Évközi 24. vasárnap (A év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Még mindig Máté evangéliuma 18. fejezeténél tartunk (Mt 18,21–35), és a múlt vasárnapi szakaszt közvetlenül követő részt hallgatjuk.

A téma is ugyanaz: a testvéri kapcsolat, a testvéri figyelmeztetés, a megbocsátás.

A múlt vasárnapi szakasszal való kapcsolat Péter kérdéséből is adódik, aki miután meghallgatta Jézus szavait, azért fordul hozzá, hogy megkérdezze, hányszor kell megbocsátani. A kérdés végén pedig már fel is vázol egy nagyvonalú választ: hétszer… (Mt 18,21).

Jézus válasza egy példabeszéd a Mennyek Országáról (Mt 18,23), és már ez is fontos tény.

Jézus tudniillik feltárja, hogy milyen az Atya Országának élete, vagyis azok élete, akik elfogadják az üdvösségnek azt az ajándékát, melyet Ő, az Atya küldötte jött mindenkinek ajándékozni.

Péter kérdése olyan kérdés, mely önmagában arról a gondolkodásmódról árulkodik, mely nem az Ország gyermekeinek szemlélete. Az az ember, aki még nem ismerte meg Isten feltétlen szeretetét, még azon gondolkodik, hogy „hányszor”: mennyire kell szeretni, mennyire kell megbocsátani…

Ez a kérdés börtön. Az a börtön, amely szerint a jogom, hogy ne bántsanak, fontosabb, mint a testvérem és az ő gyengesége; fontosabb, mint az a kapcsolat, amely engem vele összeköt.

Jézus ki akar szabadítani ebből a börtönből, ezért beszéli el az úr és az adós szolgák példázatát.

A példázat három jelenetre tagolódik.

Az elsőben az úr elengedi az adósságot egy szolgának, aki olyan jelentős összeggel tartozik neki, amit soha nem tudna visszaadni. Az úr részvétet érez és mindent elenged azonnal: ez a szolga többé nem adós, és többé nem az a pénz köti urához, amit vissza kell adnia, hanem a hála, amit iránta érezhet.

Az adósság valamiképpen megmarad: többé nem pénzben, mert azt elengedték, hanem hálában, szeretetben. Minél nagyobb ajándékot kaptunk, annál nagyobb szeretetet él bennünk az iránt, aki azt nekünk adta.

A második jelenetben nyilvánvaló, hogy a szolga nem tanulta meg a leckét, magatartásmódja nem követi uráét, nem hagyta, hogy a hála átalakítsa. Ugyanis nem képes semmit sem elengedni egy neki jóval kevesebbel tartozó társának. Mindenekelőtt, miközben a szöveg azt mondja, hogy az úrban együttérzést ébred az ő könyörgésére, nem mondja ugyanezt róla.

A szolga nem értette meg, mi történt vele; nem értette meg, hogy a biztos haláltól menekült meg: urának adott válasza szerint megmaradt abban a meggyőződésében és illúziójában, hogy mindent visszaadhat neki (Mt 18,26), hogy egyedül is megteheti ezt.

Így szükségképpen következik a harmadik jelenet (Mt 18,31–35), ahol visszatérünk a kezdőponthoz: a hatalmas adósságot már előbb elengedték, de a szolga ténylegesen ennek nem ébredt tudatára, és saját önzésének, gőgjének rabja maradt. Ezért az elengedés nem lehet hatékony, és a szolga börtönben végzi, nem ura, hanem saját szívének keménysége miatt.

A Mennyek Országába akkor lépünk be, amikor elfogadjuk a végtelen kegyelmet, amikor tudatára ébredünk érdemtelen megváltásunknak, ami megment minket a haláltól.

Ám lényegében még ez sem elég szabadulásunkhoz.

Ami megment minket, az az, amikor ez a felismerés átalakítja kapcsolatainkat, amikor leszállunk a piedesztálról, ahonnan megítéljük a körülöttünk levőket, amikor képessé válunk fájdalmat érezni.

Amikor nem érezzük többé rossznak azt, amivel a másik tartozik nekünk, hanem azt azon hatalmas adósság részének fogjuk fel, amelyet megkülönböztetés nélkül, mindenkinek elengedtek.

Csak ekkor leszünk ténylegesen megváltottak.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Szatmáry Györgyi