Évközi 14. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium kérdéses pontokban gazdag.

Legalább öt kérdés sűrűsödik összesen két versben. Ezeket a kérdéseket Jézus számára nagyon ismerős helység, az ő „városa”, vagyis feltételezhetően Názáret lakói teszik fel.

Jézus betér a zsinagógába és tanítani kezd. Ez először csodálkozást (Mk 6,2), majd megbotránkozást (Mk 6,3) kelt. A kérdések pedig éppen ott, pontosan a csodálkozás és megbotránkozás között állnak: olyan kérdések ezek, amelyek a csodálkozást megbotránkozássá alakítják.

Ha figyelmesen olvassuk, akkor észrevesszük, hogy a kérdések legalább két okból nagyon különlegesek.

Elsősorban ezek olyan kérdések, amelyek nem várnak választ. Olyan kérdések, amelyek önmagukban hordozzák a választ, amelyek már mindent tudnak. Olyasmiknek a felsorolásai, amiket már tudnak: kicsoda Jézus, honnan jön, mivel foglalkozik az apja, kik a rokonai… Önmagukban nem téves állítások, tisztelik a tényeket, ám nem olyan kérdések, amelyek a már ismert dolgoknál messzebb mennének. Nem a meghallgatás szándékával feltett kérdések, hanem olyanok, amelyek csak önmagukat hallják, vágy nélküli kérdések.

Ezért a názáretiek kérdései azt a nem várt újdonságot, amely betört az életükbe, bezárják valami már ismertbe, valami már megszilárdultba: semmi új nem történhet.

Az, hogy nem mennek tovább a kérdésnél, nem más, mint magának a kérdésnek az elárulása: az ember kérdésekkel teli létező, azonban nem mindig képes arra, hogy elmenjen a végsőkig, hogy vállalja a kockázatát annak, hogy belépjen egy fel nem fedezett, az életet megváltoztatni képes valóságba. Inkább megmarad a maga teremtette egyensúlyban, ami számára biztonságot nyújt, ami nem teszi ki őt annak a veszélynek, hogy változtatnia kelljen.

A názáretiek kérdései azért is sajátosak, mert nem fordulnak senkihez: Jézus ott van velük, ott áll előttük és hozzájuk intézi Szavát. Ők azonban nem lépnek párbeszédbe, nem nyílnak meg a találkozásra, nem fordulnak Hozzá kérdéseikkel. Egészen más volna a helyzet, ha Jézushoz fordulnának: megnyílna az út a találkozásra és ezáltal az szabadulásra. Kiszabadulnának monológjukból.

Ez is árulás, hiszen az ember találkozásra, párbeszédre, kapcsolatra teremtetett. Isten egy szóval lép be az ember életébe: egy kérdéssel, egy meghívással, ami választ kíván. Ha pedig az ember kilép ebből a dinamikából, akkor becsukódik, önmagába zárul és elárulja önmagát.

Most az evangéliumban Jézusnak is vannak kérdései.

Csak az utolsó, drámai kérdésnél időzünk el: a kereszten, élete legsötétebb pillanatában Jézusnak nem marad semmije, csak egy kérdése: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). A názáretiekhez hasonlóan ő is megmagyarázhatatlan helyzetben találja magát, amit egyedül nem érthet meg. Jézus ereje azonban kapcsolata az Atyával; olyan kapcsolat, amelyben minden kérdésnek, az élet minden részletének helye van: semmi nincs abból kizárva, így minden megmenekült.

Názáret lakói viszont elzárkóznak a szabadulástól, mert elzárkóznak a kapcsolattól.

Az evangélium azt mondja, hogy egyenesen megbotránkoznak: ezt az embert meggyőződéseikre, bizonyosságaikra nézve buktatónak, veszélynek tartják, és elutasítják.

Különös, hogy épp azokkal történik ez, akik a legközelebbről ismerték, akik látták felnövekedni őt: Jézust ismerni nem egyenlő azzal, hogy tudjuk, mit csinál vagy kik a hozzátartozói. Őt ismerni azt jelenti, hogy hozzáfordulunk kérdéseinkkel, különösen a legmélyebb és legnehezebb kérdésekkel, amelyeknek az elfogadásával is küzdünk. Őt ismerni azt jelenti, hogy vágyunkkal, üdvösségre vonatkozó kérdésünkkel Hozzá fordulunk, ahogyan azt múlt vasárnap a vérfolyásos asszonyról és Jairus lányáról szóló evangéliumi szakaszban olvastuk.

És úgy tesszük ezt, ahogyan Jézus fordult „elfogadhatatlan” kérdésével az Atyához: mert Jézusnak ebben a kérdésében ott rejlik az ember minden kérdése.

A megismerésnek ezen az útján senki nem mondhatja, hogy akár előnye, akár hátránya volna. Hátrányos helyzetbe legfeljebb az kerül, aki megáll annál, amit már tud, aki megelégedetten nem fogadja el azt a kihívást, hogy a benne lévő hiányból, gyakran fájdalmas szomjúságából induljon ki; aki nem fogadja el, hogy hiánnyal küzdő és rászoruló. Aki elzárkózik a találkozástól, ahogyan a názáretiekkel történt, ahol Jézus „nem is tudott egy csodát sem tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét. És csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6,5–6).

Nem véletlen, hogy csak a betegek nyitottak Jézus ajándékára. Ez megerősíti az eddig mondottakat. Akinek már nincs mit veszítenie, akinek már semmije sincs, amibe kapaszkodna és amire támaszkodna, az meg tud nyílni egy új életet adó ajándék előtt.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz. Gy.