Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 9,1–41)

A nagyböjt mai, negyedik vasárnapjának evangéliumi szakasza a születéstől fogva vak meggyógyításának történetét állítja elénk.

Nagyon hosszú szakasz, amelyhez közeledve vizsgáljuk meg kicsit annak felépítését! Azt látjuk, hogy van egy első rész (Jn 9,1–12), amelyben magát a csodát beszéli el az evangélista. Azután a leghosszabb, második rész (Jn 9,13–34) főszereplői a meggyógyított vak mellett a farizeusok, Jézussal folytatott vitájukkal és a Jézus által véghez vitt csoda körüli vallatásaikkal. A harmadik részben (Jn 9,35–41) pedig Jézus újra találkozik a meggyógyított vakkal, és az elbeszélés Jézus azok fölött kimondott ítéletével zárul, akik úgy vélik, hogy látnak.

Fotó: Varga-Kókai Andrea: Jászberény-Hajta

Az első részben a vak meggyógyul; a második részben viszont a farizeusok nem hajlandók hinni, és egyre sötétebb vakságba süllyednek.

Az első részben a vak visszanyeri látását és új életet kezd, ami hitre vezeti őt és megváltott lesz; a második részben a farizeusok egyre inkább bezárkóznak azon előítéletükbe, hogy ők ismerik az igazságot, és egyre jobban eltávolodnak az igazságtól.

Mind a három részben van két visszatérő kifejezéscsoport, amelyek vezérfonálként szolgálnak, amelyek a történet nyitját jelentik.

Az első kifejezéscsoport a látás vagy vakság témájához kapcsolódik. Jézus találkozik egy vakkal, a vak meggyógyul, és kezdi elbeszélni mindazt, ami vele történt: korábban vak volt, most pedig lát. A történet során legalább négy-öt alkalommal ismétlődik ez.

A másik kifejezéscsoport a bűn, vétek fogalmához kapcsolódik. A probléma rögtön az első versekben felmerül, és végigkíséri az egész szakaszt. Először csak a tanítványok beszélnek, akik a vakkal találkozva azt kérdezik Jézustól, hogy ki vétkezett, ki a hibás ezért a szerencsétlenségért. Két feltételezést fogalmaznak meg: vagy az ő vétke vagy a szüleié (2. vers).

Aztán a bűnről és a bűntudatról a farizeusok beszélnek folyton, és úgy tűnik, semmi másra nem képesek, mint bűnöst találni. Könnyen bűnöst találnak a vakban (34. vers), majd a „bűnös” kifejezést Jézussal szemben is használják: hosszan beszélnek róla, de nem nevezik nevén, arra szorítkoznak, hogy „bűnösnek” aposztrofálják (24. vers). Ez a kifejezés János evangéliumában csak itt, ebben a fejezetben jelenik meg.

A betegség és bűn ilyen, a korabeli közvélekedésnek megfelelő összekapcsolása – ami alapján, ha egy személy nem lát, az azt jelenti, hogy hibázott – áll az egész szakasz hátterében. És talán ez a gondolkodásmód még ma sem tűnt el teljesen különböző kultúráinkból…

Nos, Jézus teljesen megdönti ezt a gondolkodásmódot, ami mögött egy olyan Isten képe húzódik meg, aki fenyít és büntet. A betegség – Jézus szerint – nem csak hogy nem a bűn következménye, hanem egyenesen Isten kinyilatkoztatásának kiváltságos helye lehet: Jézus ezt mondja (3. vers), és ezt megismétli Lázár életre keltésének történetében: „Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.” (Jn 11,4). A bűn nem ott születik, ahol az ember beteg, hanem ott, ahol nem hajlandó hinni Isten kinyilatkoztatásában, nem akar hinni az Ő irgalmában, amely mindig tevékeny, még a mi sémáinkon kívül is, tehát szombatonként is. A bűn ott van, ahol nem ismerjük fel saját vakságunkat, és nem hagyjuk magunkat meggyógyítani.

A meggyógyított vak megnyílik ez előtt a bizonyosság előtt, egyszerűen felismeri, hogy meggyógyult, és még ha kezdetben nem is tud semmit Jézusról, csak a nevét (11–12. versek), szilárdan kitart abban, hogy egyszerűen tanúságot tegyen arról, ami történt: „vak voltam, és most látok”.

A farizeusok viszont minden módon megpróbálják tagadni azt a valóságot, ami ott van mindenki szeme előtt, megpróbálják észre sem venni. Ezért védekeznek, támadnak, ürügyet keresnek… Vakok, de nem tudják.

A meggyógyult vak egyre inkább önmagára talál, egyre szabadabbá, egyre igazabbá válik anélkül, hogy félne. Egyszerűen, sőt iróniával néz szembe a farizeusokkal, és személyesen, kiutasítottságával fizet a vele történt igazsághoz való ragaszkodásáért. A farizeusok viszont egyre kicsinyesebbé lesznek, egyre nagyobb a megosztottság közöttük, egyre kevésbé hitelesek, egyre kevésbé hívők.

Miért? Betegségük pontos diagnózisát a vak tárja eléjük: „Megmondtam már nektek, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani?” (27. vers).

Ez a farizeusok baja: képtelenségük arra, hogy meghallgassák azt, aki más, mint ők, ami más, mint az ő meggyőződéseik, az ő törvényük. Pedig a meghallgatás az egyetlen feltétele annak, hogy igazán megismerjük Istent, hogy megnyíljunk előtte: csak aki meghallgat, az lát.

Sőt, Jézus végül úgy nyilatkoztatja ki magát a meggyógyult vaknak, mint aki beszél, és jelentőségteljesen ugyanazt a kifejezést használja, mint amit múlt vasárnap hallottunk a samariai asszonnyal folytatott párbeszédben: „Én vagyok, aki veled beszélek” (Jn 4,25).

Amikor Jézus megtudja, hogy a meggyógyult vakot elűzték, keresésére indul. Keresi, hogy beszéljen vele, mert a gyógyulás csak párbeszédben válik üdvösséggé: a párbeszéd személyessé teszi a kapcsolatot, ez pedig a megváltás.

Tehát, amikor a vak látja Jézust, aki vele beszél, megvallja hitét és leborul, hogy imádja őt (38. vers): ez a szakasz tetőpontja.

És megérkezési pontja a nagyböjti útnak is, amelynek a célja a keresztségi hitvallás Húsvét vigíliáján. Ez azonban csak azok számára lehetséges, akik alázatosan elfogadják vak mivoltuk valóságát, és azok számára, akik befogadják azt, Aki leszáll a mélységbe, hogy visszaadja nekünk a fényt.

Végül, a hit útja során szükség van egy fájdalmas szakaszra, a magány szakaszára: a vakot valamiképpen félreérti családja, és kizárják a zsinagógából. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ugyanennek kell megtörténnie velünk is, de azt igen, hogy Jézussal meggyőződéseink, gondolkodási sémáink korlátozott területén kívül találkozunk… A farizeusok nem voltak képesek kilépni onnan, és nem fogták fel azt a nagy újdonságot, ami előttük volt. Biztosan láttak, volt látásuk, de nem láthatták Őt, nem tudták felismerni Őt és felismerni azt az igazságot, ami a szemük előtt volt. Ez azt is jelenti, hogy talán éppen ott találkozunk vele, ahol a legkevésbé számítanánk rá.

„Hiszel-e az Emberfiában?” (35. vers). Jézus kérdése ma is előttünk van.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.