A mai vasárnapi evangéliumban (Mt 13,1-23) Jézus a magvetőről szóló példabeszédet mondja el az embereknek. Bizonyos értelemben ez a beszéd „önéletrajzi” szakasz, mert Jézus személyes tapasztalatáról, igehirdetéséről szól. Ő a magvetővel azonosítja magát, aki hinti Isten Igéjének jó magvát és látja, hogy az különböző elért hatást, attól függően, hogyan hallgatják az emberek tanítását.

Vannak, akik felszínesen hallgatják az Igét és nem ver bennük gyökeret; mások befogadják, de képtelenek azt megőrizni és minden elvész; vannak olyanok, akiket lekötnek, elcsábítanak a világi ügyek; s vannak, akik figyelmesen befogadják azt, mint jó talaj, s bennük az Ige megmarad és bő gyümölcsöt terem.

Azonban ez az evangéliumi szakasz Jézus tanítói „módszeréről” is szól, vagyis a példabeszédek használatáról. „Miért szólsz hozzájuk példabeszédekben?” – kérdezik tanítványai. És Jézus elmondja, hogy másként beszél a tömegnek és a tanítványainak, vagyis azoknak, akik döntöttek Mellette, nekik nyíltan beszélhet Isten országáról; míg másoknak példabeszédekben, hogy bátorítsa őket is a döntésre, a szívbeli megtérésre, mert a példabeszédek megkövetelik, hogy a hallgatók próbálják azokat megérteni, s ez nem csak az értelem, hanem a szabadság számára is kihívás. Aranyszájú Szent János így magyarázta: „És Jézus így Magához hívja és készteti őket, jelezve, hogy ha Hozzá fordulnak, meggyógyítja őket.”

         Alapjában véve a valódi „Példabeszéd” maga Jézus. Az Ő személye jel az emberiség számára, egyszerre rejti el és nyilatkoztatja ki istenségét. Isten nem kényszerít minket, hogy higgyünk Benne, hanem vonz minket megtestesült Fiának igazságával és jóságával, mert mindig tiszteletben tartja szabadságunkat.

(XVI. Benedek pápa)