Az örökkévalóságra nyitni szemünket

„Fordítsd el szememet, hiúságot ne nézzen, éltess engem a te utadon!” (Zsolt 119,37)

A jó elmélkedő ima egész lényünket felemeli Istenhez. Ezért nem kezdhetjük ilyen értelemben az elmélkedést egy bizonyos belső felindulás nélkül. Ez alatt nem zavart értünk, hanem a megszokott feladását és a szív felszabadítását a mindennapok gondjaitól.

Azért gyakorolja oly kevés ember ezt a lelki imádságot komolyan, mert képtelen a hozzá szükséges belső átrendeződésre. Talán hiányzik belőlük a nemeslelkűség, nem tudják, merre menjenek, nincs gyakorlatuk, és rosszul kezdenek hozzá.

De ha valaki eléri az Istennel való egyedüllétet, teljesen Istennel lesz, akárhol is van – faluhelyen, kolostorban, erdőben vagy városban. Abban a pillanatban Isten végtelen szabadsága költözik lelke mélyébe, és megvilágosítja őt. És abban a pillanatban – habár még vándorútja közepén jár – elérte célját. Mert a földi kegyelmi élet a megdicsőült élet kezdete. Időben halad előre, de – egy pillanatra – meglátja az örökkévalóságot.

Thomas Merton – Thougths in Solitude

Jézusom, segíts, hogy imámban átadjam magamat teljesen Neked. Ma …

Bizalom

Essél az Ő karjaiba! Isten nem húzódik el, hogy földre essél; s mitől fél, aki karjai közt nyugszik? Amit itt tűr, üdvére tűri, nem kárára!

A hadvezérnél őrt áll két apród és nem fél ez: halandó őriz halandót, s az biztonságot érez! Halandót, ha Halhatatlan véd, hogy merné félelem elfogni annak a szívét?

Mit akar Isten házában a háborgó bizalmatlan szív?

Szent Ágoston

Arcodat keresem, Uram, Istenem!

Taníts engem, miképpen keresselek, és hol talállak!

Te alkottál, Uram, és újjáalkottál: ami bennem jó, az mind tetőled van.
Mégsem ismerlek még igazán.
Képedre és hasonlatosságodra alkottál,
hogy képes legyek rád gondolni és téged szeretni.
Öntsd szívünkbe a szeretetet;
azt a szeretetet, mely hozzánk való
szeretetedből forrásozik,
hadd tudjunk másokat úgy szeretni,
mint te minket!

Anzelm, Canterbury Szent: Arcodat keresem, Uram