Évközi 5. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

„Az idő beteljesedett és Isten Országa elközelgett” (Mk 1,14): Jézus ezekkel az ünnepélyes szavakkal kezdte meg nyilvános működését Galileában. Azok a szavak viszont, amelyeket a mai evangéliumban találunk, sokkal egyszerűbbek és közönségesebbek: ház, anyós, láz, kézen fogni, felkelni, szolgálni (Mk 1,29–31).

Van valami aránytalanság az evangélium ünnepélyes kezdete és a mai epizód között, de ebben az aránytalanságban rejlik az evangélium újdonsága. Ott van Isten Országának ez az „elközelgett” mivolta, amiről két héttel ezelőtt olvastunk. Mert Isten Országa a találkozások és otthonok hétköznapiságában, a legegyszerűbb kapcsolatokban és élettapasztalatokban teljesedik be.

A mai epizód ahhoz az ún. „kafarnaumi naphoz” tartozik, amit az evangélista Jézus tipikus napjaként ír le, hogy megláttassa velünk, Jézus miként mozog a köznapi életben. Miután elhagyta a zsinagógát, ahol tekintéllyel tanított és megszabadított egy megszállottat, elhallgattatva az őt birtokba vevő tisztátalan lelket, Jézus most új barátai otthonába megy.

A mai evangélium első fontos eleme a ház: itt, egy házban, egy „profán”, nem hivatalos helyen kel életre az első közösség, az első egyház. Jézus gyakran visszatér ide, hogy személyes és mindennapi életet éljen, mely nem kevésbé fontos a láthatóbb, nyilvános életnél. Abban az időben a zsinagóga volt a közösség találkozásának intézményes helyszíne, és épp ez, a nép elöljárói és az írástudók által vezetett, intézményes közeg bizonyul képtelennek arra, hogy a Jézus által hozott, új szabadítást befogadja, (Mk 3,6-ban látjuk, hogy) az első erőszakos elutasítás épp a zsinagógán belül érlelődik meg ellenfeleiben. Úgy tűnik viszont, hogy az otthon olyan hely, ahol az üdvösség történik, ahol Jézus kinyilvánítja Isten Országának életstílusát. A házban a hétköznapi dolgok a fontosak, és éppen ebben a közegben lehet arra az életstílusra rátalálni.

Simon házában – mint annyi más házban – megtörténik, hogy beköszönt a betegség is: egy ugyancsak mindennapos betegség, közönséges láz, ami ugyanakkor annak a törékenységnek is a tünete, amiben az egész emberiség osztozik. Jézus egyszerűen odamegy (Mk 1,31): egy ifjú mester közeledik egy idős asszonyhoz, és létrejön egy emberséggel és szeretettel teli kapcsolat. Mi mást lehetne tenni egy beteggel, mint kézen fogni a barátság és együttérzés jeleként? Jézus is ezt teszi, mert ez annak az Országnak az életstílusa, amit Jézus működése kezdetén meghirdetett.

Nem ez az egyetlen eset, amikor Jézus kézen fog valakit. Máskor is megteszi, és ez a gesztus minden alkalommal szorosan kapcsolódik a gyógyításhoz, és még inkább az életre keltéshez. Így lesz Jairus lánya esetében (Mk 5,41), vagy a rángatózó fiú esetében, aki az exorcizmus után „olyan lett, mint egy halott”. Jézus azonban kézen fogja és felkelti (Mk 9,26–27).

Van egy szekvencia, egy kapcsolat, amely visszatér e két ige között – kézen fog és felkelt –, és ez olyan kapcsolat, mely életet fakaszt, mely legyőzi a halált, feltámaszt. Amikor Jézus keze megfogja a miénket, felemel, visszaadja életünket, mert ahhoz, hogy éljünk, szükségünk van a gyöngédségnek és közelségnek erre az egyszerű gesztusára.

Van azonban egy harmadik fontos ige is: Péter anyósa, amikor meggyógyult, „szolgálni” kezdett (Mk 1,31).

Nem egyszerűen azért gyógyulunk meg, hogy jól legyünk, hanem azért, hogy ezt a nekünk ingyen visszaadott életet mások számára is elérhetővé tegyük. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyógyulás – a feltámadás – csak akkor „teljes”, ha ez a két ige együtt van, ha felkelünk szolgálni: csak így lesz igazán Húsvét.

Jézus éppen húsvéti kontextusban fog önmagáról mint szolgáról beszélni. Ott, ahol majd elmondja, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja sokakért (Mk 10,45).

A mai szakasz nem áll meg Simon házában: az üdvösség, ami ebben a házban megtörtént, kívül is megnyilvánul, a találkozás egy másik fontos helyszínén, a városkapunál (Mk 1,33). Határ ez, olyan hely, ahol mindenki találkozik. Oda mindenki szenvedéssel és fáradtsággal telve érkezik, és gondolhatjuk, hogy ugyanaz a kéz, amelyik Péter anyósát érintette, mindenkit ugyanazzal a gyöngédséggel érint.

A szakasz azonban egy váratlan eseménnyel zárul: Jézus éjjel magányosan visszavonul, hogy óvja saját kapcsolatát az Atyával, életének forrásával.

A Jézust aggódva kereső tanítványok számára, akik amiatt aggodalmaskodnak, hogy nehogy figyelmen kívül hagyja a nép várakozását („mindenki téged keres”; Mk 1,37), Jézus nagyobb távlatokat nyit, mint amilyen meghívásukkor nyílt meg előttük. Felkínálja nekik a „máshova” távlatát (Mk 1,38). Aki őt követni akarja, aki őt keresi, tudja, hogy hol találja meg: mindig „máshol”, mert Ő már elhagyta azt a helyet, ahol jót tett anélkül, hogy a hely foglya maradt volna. Engedelmeskedik annak a meghívásnak, amely arra ösztönzi, hogy „oda is” (Mk 1,38) elmenjen, egy másik helyre.

Ebben van az üdvösség, a gyógyulás, egy mindenki fölé terjesztett kéz lehetősége.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.