Nagyböjt 4. vasárnapja (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk, hogy a húsvéti út során meg kell tennünk egy fordulatot, meg kell változtatnunk a nézőpontunkat. Az az evangéliumi szakasz, amelyet ma olvasunk, továbbra is ezen az úton tart minket és további elmélyítést kínál.

János evangéliumának 3. fejezetét nagyrészt Jézus és Nikodémus éjszakai beszélgetése teszi ki. Nikodémus olyan ember, aki az igazságot keresi, és keresése során közeledik Jézushoz. Így kezdetét veszi egy összetett beszélgetés, melynek során Jézus a Törvény tanítója előtt új világosságot támaszt, és Nikodémust teljes „fordulatra” hívja.

A szakasz, amelyet ma olvasunk (Jn 3,14–21) Jézus válasza Nikodémus harmadik közbevetésére. Jézus épp azt mondta neki, hogy ahhoz, hogy valaki az élet részese legyen, felülről kell újjászületnie, és ez a születés nem lehet emberi mű: Isten ajándéka, melyben Lelke által részesít. Ezzel a távlattal szembesülve Nikodémus nagy zavarban van: a beszélgetést azzal kezdte, hogy tud valamit (Jn 3,2: „tudjuk, hogy Istentől jöttél”), ám azután minden tudása egy nem értő ember kérdéseinek enged teret: „Hogyan születhet valaki, amikor már öreg?” (Jn 3,4), „Hogy történhet ez?” (Jn 3,9).

Azért, hogy Nikodémust annak megértésre vezesse, hogy mindez csak kegyelemből történhet, Jézus a Számok könyve egy képét (Szám 21,4–9) idézi fel: Izrael pusztai vándorlásának egy nevezetes mozzanatáról van szó, amikor az izraeliták sokadik zúgolódását követően Isten mérges kígyókat küldött a nép közé, és „számos izraelita meghalt”. A nép felismerte vétkét és arra kérte Mózest, hogy járjon közben az Úrnál. Ő meghallgatta kérésüket és egy rézkígyót emelt egy fára: mindaz, aki megmarva tekintetét a kígyóra emelte, meggyógyult.

Ez a kép a mi valóságunkról vall, arról, hogy megsebzett és megváltott teremtmények vagyunk. Vagyis azt mondja el, hogy betegséggel sújtott személyek vagyunk, és ez a betegség halálos, vagyis az örök élet teljes hiányát jelenti. Ugyanakkor ez a kép arról is árulkodik, hogy van orvosság. Az orvosság a keresztre feszített Fiúra emelt tekintet: nincs más gyógymód, csak ez.

Isten szeretete van ott, azon a kereszten, mindenkiért. Semmi más nem gyógyíthat meg minket, csak ez a keresztre feszített Szeretet, csak az a teljes önátadás, ami abban nyilvánul meg, hogy az Atya odaadja értünk a Fiút (Jn 3,16). De csak az menekülhet meg, aki fölemeli tekintetét és egy ilyen Isten elé áll.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, két dolog lényeges.

Az első, hogy felismerjük vétkünket, felismerjük betegségünket, azt, hogy gyógyulásra van szükségünk. Aki ezt nem teszi, magára marad anélkül, hogy bárkitől szabadítást várhatna. Nem elég felismerni botlásainkat, hibáinkat: valami mélyebbről van szó. Egészen a bennünk élő rossz gyökeréig kell hatolni, ami abban áll, hogy valaki úgy él, mintha az élet nem Isten ajándéka volna, mintha nem volna kapcsolatban, közösségben az Úrral. A bűn az, hogy képtelenek vagyunk azt mondani: „köszönöm”, az, hogy kisajátítjuk magunkat. Ennek a felismerésnek megvan az ára: nem olyasmi, amit az ember egyedül, a saját erejéből megtehet. Ez Isten ajándéka. Ajándék, amelyre vágynunk kell, amelyet kérnünk kell.

A második lépés, hogy elfordítsuk önmagunkról, még a bűnünkről is a tekintetünket azért, hogy valami másra irányítsuk. Az üdvösség az, hogy látjuk a bennünk rejlő rosszat és nem maradunk meg benne; az, hogy törekszünk rá, hogy betegségünk segítségkérésre, a gyógyulás kérésére ösztönözzön bennünket. Jézusra tekinteni a hit cselekedete, úgy nézni rá, hogy Tőle várjuk az életet. Csak e hit által lehetséges az újjászületés.

A Bölcsesség könyve, amikor a kígyó történetét magyarázza (Bölcs 16,5–7), helyesen mondja: „Mert aki odafordult, nem az által gyógyult meg, amit látott, hanem általad, mindenek megmentője által”. Ezért a halál mérgétől szabadulás azok hitére adatott, akik bíztak az „üdvösségnek abban a jelében” (Bölcs 16,6), amelyet magasba emeltek, hogy mindenki – akár közel, akár távol van – láthassa azt.

Az üdvösség mindenkié, de megtörténhet, hogy valaki úgy él, hogy nincs tudatában annak, hogy megváltott. Ez az ember számára nagy szerencsétlenség, nagyobb, mint maga a bűn: nem tudni, nem hinni, hogy megbocsátottak nekünk.

Ekkor Jézus megerősíti: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Majd hozzáteszi, hogy nem azért küldte őt az Atya, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmentse (Jn 3,17–18).

Nikodémus valószínűleg úgy gondolta, hogy Isten azért küldte a Fiút, hogy elítélje a világot: ha az ember vétkezett, természetes, hogy van ítélet. Ez részben igaz. Van ítélet, de ebben az ítélethozatalban Isten nem bíróként lép fel, hanem mint ügyvéd és orvos.

Istent könyörtelen bíróként elgondolni a halálhoz vezet. Az ítélet az, amit mindenki maga választ akkor, amikor elutasítja egy olyan Isten valóságát, aki megszabadít, aki úgy vált meg, hogy kereszthalált hal mindenkiért.

Nikodémus meghívásban részesült, hogy megtegye ezt az utat, ezt a fordulatot. Onnan, amit tud Istenről (Jn 3,2), oda, hogy rátekintsen egy olyan szeretetre, amellyel szemben csak hagynia kell, hogy az nézze és szeresse őt.

Ez az igazi, nagy fordulat, ez a megtérés, amelyre mindnyájan meghívottak vagyunk.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.