Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

János evangélista nagy érdeklődést mutat az iránt, hogy Jézus tapasztalatát a Teremtés könyvéből kiindulva értelmezze.

A Teremtés könyvéhez hasonlóan János evangéliuma is a „kezdetben” kifejezéssel indítja elbeszélését; és a Teremtés könyvéhez hasonlóan ezt a kezdetet napok egymásra következésével tagolt egy hét elbeszélésébe rendezi.

Mintha azt mondanánk, hogy új teremtés van folyamatban: amint Isten hét nap alatt teremtette a világot – ami után a hetedik napon megnyugodott –, úgy most Jézus teremti újjá az embert és a valóságot, újjáéleszt mindent teremtményt, és visszaadja eredeti szépségét, visszavezeti igazi alapjához, az Atyához.

A ma hallott szakasz (Jn 2,1–11) pontosan egy időutalással veszi kezdetét: „Harmadnapon menyegző volt…” (Jn 2,1). János elbeszélte Jézus Galileába tartó útjának első három napját, ahol létrehozta maga körül a tanítványok első csoportját (Jn 1,19–51). Onnan velük együtt indult tovább Galileán keresztül, ahol a harmadik napon részt vett ezen a menyegzőn.

Meg kell állnunk egy kicsit ezeknél a megjegyzéseknél: a hatodik nap, vagyis az ember teremtésének a napja. János azonban pontosítani akarja, hogy egyszersmind ez a harmadik nap azóta, hogy Galileába érkezett, és ez a három utal a szövetség nagy napjára is a Kivonulás könyve 19. fejezetében (Kiv 19,1; 19,16): a harmadik nap Isten kinyilatkoztatja önmagát a népnek egy nagy teofániában, és átadja Izraelnek a Tíz igét (a Tízparancsolatot), melyek kapcsolatuknak, szövetségüknek az alapját fogják jelenteni.

Mit akar közölni János evangélista azzal, hogy nyilvánvalóvá teszi ezeket az utalásokat a kánai menyegző történetében? Miféle új teremtés van folyamatban, milyen dicsőséget (Jn 2,11) nyilatkoztat ki Jézus tanítványainak?

A kérdés kötelező feltennünk, mert nem úgy tűnik, hogy Kánában bármi igazán különös történne.

Jézus egy menyegzőn van, és nincs bor (Jn 2,3): természetesen, ez probléma, de nem mondhatnánk, hogy drámai esemény, élet-halál kérdése volna.

Mégis ez a csoda annyira fontos, hogy János evangélista hangsúlyozza, hogy ezzel kezdi meg Jézus minden további jelét, hogy ezzel kinyilvánítja dicsőségét, és hogy ennek köszönhetően tanítványai hisznek Benne (Jn 2,11).

Kánában semmi rendkívüli nem történik, csak az, hogy az élet egy mindennapi eseményét Jézus olyan fontosnak tartja, hogy véghez viszi első csodáját.

És azt hallatlanul pazarlóan teszi, mert egy jegyespár egyszerű öröme megéri ezt a pazarlást, a szeretetnek és az ajándéknak ezt a túláradó bőségét. Íme, az új ember, akit Jézus teremt: az ember, akit Isten pazarlóan szeret, aki iránt Isten kinyilvánítja ezt a szeretetet, ezt a szót.

A tanítványok pedig meghívottak arra, hogy ebben higgyenek, hogy lássák Isten dicsőségét, amit többé nem a Sínai-hegyen nyilatkoztat ki villámok és égzengés közepette, hanem két jegyes újra felfedezett örömében.

Mi a feltétele annak, hogy ez megtörténjen?

Úgy vélem, legalább két feltételt megpillanthatunk a szövegben.

Az elsőt már a Kiv 19 is meghirdette, amikor az Úr érkezésének hírére a nép felkiáltott: „Megtesszük, amit az Úr mondott!” (Kiv 19,8). Ugyanígy történik ez Kánában is, ahol Mária azt mondja a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!” (Jn 2,5).

Annak feltétele, hogy a hívők új népe az új szövetség jó borában részesüljön, az, hogy „megtegye az Igét”, vagyis egészen az Úr szavára bízza magát, arra az Igére, amely kezdettől fogva az Ő irántunk való szeretetéről beszél, a vágyáról, hogy egyetlen, meghitt jegyesi kapcsolatban legyen velünk.

Hová vezet minket ez a szeretetteli engedelmesség?

János evangélista azt mondja, hogy ez az engedelmesség Betániába visz bennünket. Ott, a 12. fejezetben szerepel egy epizód, amely párhuzamos a kánai menyegző elbeszélésével. Jézus élete utolsó hetének első napja az (Jn 12,1), és ott egy asszony megvallja Jézus iránti szeretetét azzal, hogy megkeni őt tiszta nárdusolajjal.

A menyegzők tehát Kánában veszik kezdetüket, de Betániában teljesednek be, ahol a jegyes Urának szeretetére ugyanabban a bőséges, pazarló, ajándékozó stílusban válaszol.

A második feltétel, amit szintén az Úr anyja mutat meg nekünk, az, hogy az Úrtól, és ne másoktól kérjük a bort (Jn 2,3). Mária, helyesen, nem a násznagyhoz fordul kérésével, és nem valaki máshoz, mert jól tudja, hogy senki nem tudja azt a bort megadni, ami hiányzik.

Az ember szívében jelen van az életnek és a szeretetnek a radikális hiánya. Az életnek ez az új bősége mindenki számára abból a forrásból ered, amely majd Krisztus oldalából fakad; a harmadik napon világossá lesz, hogy az Úr dicsősége az ő végsőkig való szeretete irántunk.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.