Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Mt 4,1–11

Jézus pusztai megkísértésének epizódja mindhárom szinoptikus evangéliumban követi Jézus megkeresztelkedését a Jordánnál. Jézus feljön a Jordánból telve Szentlélekkel, Isten életével.

A Lélek pedig a pusztába vezeti őt (Mt 4,1), a mindennapi életbe, abba az életbe, amely próbára tesz, és megköveteli, hogy megmutassuk valódi önmagunkat, hogy feltárjuk, kik vagyunk.

Jézus pontosan az, akinek nyilvánult a Jordánban, a szeretett Fiú, akibe az Atya a szeretetét helyezte (Mt 3,17). Rá nézve tehát a „ki vagy te?” kérdés megegyezik azzal, hogy „kinek a fia vagy? Kihez tartozol?”.

Nem véletlen tehát, hogy a kísértő éppen ezzel kezdi: „Ha fia vagy…” (Mt 4,3.6).

A kísértés mindig az életnek ezt az alapvető szempontját érinti, mindig itt ér el bennünket, az Atyával való kapcsolatunkban, mert ettől függ az életünk.

A próbatételben pontosan ez látszik: gyermek-e valaki, gyermekként él-e vagy sem?

Jézus jól tudja, hogy ő Fiú. Ezért az ördög ebben a kapcsolatnak a lényegében kísérti meg őt, abban, ahogyan Fiú. A fiúi lét más módját sugallja neki.

A kísértés pontosan ez: az az agyafúrt gondolat, hogy másként is lehet gyermeknek lenni, hogy mindenki megválaszthatja a maga módját, hogy mindenki választhat magának más atyát, mint akije van.

Valójában egyetlen egy mód van, és Jézus ezt választja, anélkül, hogy annak kísértésébe esne, hogy másikat ötöljön ki. Milyen egyéb lehetőségeket sugall az ördög?

Sokféle helyzetben ugyan, de egyetlen más alternatíva van: az, amelyik szerint nem a Fiú engedelmeskedik az Atyának, hanem az Atya kellene, hogy engedelmeskedjen a Fiúnak.

Az első kísértésben ezért annak kellene történnie, hogy ha éhes vagyok, én döntsem el, hogyan változzanak meg a dolgok, hogyan hajlítsam azokat a magam szolgálatára. A teremtett világ nekem engedelmeskedjen, és nekem engedelmeskedjen az Atya.

Jézus számára azonban ez nem így van: mert ami táplál, ami táplálja a fiú életét, az minden Szó, ami Atyám szájából származik, ezért engedelmeskedem neki (Mt 4,3–4).

A második kísértésben más szinten, de ugyanaz a dinamika működik: nekem mindent lehet, én mindent merek, és ezért kényszerítem az Atyát, hogy szabadítson meg engem, jöjjön a segítségemre.

Jézus számára viszont: én nem tehetek meg mindent, hogy szabadon hagyjam az Atyát, hogy úgy szeressen engem, ahogy akar. Nem kényszerítem, hogy engedelmeskedjen nekem, hanem én vagyok az, aki megmaradok a gyermeki magatartásban (Mt 4,5–7).

És hasonlóan a harmadik kísértés esetében: nem én döntöm el, hogy milyen Istent imádjak, mert nem lehet, csak egyetlen Atya (Mt 4,8–10).

Az ördög műve, a kísértés célja a szent történet kezdetétől az, hogy azt sugallja az embernek, hogy van más Isten, mint aki Atyaként nyilatkoztatta ki magát: egy olyan Isten, aki nem szeretet, aki nem ad meg mindent, akiben nem lehet teljes mértékben megbízni, ezért nekünk egyedül kell mindent megoldanunk, egyedül kell megváltanunk magunkat.

Ez a kísértés még drámaibb és alattomosabb módon tér vissza a kereszten.

Jézus azonban ott is azt választja, hogy egyedül az Atyára hallgat, egyedül az Atyában bízik, egyedül az Atyát imádja.

Világos tehát, hogy a nagyböjt elején újra meg kell vizsgálnunk alapjainkat, azt, hogy kik vagyunk; hogy a mi identitásunk – Jézushoz hasonlóan – nem más, mint hogy szeretett gyermekek vagyunk, akik szívük tekintetét az egyetlen Atyára szegezik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.