A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,39–45) Mária és Erzsébet találkozását beszéli el. Ez az a szakasz, amellyel belépünk Karácsony hetébe, ezért hallgassuk különös figyelemmel és engedjük, hogy ez az Ige elkísérjen minket, hogy üdvözöljük életünkben az Urat, aki mindig érkezik.

Ez az az epizód, amely közvetlenül az angyali üdvözlet elbeszélését követi: ez fontos részlet, mivel azonnal mondhatjuk, hogy az angyali üdvözlet a vizitáció előfeltétele. Előzménye és ígérete annak: a találkozás az Úrral előfeltétele annak, hogy az ember elébe menjen a másiknak, hogy a másikkal igazi találkozásokat és kapcsolatokat éljen át. Aki fogadta az Úr látogatását, az megnyílik, kivirul, útra kel, többé nem fél: annak bizonyosságában él, hogy az Úr ott van vele. És ez az, ami átalakítja az életet.

Az angyali üdvözlet elbeszélése ellenpontja a Zakariásnak adott születés-hírüladásnak. Zakariás nem hisz és jeleket kér, hogy bízni tudjon: nos, mintegy ennek a magatartásnak a következményeként Zakariás néma, érzéketlen, önmagába zárt marad. Mária számára viszont éppen ellenkezőleg, új életmód veszi kezdetét, amit a 39. versben olvasható határozói igenév foglal magába: sietve.

A „sietve” húsvéti határozói igenév, amely sietséget fejez ki, az élet kirobbanását, ami azzal történik meg, aki felismeri, hogy megváltott. Az a felugrás, szökkenés, amely Jánost Erzsébet méhében éri el (Lk 1,41), ebben gyökerezik, Máriának ebben a sietségében, amellyel saját üdvtapasztalatából elindul, hogy a másikkal találkozzon.

Mária, akit elér és átalakít a kegyelem, találkozik Erzsébettel, aki ugyanazt a tapasztalatot élte át. Milyen tapasztalatot? Tapasztalatot egy olyan Istenről, aki termékennyé tette méhüket úgy, ahogyan csak Ő képes rá. Ez az üdvösség.

Amikor valaki megtapasztalta így az üdvösséget, azt felismerjük anélkül, hogy túl sok szóra, túl sok magyarázatra volna szükség: Mária nem mond semmi mást, csak egy egyszerű köszöntést (Lk 1,40), de Erzsébet már önmagában hordozza azokat a szempontokat, amelyekkel Mária életét olvassa.

A szöveg azt mondja, hogy eltelt Szentlélekkel, így szavai egy próféta szavai, aki képes értelmezni Isten jelenlétének jeleit Máriában. Soha nem nevezi őt nevén, hanem három olyan címmel illeti, amelyek mindig Istennel hozzák őt kapcsolatba, azzal, amit Isten cselekszik benne: ez a hívők új szemlélete és az az új mód, ahogyan ők egymással találkoznak.

Mindenekelőtt azt mondja, hogy Mária áldott (Lk 1,42): a Bibliában az áldás mindig az élet ajándékához kapcsolódik; Isten éppen azért áld, hogy életet adjon, az életet növelje, oltalmazza, és mindezt hatékony, teremtő Szava által teszi. Erzsébet Máriát Istennek e tevékenységén belül látja, ezen az áldáson belül, amely a világ teremtésével kezdődött és soha nem szűnt meg.

Azután „az én Uram anyja” névvel illeti (Lk 1,43): Mária többé nem csak egy asszony, többé már nem csak a saját nevét viseli. A Mária név, az ő személyazonossága mostantól kezdve azt jelenti, hogy anya legyen: így ismeri fel és így azonosítja őt Erzsébet próféciájában. Nem akármilyen anya, hanem „az én Uram” anyja, így Erzsébet az első, aki az evangéliumban a küriosz szót visszhangozza. Az Úr címet a Feltámadott viseli, Aki legyőzte a halált. Mi több, nem egyszerűen az Úr anyja, hanem az én Uram anyja: annak az Istennek az anyja, aki megszabadított engem, aki elvette szégyenemet, aki irgalmasságot gyakorolt velem.

Végül úgy említi Máriát, mint „aki hitt” (Lk 1,45). Isten tette, hogy áld és megszabadít. Az ember műve, hogy higgyen az áldó és szabadító Istenben. Amikor ez megtörténik, az ember boldog, vagyis teljességében éli meg a maga emberségét. Mária pontosan ez, új asszony, aki először bízott és hitte, hogy Isten műve benne áldás, élet volt.

A mai szakasz itt ér véget, de az evangélium folytatódik a magnificat énekével: Mária, akit nagynénje, Erzsébet megerősített, énekel. Énekel Isten cselekvéséről a történelemben, ami húsvéti tett, paradox esemény, csak a hívő számára látható. Aki hisz, már ezt az új világot látja, pontosan úgy, ahogyan Erzsébet látja a rejtett, Mária méhében jelen levő Jézust.

Már a küszöbön áll a Karácsony: megadatott nekünk a lehetőség, hogy úgy fogadjuk, mint ahogy Erzsébet fogadta Máriát, hívő tekintetével, amely lehetővé tette számára, hogy meglássa újra Isten áldását a történelmet eljövetelével alakító tettében. Ahogyan Erzsébetnek, úgy számunkra is ez az eljövetel csodálkozás és öröm forrása.

Pierbattista Pizzaballa, Jeruzsálem püspöke

Erzsébet és Mária találkozása. Ain Karem, a Vizitáció templomkertjében