Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Advent mai, harmadik vasárnapján is Keresztelő János alakjával találkozunk. A Jordán folyónál mondott prédikációja sokakban felébreszti a megtérés vágyát (Lk 3,10–14), és a szívekben megszületik a kérdés: mit kell tennünk, hogy jól éljünk? Mit tehetek én a saját életemért?

A legkülönfélébb személyek teszik fel ezt a kérdést: mindegyikükben – saját pozíciójukban, saját helyzetükben – az élet új vágya ébred; a válasz eltérő lesz, mindenkinek a neki megfelelő.

Akár a tömeg (Lk 3,10), akár az adószedők (Lk 3,12) vagy a katonák (Lk 3,14) kérdezik, úgy tűnik, mindegyiküknél látható a felismerés kiváltotta csodálkozás, hogy számukra is van üdvösség. Senki nincs kizárva, annak megfelelően, amit Izajás mond a múlt vasárnapi evangéliumban hallott idézetben: „minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Éppen ez volt az az Ige, amelyet János kapott, aki mindenkinek szóló megbocsátást kiált a pusztában.

Keresztelő Jánosnak e kérdésekre adott válaszaiban közös elem a találkozás a testvérrel: „Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek” (Lk 3,13) […] „Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok…” (Lk 3,14). Összességében azt kéri, hogy tegyük egyenessé a másik felé vezető utakat, szüntessük meg az igazságtalanságokat, ne tegyünk rosszat, ne használjuk a másik embert saját céljaink elérésére; azt kéri, hogy osszuk meg, amink van, részesítsük belőle azt, akinek kevesebb jutott. Ez a legnyilvánvalóbb dolog.

Vagyis Keresztelő János azt mondja, hogy a megtérés nem rítusok által történik, nem elegendőek az áldozatok, a templomi adományok, zarándoklatok. Az a zarándoklat, amelyet meg kell tenni, a másik felé tart, onnan kiindulva, ahol éppen vagyunk. És ez az a hely, ahol az Úr érkezik, az az út, amelyet megtesz, hogy elérje az ember életét.

Amikor ez megtörténik, akkor kezd valóra válni a világnak az a prófétai víziója, amelyet Izajás megpillantott; az, amelyben a világ teljes átalakuláson megy keresztül: mindaz, ami akadályozta a találkozást az emberek között, valamint ember és Isten között (hegyek, halmok vagy göröngyös utak), mindaz eltűnik, hogy a találkozás megtörténhessen.

Mert amikor Isten érkezik, az történik, hogy az emberek újra testvérnek fedezik fel önmagukat, a kapcsolat új formája születik meg.

A mai evangéliumi szakasz második részében (Lk 3,15–18) Lukács evangélista kiemeli János igehirdetésének egy másik gyümölcsét, a várakozást: „A nép pedig várakozott” (Lk 3,15).

János feladata tehát nem csupán az, hogy a különböző embercsoportokat békés együttéléshez segítse. Már ez sem volna kevés, azonban ennél jóval többet tesz: Keresztelő János reményt ébreszt ott, ahol minden remény meggyöngült vagy akár ki is hunyt. Egy olyan közegben, ahol a sokaság már semmit nem várt és az igazságtalanságok és fáradtság súlya alatt beletörődötten csak a mának élt, egy ember, aki engedi, hogy Isten Szava benne megtörténjen, képes felébreszteni a várakozást valami más iránt. Képes emlékeztetni arra, hogy nem csak e világra teremtettünk, hogy az ember az Istennel való találkozásban él.

Ez a várakozás sokak számára megállhat Keresztelő János alakjánál: valóban, mindenki „tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus” (Lk 3,15). János válasza azonban sokak szívében elülteti a távolabbra mutató reményt: a Messiás, amikor majd eljön, mindent felülmúló lesz, és meghalad minden emberi várakozást. János hozzá képest semmi, és ez felismerhető (Lk 3,16).

Ez teljesen igaz. A Messiás, amikor majd eljön, olyannyira mindent felülmúló lesz, hogy nehéz lesz őt felismerni még Jánosnak is, aki átéli annak drámáját, hogy nem tudja megfogalmazni a különbséget várakozása és az előtte álló Jézus között („Keresztelő János küldött hozzád, hogy megkérdezzük: »Te vagy-e az, akinek el kell jönnie vagy valaki mást várjunk?«” – Lk 7,20; vö. Mt 11,3).

Ezért mindig ébernek kell lennünk: nemcsak azért, mert nem tudjuk a napot és az órát, hanem – talán még inkább azért – mert az, ami majd adatik, messze felülmúlja várakozásunkat, és arról fog szólni, hogy szeressük ezt az ajándékot, és engedjük, hogy meghaladja reményeinket, engedjük, hogy messzebbre ragadjon minket, oda, ahová nem is gondoltuk, hogy mehetünk.

Mert egy ilyen remény csak a végtelen, az örökkévalóság reménye lehet.

+ Pierbattista