kamatoztatni a kapott talentumokat. Nem önmagunkba fordulók, hanem figyelmesek a világ élete iránt annak tudatában, hogy a halál és a félelem nem olthatják ki a nekünk adott szeretet erejét.

Nem könnyű ezt a nézőpontot felvenni; az ilyen tekintethez hiteles megtérésre van szükség. Ez pedig a következő vasárnap témája lesz.

Még egy utolsó megjegyzés a következő kifejezéssel kapcsolatban: „mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában” (Mk 13,34). Mondjuk, hogy a történelem Istené. A világegyetem Őhozzá tartozik, ahogy a misszió is a világban. Ha nem érezzük magunkat e világ és ezen idő birtokosainak, az megérteti velünk, hogy életünk nem vállalkozásaink azonnali megvalósulásától és teljesítésétől függ, mintha minden a mai napon múlna. Teljesek vagyunk, mégis, amikor Istennek erre a világra vonatkozó, kifürkészhetetlen terveiben szabadon megtaláljuk igazi helyünket („mindegyiknek a maga dolgában”), megértjük, hogy egymáshoz tartozunk. Minden egyes ember meghívása Isten nagyobb missziójának része, amelyhez mindenki hozzájárul a maga feladata szerint.

A történelemben ily módon való jelenlét a keresztényt tanúvá teszi. Tanújává annak, ami felé tartunk és amiben hiszünk. Tanújává a történelemben való jelenlét új módjának, ami által ez a földi élet, bár fontos, mégsem minden, el is veszíthető anélkül, hogy elveszítenénk a találkozást az Úrral.

Ilyen tekintettel kezdjük hát az Adventet!

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.

Kedves Testvérek!

Megrendítő volt 2020. március 27-én hallani Ferenc pápa szavait, amelyeket az üres Szent Péter téren nemcsak a keresztény hívekhez, hanem minden emberhez intézett: „a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk.
Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietség. (…) Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.” Most, amikor Európát és hazánkat a koronavírus járvány második hulláma sújtja, azt érezhetjük, hogy Szentatyánk figyelmeztető szavai semmit sem veszítettek aktualitásukból. Sőt, Szent Erzsébet, a szolgáló szeretet szentjének ünnepe arra hív mindannyiunkat, hogy az Árpád-házi királylány példája nyomán még inkább elgondolkodjunk e szavakon és egymás iránti felelősségünkön.
A kor, amelyben Szent Erzsébet született és a szeretet példáját adta, számos párhuzamot mutat fel napjainkkal. A virágzó középkor idején Európa számos országában sokan nagyon meggazdagodtak és hivalkodtak is vagyonukkal, olyan épületeket emeltek, amelyek előtt máig
csodálattal állunk meg, miközben egyre többen süllyedtek nyomorba és nélkülözték az élethez szükséges legelemibb feltételeket is. Ahogy néhány évvel korábban Szent Ferenc elhagyta gazdag édesapja házát, lemondott vagyonáról és lovagi álmairól, úgy az ő példáját követve Szent Erzsébet is elhagyta a türingiai őrgrófi udvart, hogy Jézus tanítása szerint a szegények és betegek szolgálatának szentelje életét. Nyitott szemmel járt, odafigyelt azokra, akiktől sokan borzadva fordították el a tekintetüket. Életének talán egy kevésbé ismert eseménye, hogy amikor egy leprás koldus érkezett a várhoz, Erzsébet saját kezűleg fürdettette meg és kötözte be sebeit, és mivel a sok beteg miatt máshol már nem volt hely, saját hitvesi ágyába fektetette le. Férje, Lajos őrgróf, aki általában támogatta őt és megvédte irigyeitől, ezt már túlzásnak tartotta. Feldúlva szaladt a szobába, felrántotta az ágyról a takarót, alatta viszont magát a megfeszített Krisztust látta – és térdre borulva adott hálát és kérte Erzsébet bocsánatát.
A 2020-as világjárvány mindannyiunk életére hatással van. Rokonaink és barátaink veszítik el egyik napról a másikra munkájukat és kerül veszélybe megélhetésük, idősek és magányosak maradnak még inkább egyedül, mert senki sem meri felkeresni őket, sokan félve és rettegve zárják magukra az ajtót. Ezért sokkal nagyobb feladat és felelősség hárul azokra, akik a gyógyítás és a felebaráti szeretet cselekedeteit gyakorolják, az orvosokra, ápolókra, szociális munkásokra és önkéntesekre. Így ír erről Ferenc pápa a Szegények világnapjára írott üzenetében, amikor a járvány idején a felebaráti szeretet gyakorlásának fontosságára hívja fel a figyelmet: „A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban (…): Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. (…) Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak.”

Szent Erzsébet ünnepe arra emlékeztet minket, hogy ebben a segítségnyújtásban mi magunk is részt vehetünk, amikor jövő vasárnap anyagi támogatásunkkal azok munkáját könnyítjük meg, akik életüket embertársaik támogatására, a rászorulók és a betegek segítésére és gyógyítására szentelik, és teszik nap mint nap kockára. Az egyházi szeretetszolgálatokra és az idén 90 éves Katolikus Karitászra 2020-ban nagyobb teher hárul, mint korábban bármikor. Szent Erzsébet példája azt üzeni, hogy munkájukat támogatva mi magunk is, akár szobánk biztonságából is, részesei lehetünk ennek a szolgálatnak, és az ő kezükkel egybefonódva, mi magunk is kinyújthatjuk kezünket a szükséget szenvedők és betegek felé.
„Senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában” – tanította 2020. nagyböjtjében Ferenc pápa. Az egyházi év utolsó vasárnapjának, Krisztus Király ünnepének evangéliuma is a szolidaritás fontosságára hívja fel a figyelmünket: éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok – szól a megdicsőült Jézus a jobbján állókhoz, az üdvösség útjaként állítva eléjük és elénk is a szolgáló szeretet cselekedeteit.
A szeretet cselekedetei nemcsak a rászorultakon segítenek, hanem azokat is gazdagítják, akik szolgálnak, mert ezáltal Krisztushoz válnak hasonlókká. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az egészséges embernek sok kívánsága van és elegendő erőt érez magában arra, hogy ezeket meg is valósítsa. A betegnek és a nyomorban élőnek, az ínséget szenvedőnek azonban csak egy vágya van: hogy szenvedésétől, bajától megszabaduljon, de tehetsége és lehetősége talán hiányzik ehhez. Szent Erzsébet élete arra sarkall minket, hogy példája szerint és lehetőségeinknek, eszközeinknek megfelelően mi magunk is vegyünk részt a betegek és a szükséget szenvedők ínségének csillapításában, hogy egykor majd Jézus hozzánk is így szóljon:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

Kelt Budapesten, 2020. november 15-én

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

„Uram, mikor láttunk téged?” (Mt 25,37.38.39)

Ez a kérdés többször visszatér a mai evangéliumban, amely a történelem egy végső momentumáról szól, amikor az Úr majd visszatér, és amikor a nagy ítélet lesz mindegyikünk élete fölött. És majd az történik, hogy az Úr mindenki előtt feltárja, amit tett. Olyan cselekedetet, amelyet a példázat szerint senki sem ismer, sem az, aki jót tett, sem az, aki azt elmulasztotta.

A legnagyobb meglepetés az lesz, hogy számot kell vetni azzal, hogy ez a konkrét személy által véghezvitt, konkrét cselekedet Krisztusnak tett cselekedet volt (Mt 25,40): Ő egészen azonosul a szegénnyel, a gondoskodásra szorulóval.

Ennek az igének csak egyetlen furcsaságát szeretném hangsúlyozni.

A példabeszédben elhangzik, hogy mindaz, aki egy szenvedő embertársához minden más októl függetlenül, kizárólag a közös emberség okán közeledik, anélkül, hogy tudná, magához az Úrhoz közeledik, aki jelen van a szenvedő testvérben.

A példabeszéd tehát azt mondja számunkra, hogy a példabeszéd logikája szerint lényegében nem is kellene tudnunk, hogy bárki felé gyakorolt szeretetteli gesztusunkat valójában Krisztussal tettük.

Első pillantásra furcsa, hisz önmagáért kellene szeretnünk felebarátunkat, mert ebben az ingyenességben történik a Mennyek Országa. Anélkül kellene szeretnünk felebarátunkat, hogy tudnánk, így Krisztust szeretjük; azonban a példabeszéd pont erről szól.

Íme, talán itt van hitünk döntő pontja.

Ami ebben az állandó újdonságban, ebben a minden alkalommal megújuló kinyilatkoztatásban rejlik: éppen ott, egy fájdalmas történetnek abban a töredékében, ahol úgy tűnik, hogy az Úr nincs jelen, hogy távozott a színről, ott kinyilatkoztatja irgalmának teljességét.

A hit ez az ámulat, azoknak a tekinteteknek az ámulata, melyek az Úr felismerésére éppen ott, abban a személyben, abban az eseményben nyílnak meg, ahol soha nem gondoltuk volna, hogy találkozhatunk vele.

Ezért az ítélet, amelyről a példázat szól, nem olyasvalami, ami csakis vagy elsősorban az idők végén történik.

Az ítélet a megkülönböztetés követelményét állítja a mindennapi élet és minden keresztény elé, aki a szeretetre nem valamiféle jutalom reményében kapott meghívást vagy azért, hogy egy vallási kötelezettségnek eleget tegyen, hanem hogy túláradóan beteljen a korábban kapott ajándékkal. Azután pedig ebben a mélyen emberi gesztusában felismeri a Másik jelenlétét, és ott találkozik az Úrral, ott „látja” őt (vö. Mt 25,37).

Ahogyan Assisi Szent Ferenc, aki megöleli és megcsókolja a leprást, „irgalmasságot cselekedett” vele nem valamiféle vallásos okból kifolyólag; és aki, miután ezt megtette, felismeri, hogy az Úr mennyire jelen volt abban az eseményben, amely megváltoztatta életét.

A szinoptikus evangéliumok – némileg eltérő árnyalattal – közlik Jézus szavait, miszerint az Isten Országa nem szembetűnő módon jön el. Ha pedig valaki azt mondja, hogy „íme, itt van” vagy „íme, ott van”, annak nem kell hitelt adni (vö. Lk 17,22–37 és a párhuzamos helyek).

Tekintettel arra, amit a mai példabeszéd mond, ez nem lehet másként.

Az Isten Országa nem testi szemekkel, nem a világ ismérvei alapján ismerhető fel.

Ha így volna, akkor a történelem nagy eseményeiben, kiemelkedő személyiségeiben, fontos helyeken kellene keresni.

Az Isten Országa jelen van, de keresni kell, és az élet mélyén, a történelem veszteseiben lehet rátalálni, éppen azokban, akiket Jézus igehirdetése kezdetén „boldogoknak” nevezett (Mt 5,1–12).

Az élet pedig ebben a mindig új felfedezésben rejlik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

AZ UTOLSÓ ÉVKÖZI VASÁRNAP:

KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA

Krisztus Királysága azt jelenti, hogy ő Isten Egyszülött Fia, az egész teremtett világ feje. Minden őáltala lett és ő biztosítja fennállását is. A mi Királyunk nem akar el-különülni övéitől, mint ahogy a földi királyok többsége teszi. Ellenkezőleg: a teremtés, a megváltás és a meg-szentelés műve által kiárasztotta szeretetét a világ és az emberek felé. Hogy gazdagítson minket: földi és örök boldogságot ad teremtményeinek.

KEZDŐÉNEK Jel 5, 12; 1, 6

Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hata-lom, az isteni méltóság, a bölcsesség, az erő és a tiszte-let. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön–örökké.

OLVASMÁNY Ez 34, 11–12. 15–17

A nép vezetőinek feladata, hogy gondoskodjanak a rend-ről, a jogról, és szavukkal meg példájukkal utat mutas-sanak népüknek. A próféta szerint Izrael pásztorai nem feleltek meg e szép hivatásuknak. Önző módon csak ma-gukra gondoltak, a rájuk bizottakkal viszont nem törőd-tek. Isten azonban megkönyörül népén, igazi pásztorokat küld nekik. S végül elküldi majd a jó Pásztort (a Meg-váltót és Üdvözítőt), aki teljes hatalommal és nagy sze-retettel vezeti övéit az örök élet felé.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 23. Zsoltár

Válasz: Az Úr nékem pásztorom, *

ínséget nem kell látnom.

SZENTLECKE 1 Kor 15, 20–26. 28

Az első embertől (Ádámtól) a földi életet és a halált örö–költük, a másik Ádám (Krisztus) a feltámadást és az örök életet biztosította számunkra. A megváltásnak eze-ket a gyümölcseit most még reménységben birtokoljuk. De már ebben a földi életben is megszabadulhatunk bű-neinktől és megkaphatjuk a kegyelmet Isten akaratának a teljesítéséhez. Vajon felhasználjuk-e ezeket a nagy aján-dékokat?

ALLELUJA Mk 11 9b–10a

Áldott, aki jön az Úr nevében! * Áldott legyen Dávid ősatyánknak eljövendő országa!

EVANGÉLIUM Mt 25, 31–46

Urunk az utolsó ítéleten aszerint jutalmaz vagy büntet bennünket, hogy gyakoroltuk–e az irgalmasság cseleke-deteit vagy sem. Ha tehát az ő országának jó alattvalói akarunk lenni, törekednünk kell a felebaráti szeretetre. Ő erre nemcsak tanította övéit, hanem példát is mutatott nekik.

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

A szentmise áldozatra Jézus mindenkit szeretettel hív és vár. Legyünk mi is ugyanilyen nyitottak testvéreink felé. Az egymás iránt való jóakarat és segítőkészség tesz mél-tóvá arra, hogy Krisztus Király égi lakomájának is ré-szesei lehessünk.

ÁLDOZÁSI ÉNEK Zsolt 28, 10–11

Az Úr királyként trónol mindörökké: az Úr békével áldja meg népét.

ELMÉLKEDÉS

A mennyek országába nem megy be mindenki, aki azt mondogatja: „Uram, Uram”, hanem csak azok, akik tel-jesítik az Atya akaratát, és elszántan látnak hozzá a munkához. Az Atya viszont azt akarja, hogy minden egyes emberben ismerjük föl Krisztust, a testvért, és sze-ressük is tevékenyen, szóval és cselekedettel egyaránt. Így teszünk tanúságot az igazságról, s így osztjuk meg a többiekkel is a mennyei Atya szeretetének misztériumát.

II. Vatikáni Zsinat

KRISZTUS KIRÁLY FŐÜNNEPE

Krisztus Király ünnepét XI. Pius pápa rendelte el 1925–ben, Mindenszentek ünnepe előtti vasárnapra, hogy az elpogányosodó korban, a hamis szabadosság lázongásai között az Egyház tagjait Krisztus főségének elismerésére hívja. Az ünnepet a II. Vatikáni Zsinat után áthelyezték Advent előtti utolsó vasárnapra. Ezzel az Egyház azt emeli ki liturgiájában, hogy Krisztus királysága, amely láthatatlanul állandóan megvalósul az ő híveiben („Isten országa bennetek van:”) az idők végén láthatóan is meg-jelenik és az emberiség történelmi útját teljessé teszi, an-nak értelmet ad. Méltóságunkat nem csorbítja, hanem reális alapra helyezi és kiteljesíti, ha elismerjük Isten Királyságát, amelyet átadott Fiának, Krisztusnak. Ez az ünnep évről évre hirdeti Krisztusnak az emberek és dolgok fölött való fölséges és feltétlen uralmát. Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!

ASSISI SZENT FERENC IMÁJA

Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni; adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet; és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbsé-get tudjak tenni.

MI IS AZ EMBER A VILÁGON?

Semmi a Végtelennel szemben. Minden a Semmivel szemben. Középpont a Semmi és a Minden között. Mi éppoly képtelenek vagyunk felfogni a semmit, amelyből vétettünk, mint felfogni a Végtelent, amelyben majd el-merülünk. Pascal

A LITURGIKUS IDŐ

Az idő Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabá–lyoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasz-nálja az időt az üdvösség művének érdekében is. Ezért szükséges, hogy az ember az idő egy részét kizárólag Is-tennek szentelje. A földi idő így lép érintkezésbe az „égi idővel”, az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát.

Az öregedés csodálatos dolog: ha az ember nem felejtette még el, hogyan lehet valamit elölről elkezdeni.

Martin Buber

fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

Kereszténységünk nagyjait ünnepeljük és köszöntjük. „Mind hitben hunytak el, de anélkül, hogy az ígéret teljesedését megérték volna; csak messziről látták és üdvözölték, elismerve, hogy vándorok és jövevények a földön… Egy jobb haza után vágyódtak, a mennyei után. Ezért az Isten sem szégyelli, hogy Istenüknek hívják, hi-szen hazát készített nekik.” (Zsid 11, 13. 16) A jobb hazába nemcsak vágyódtak a szentek, hanem úgy is éltek, hogy Istentől megkapják az örök élet koronáját.

KEZDŐÉNEK

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban Mindenszenteket ünnepelve, akiknek ünnepén ujjonganak az angyalok, és magasztalják Isten Fiát.

OLVASMÁNY Jel 7, 22–4. 9–14

Vannak jószándékú emberek, akik nem szolgálnak a sátánnak, akik homlokukon őrzik Krisztus jelét, és bű–neikbe, gyarlóságaikba soha nem nyugszanak bele, mindig igyekszenek tisztára mosni a lelküket a Bárány vérében.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 23. Zsoltár

Válasz: Ez az istenkeresők népe *

mely látni kívánja arcodat, Uram.

SZENTLECKE 1 Jn 3, 1–3

Az életszentségre törekvő ember mindig idegennek tűnik a világ szemében. Valójában nem idegen. A zsoltárral mondhatjuk: „Mi pedig a te néped és nyájad juhai” (Zsolt 79, 13) vagyunk. Örök távlatokat tárt ki előttünk az Isten!

ALLELUJA Mt 11, 28

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és viseli-tek az élet terhét! * Én felüdítelek titeket”, mondja a mi Urunk.

EVANGÉLIUM Mt 5, 1–2a

A szentek Krisztus gondolatai szerint törekedtek az élet–szentségre. Az emberek szemében furcsa az anyagias-ságtól és a gazdagságtól független ember, a szelíd, a megbocsátó, a türelmes, a tiszta ember, mégis itt a bol-dogság titka!

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

A szentek nagyságának titka volt az is, hogy átélték a szentmisét, a szentáldozást. Napjuk két részből állt. Félnap készültek a szentáldozásra, félnap hálát adtak.

Szent vagy, Urunk, Istenünk; és kérjük: Tégy szentté minket is az eucharisztikus áldozatban.

EGY GONDOLAT

Isten az embereket közösségi természetük szerint vezeti az üdvösségre. A még úton levők feltekintenek a már célba érkezettekre, s biztatást merítenek abból, hogy lát-ják mindenféle nemből, korból, állásból, nemzetből a megkoronázottakat Isten országában. Senkit sem aka-runk figyelmen kívül hagyni azokból, akik Isten látására jutottak, s ezért szentelünk külön ünnepet Mindenszen-teknek, tehát azoknak is, akiknek nevét egyedül csak Is-ten ismeri. * Az ünnep a 7. századból ered, akkor szen-telték fel a hajdani pogány Pantheont Máriának, a vérta-núknak és minden szenteknek közös tiszteletére. Mi, a még úton lévők ezen a napon feltekintünk a már célba-érkezettekre, és bíztatást merítünk példájukból.

FÉNYSUGÁR AZ AJTÓ HASADÉKÁBAN

Egész életemben biztos voltam abban, hogy az élet nem ér véget a halállal. Most azonban már azt is tudom, hogy az élet igazában a halállal kezdődik. S tudatában vagyok an-nak, hogy az élet arra való, hogy méltó legyek a halál pil-lanatára. Azt is tudom, hogy a szenvedés csak külső ruházatom: belső lényegem sértetlen marad. És ha majd külső ruhám teljesen szétfoszlik, láthatóvá válik teljes lé-nyegem: a halál pillanata meghozza számomra az örök életet. Hermann Bahr

MEGFONTOLANDÓ

Az élet fontos átmenet. Ez a próba ideje. Sőt, amennyit itt hagytam kialakulni magamban Jézusból, annyi marad meg mindörökre odaát. Minden cselekedetem, minden pillanatom, minden lélegzetvételem átkerül az örökké-valóságba. Itteni életemnek minden perce az Életet ké-szíti elő és határozza meg! A mennyország olyan ház, amelyet idelenn építünk föl, és majd odaát lakunk benne.

Chiara Lubich

HALOTTAK NAPJA – NOVEMBER 2.

Tegnap a diadalmas Egyházról emlékezett meg a litur-gia, ma a szenvedő Egyházra fordítja a hívek figyelmét. Mindenszentek vecsernyéje után az ünnepi díszt eltá-volítják, jámbor komolyság tölti be a templom csarno-kait. A halotti zsolozsma vezeti be a megemlékezést, a hívek pedig körmenetekben mennek a sírokhoz, hogy az elhunytakért imádkozzanak. Másnap ünnepélyes gyász-misében mindnyájunk közös édesanyja, az Egyház imád-kozik elhunyt gyermekeiért. E nap különös alkalom és ösztönzés legyen számunkra, hogy könyörgésekkel, az irgalmas szeretet cselekedeivel, búcsúkkal kimutassuk halottaink iránt érzett részvétünket. A sírok látogatása emlékeztessen bennünket a földi élet mulandóságára, s irányítsa tekintetünket a mennyei javakra. E két ünnep liturgiájában különös szépséggel jut kifejezésre hitünk a „szentek egységében:”, vagyis a küzdő, a szenvedő és a győzedelmes Egyház kegyelmi közösségében.

TELJES BÚCSÚ

Akik halottak napján (vagyis az azt megelőző nap delétől a halottak napját követő éjfélig) meglátogatnak egy templomot vagy nyilvános kápolnát, teljes búcsút nyerhetnek a szokott feltételekkel. A látogatáskor egy Miatyánkot és egy Hiszekegyet kell imádkozni. Ez a bú–csú elnyerhető a megelőző vagy következő vasárnapon és Mindenszentek ünnepén is.

TESTVÉREINK, A SZENTEK

November 4. Borromeo Szent Károly püspök ünnepe. Milánó érseke, igazi pásztor egyházmegyéje gondozásá-ban, látogatásában. A tridenti zsinat határozatainak meg-valósítója, a reformáció után az Egyház egyik újjáépí-tője. + 1584.

November 5. Szent Imre herceg ünnepe. Szent István ki-rályunk fia, aki méltó utódjának ígérkezett. Házasságát össze tudta egyeztetni az önként vállalt evangéliumi ta–nács, a szűzi tisztaság megtartásával. Halála tragédia volt apjára és nemzetére nézve, de a magyar ifjúság égi pártfogót nyert benne. Az evangéliumi tanácsok tiszte-letét is tanítja a ma emberének.

SZENT IMRE IMÁJA

Úristen, te az egész világ Gondviselője vagy. Te adsz erőt a gyenge embernek, a te kezedben van a fejedelmek lelke. Te hatalmasabb vagy minden földi királynál. Tégy velem tetszésed szerint.

HASZNOS GONDOLAT

Olyan időt élünk, amikor az ember megtanul fölfigyelni arra a sokszor szokatlan és kemény nyelvre, amellyel a szentek beszélnek. Azt mondják, hogy kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat. Mi benne vagyunk a nagy szegénységnek és az igen nehéz időknek mély kútjában.

Most láthatóvá válnak hitünk egének csillagai, a szentek, és ők biztatást, békét és útmutatást ragyognak belénk onnan felülről, lelki nagyságuk egéről. Mindnyájan azt a szükséges nagy tanulságot sugározzák: nincs a földön az a baj, amelyet ne orvosolna és boldogságra ne váltana az életszentség. Schütz Antal

EURÓPAI ÖSSZEHASONLÍTÁSBAN IS KIUGRÓAN VALLÁSOSAK

AZ ERDÉLYI MAGYAROK

Egy kutatás szerint az erdélyi magyarok értékrendje a család, a nemi szerepek és a vallásgyakorlás kérdésében jobban hasonlít a romániaira, mint a magyarországira. Az erdélyi magyarok az európai értékrendtérképen című felmérés eredményeinek első részét a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szakemberei ismertették október 13-án kolozsvári sajtótájékoztatójukon.

Amint Horváth István, az intézet igazgatója elmondta, az European Values Study (EVS) felmérése keretében elő-ször mérték fel az erdélyi magyar és a finnországi svéd közösség értékválasztásait is.

Az azonos kérdések feltevésével Európa 42 országában végzett felmérésnek a családra, a nemi szerepekre és a vallásgyakorlásra vonatkozó eredményeit ismertették az október 13-i sajtótájékoztatón. Amint Horváth István megjegyezte, ezek azok a kérdések, amelyekben európai összehasonlításban az erdélyi magyarságot is a romániai trendek jellemzik.

Kiss Tamás kutató elmondta: az európai társadalmak mindegyike kiemelt szerepet tulajdonít a családhoz való ragaszkodásnak. Abban azonban már jóval kisebb az egyetértés, hogy milyen értékek kapcsolódnak a család-hoz, és mit tekintenek családnak.

Az EVS négy kérdésen keresztül vizsgálta a magánéleti liberalizmust, amelyek közül kettő a homoszexualitás, egy-egy pedig az abortusz és a válás elfogadottságára vonatkozott.

Mind a négy kérdés tekintetében éles törésvonal mutat-kozik meg Nyugat-Európa és az egykori szocialista országok között.

Az erdélyi magyarokra és Romániára a kelet-európai régión belül is kevésbé jellemző a magánéleti libera-lizmus. Az egy és tíz közötti skálán 2,4-es értéket kapott a homoszexualitás, 3,5-öt az abortusz és 4,7-et a válás elfogadottsága. Az erdélyi magyarok kilenc százalékát jellemzi határozott magánéleti liberalizmus, míg a konzervatív értékrendet vallók aránya 60 százalékos. A felmérés szerint az erőteljes magánéleti konzervati-vizmus mérsékelt családi kötelességtudattal társul. A gyermekvállalásra és az idős szülőkről való gondos-kodásra vonatkozó kérdésekre adott válaszokból ugyanis az derült ki, hogy az erdélyi magyarok 36 százalékát jellemzi erős családi kötelességtudat, míg 30 százalékra egyáltalán nem jellemző.

Mint elhangzott, a családdal kapcsolatos értékeket ille-tően az erdélyi magyarok Romániához, és nem a némi-képp liberálisabbnak tekintett Magyarországhoz hason-lítanak.

Az erdélyi magyarok ezzel elütnek az olyan kisebbségi közösségektől, mint az észtországi oroszok, a bulgáriai törökök vagy a macedóniai albánok, ahol a többségnél konzervatívabb családi-magánéleti mentalitás jellemző.

Amint Kiss Dénes kutató elmondta: a vizsgálat minden mutatója azt jelezte, hogy Románia Európa legvalláso-sabb országa.

Itt a legmagasabb a felekezeti kötődéssel rendelkezők (97 százalék), a rendszeresen templomba járók (31 százalék), a rendszeresen imádkozók (81 százalék) és a magukat vallásosnak tekintők (85 százalék) aránya.

A felmérés eredményei szerint az erdélyi magyarokat is a romániaihoz hasonló, európai összehasonlításban ki-ugróan magas vallásosság jellemzi.

Így az erdélyi magyarok 99 százalékának van felekezeti kötődése, 34 százalékuk templomlátogató, 83 százalékuk imádkozik rendszeresen, 89 százalékuk tekinti magát vallásosnak.

Horváth István hozzátette, a mutatók nagy mértékben különböznek a jóval szekularizáltabb Magyarország mutatóitól. Forrás: MTI / Magyar Kurír

FELELŐS VAGY

Ki-ki maga felelős azért, hogy a saját életét élje és ön-magát megtalálja. Ha ezt a felelősséget másra igyekszik áthárítani, akkor nem fogja megtalálni saját létének ér-telmét. Thomas Merton

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Szegények, szelídek, irgalmasok, béketeremtők… Jézus róluk beszél az evangéliumi szakaszban, melyet most, mindenszentek ünnepén olvasunk (Mt 5,1–12).

És amikor róluk beszél, Jézus boldognak nevezi őket.

Nem azt mondja, hogy jobbak másoknál, vagy hogy valami dicséretre méltót tettek. Egyszerűen csak azt mondja, hogy boldogok, hogy helyzetüket jó tapasztalatnak, pozitív helyzetnek lehet tekinteni.

Világos, hogy a miért nem annyira nyilvánvaló; hogy a megértésre törekedve hitünk lényegéig kell hatolnunk, annak a tekintetnek a mélyéig, ahogyan Jézus az életet szemléli.

Ha megpróbáljuk összegezni a nyolc boldogságot úgy, ahogyan Máté evangéliuma közölte, azt mondhatjuk, hogy Jézus egy jó, Istenhez közeli tapasztalatra tekint, amelyet érdemes megélni. Mindazok tapasztalatát, akik azért szenvednek, hogy a világ jobb legyen.

Azok tapasztalatát, akik nem önmagukért élnek, akik nem vagy nem csak önmagukkal törődnek, hanem szívükön viselik mások sorsát, akiknek szívében izzó vágy él az iránt, hogy az élet mindenki számára jó legyen.

Lélekben szegények, szelídek, békét teremtők, irgalmasok, igazságot éhezők: nem olyan személyek, akiknek az élet csupa mosoly, akiknek mindig jól mennek a dolgai. Sőt.

Az élet, ahogyan senkinek sem, úgy számukra sem tesz engedményeket és gyakran fárasztó és fájdalmas helyzeteket teremt.

Azonban mindezek közepette boldogok azok, akik úgy élnek, hogy nem esnek abba a kísértésbe, hogy meg akarnak szabadulni saját nehézségüktől, miközben másra terhelik azt, akik úgy élnek, hogy nem adják fel a reményt és nem szűnnek meg mindenki számára jobb időket keresni.

Boldogok tehát, mert a küzdelemnek ez az átkozódás nélkül átélt tapasztalata Istennel való találkozásuk helyévé válik, olyan hellyé, ahová Isten leszáll, ahol mellettük van, ahol átalakítja az életet.

Átalakítja, de nem úgy, ahogyan mi szeretnénk, megoldva a helyzeteket, megkönnyítve a terheket, megszüntetve a problémákat: a háborúk befejezése, a szegénység eltörlése, a visszaélések és igazságtalanságok megszűntetése nem Istenre, hanem ránk, emberekre vár.

Amit mindebben Isten tesz, hogy titokzatos módon működik azok szívében, akik önmagukat szeretettel odaajándékozva élnek, és így általuk készít tágabb teret Országának a világban.

Ők Isten Országának a magja.

Mivel a Boldogságok szakasza ezt mondja nekünk, azt üzeni számunkra, hogy a történelmet nem a nagyok, a hatalmasok alakítják, hanem a kicsinyek, a szegényeknek az a népe, mely elfogadja, hogy testében elszenvedje annak a szülésnek a gyötrelmeit, amely Isten Országát hozza a világra.

Ha valami új történik a világban, az alulról, onnan születik.

Semmi sem olyan kreatív, mint az, ami saját szegénységünk és Isten jelenlétének alázatos találkozásából születik, abból a hiányból, amit az ember felajánl Istennek, hogy az Ő irgalmas és hatékony működésének tere legyen.

Ma az egyházban mindenszentek ünnepét üljük.

Vagyis a boldogságok embereit ünnepeljük, mindazokat, akik különféleképpen hittek abban az örömben, ami váratlanul, gyakran valós ok nélkül, egyszerűen akkor adódik, amikor valaki megtapasztalja a kegyelmet.

Olyan öröm, ami olykor a fájdalom mélyén is megjelenik és tisztán ajándék.

Nem a holnapra megőrzött öröm, amikor már mindez a múlté vagy már minden megoldódott.

Jelen van a halálban is, mint bizonyosság valamiről, ami azon túl van, mint egy olyan élet értelmének alázatos bizonyossága, mely a szeretet hangjaival élve (melyeknek a boldogságok a legkonkrétabb deklinációi) csak egy igazi élet, egy szép és boldog élet, tehát az örök élet lehet.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.

fr. Kiss Barnabás ofm, Detroit

A Papság vasárnapja

Az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egy-mással. Aki megízlelte az Isten megismerésének és sze-retetének örömét, indítást érez arra, hogy ezt az örömét megossza embertársaival. Az Istentől kapott szeretetet tovább akarja adni másoknak. Az első keresztények éle-tében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szé-pen megmutatkozik az egymás iránt való magatartá-sukban.

KEZDŐÉNEK Zsolt 104, 3 –4

Az Urat kereső szívek örvendezzenek! Keressétek az Urat és hatalmas erejét, keressétek az ő arcát mindig!

OLVASMÁNY Kiv 22, 20–26

Isten a mi Teremtőnk és Atyánk, akinek engedelmes–séggel tartozunk. Az Isten iránti tiszteletet és engedel-mességet elsősorban a felebaráti szeretet megtartásával lehet igazolni. Ennek viszont egyik legszebb megnyilat-kozási formája a rászorulók: a gyengék és a szegények támogatása. Az irgalmasság testi és lelki cselekedetének gyakorlása mindig fontos feladata volt a keresztény em-bernek.

VÁLASZOS ZSOLTÁR 17. Zsoltár

Válasz: Szeretlek, Uram, Istenem, * én erősségem.

SZENTLECKE 1 Tessz 1, 5c–10

A tesszaloniki hívek jól tették, hogy Krisztushoz csatla-koztak. Ezzel az életet és az üdvösséget választották. Is–ten ugyanis, aki Krisztust feltámasztotta és megdicsőí-tette, a benne hívőknek is megadja a feltámadást és di-csőséges örök életet.

ALLELUJA Jn 14, 23

Jézus mondja: Aki szeret engem, megfogadja szavamat, * Atyám is szeretni fogja, és hozzá költözünk.

EVANGÉLIUM Mt 22, 10–40

Az írástudók Jézus korában is sokat vitatkoztak arról, hogy a törvényben szereplő 248 buzdító és 365 tiltó pa–rancs közül melyik a legfontosabb. Jézusnak is feltették a kérdést. Ő határozottan és egyértelműen ezt válaszolta: Szeresd Uradat, Istenedet és szeresd felebarátodat. A Szentírás arról is tanúskodik, hogy az istenszeretet lé-nyege: tegyük meg Isten akaratát. A felebaráti szeretet legfőbb jellemzői pedig: a tisztelet, a jóakarat, a segítő-készség és a türelem.

AZ EUCHARISZTIÁHOZ

Minden szentmisén kérdezzük meg magunktól: tudato-san törekszem–e arra, hogy embertársainkban Krisztust lássam és szolgáljam. Ez a feltétele annak, hogy nyugodt lelkiismerettel járulhassak az Úr asztalához.

Nem méltó Jézus barátságára, aki közömbös mások sor–sa iránt, vagy lenézést, irigységet és haragot táplál szívé-ben.

A PAPSÁG VASÁRNAPJA

Az egyházi rend szentsége

(1) A pap az Egyház üdvözítő misztériumának része, sajátos meghívását és szolgálatát az Egyházban kapja, az Egyházban éli, az Egyház javára.

(2) A pap testvére azoknak, akikkel együtt osztozik az istengyermekség méltóságában, Krisztus követésében, a Szentlélek általi fölkenésben Istennek az erényes élettel való megdicsőítésére, az életszentségre szóló meghívás–ban.

(3) A pap küldetése sajátos részesedés Krisztus és az egész Egyház küldetésében: a tanítói (prófétai, martüria), a megszentelői (papi, liturgia) és a királyi (pásztori, diakónia) küldetésben, amely által kommunio épül a Szentháromság egy Istennel és az Egyház tagjai, valamint minden ember között.

A Papság vasárnapja

IMÁDSÁG A PAPOKÉRT

Mária, Jézus Anyja és a papok Anyja, engedd, hogy

így szólítsunk téged, hogy ünnepelhessük anyaságodat,

s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad,

Istennek szent anyja!

Krisztus Anyja, aki a Szentlélek fölkenése által a pap Messiásnak embertestet adtál, hogy üdvözítse

a szegényeket és a megtörtszívűeket; őrizd meg szívedben és Egyházadban a papokat, Megváltónknak Anyja!

Hitnek Anyja, aki elkísérted a templomba az Emberfiát,

hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket;

ajánld az Atyának az ő dicsőségére Fiadnak papjait,

Szövetség Szent Szekrénye!

Egyháznak Anyja, aki az utolsó vacsora termében

a tanítványok között az új népért és pásztoraiért imádkoztál; eszközöld ki a papoknak az ajándékok teljességét, Apostolok Királynője!

Jézus Krisztus Anyja, ki Fiad mellett álltál élte kezdetén és küldetésében, kerested őt, a Mestert a sokaságban,

mellette álltál, amikor felmagasztalták a földről,

s odaadta magát egyetlen és örök áldozatul;

aki fiadként kaptad meg Jánost, fogadd el az öröktől fogva meghívottakat, oltalmazd növekedésüket,

kísérd életükben és szolgálatukban a te fiaidat,

Papok Édesanyja! Amen.

OKTÓBER: A RÓZSAFÜZÉR HÓNAPJA

A rózsafüzér, amellett hogy imádság a békéért, mindig a család imádsága is, és imádság a családért is. Korábban különösen is kedves imádsága volt a keresztény csalá–doknak, és bizonyosan ápolta bennük a közösséget. Nem szabadna elveszítenünk ezt a drága örökséget. Vissza kell térnünk a családban és a családokért végzett imád-sághoz, felhasználva a rózsafüzért is.

Szent II. János Pál pápa