Évközi 28. vasárnap (A év)

Évközi 28. vasárnap (A év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az első elem, melyet fontosnak tűnik hangsúlyozni a mai evangéliumi szakasz példabeszédében (Mt 22,1–14), hogy menyegzői lakomáról van szó, ám a főszereplők nem annyira a jegyesek, mint inkább a meghívottak: az egész példabeszéd róluk szól, arról az igyekezetről, amelyik feléjük mint meghívottak felé irányul, az ő magatartásukról, arról, hogy a meghívást visszautasítják vagy elfogadják.

Ott van azután a vőlegény atyja, a király, akinek a szívében ott az a nagy aggodalom, az a vágy, hogy a fia számára készített menyegzői lakomán a lehető legtöbben örvendezzenek, hogy otthona nyitva legyen, és mások otthonává váljon.

Ő szervezi az ünnepséget, ő a meghívó, ő küldi a szolgákat, hogy szóljanak a meghívottaknak, ő változtat a terveken úgy, hogy a terem tele legyen, ő lép a terembe, hogy lássa a vendégeket.

A jegyesekről nem esik szó: ennek a menyegzőnek a főszereplői a meghívottak, úgy tűnik, a menyegzőt értük rendezték.

A meghívottak két csoportba tartoznak: van egy első, szűkebb csoport, amelyet ismerősök és barátok alkotnak. Van azután egy másik, szélesebb csoport, amelyhez mindenki más tartozik.

Az első csoport egyhangúlag visszautasítja, hogy elmenjen arra a menyegzőre, amire már jó ideje meghívott, és kizárja magát az ünnepből.

Senki nem lép ki a maga kis világából, és mindnyájan különféle mentséggel állnak elő. Az a tény egyesíti őket, hogy saját terveikből, saját szokásaikból semmiről nem akarnak lemondani, nem akarnak megnyílni egy ünnepre, egy nagyobb örömre.

Lemondanak a menyegzőről azért, hogy dolgozni menjenek, hogy saját dolgaikban maradjanak, mintha azok fontosabbak volnának az életükhöz.

Semmi rosszat nem tesznek, csak folytatják azt, amit csinálnak, anélkül, hogy megértenék, eljött a menyegző ideje, anélkül, hogy felismernék a nagy ajándékot, annak nagy méltóságát, hogy meghívottak.

Amikor pedig a király sürgeti őket, annyira bosszantónak találják igyekezetét, hogy egészen odáig mennek, hogy kiiktatják azt, akinek az volt a megbízatása, hogy elvigye számukra a meghívót: ezzel a királlyal, ezzel az eseménnyel nem akarnak mit kezdeni. Vagyis az, hogy folytathassák azt, amit mindig is tettek, anélkül, hogy megnyílnának az ajándék beteljesedése előtt, annyira elsődlegessé válik, hogy mindazt meg kell semmisíteni, aki megpróbál valami mást javasolni.

Így a meghívottak megmaradnak életre meghívottaknak, ám soha nem jutnak be a menyegzőre.

Ezért a meghívás címzettjei változnak.

A király nem adja fel, nem tudja elfogadni, hogy mindaz, amit készített, elvesszen, és egyszerűen kibővíti a meghívottak listáját. Így történik, hogy hirtelen mindenki más a meghívottak helyzetében találja magát.

A szöveg kétszer hangsúlyozza ezt a kifejezést: mindenki (Mt 22,9.10).

Ha korábban a meghívottak csak némelyek voltak, most már mindenki az lett, mindazok, akik az úton voltak.

Ha a meghívottak megváltoznak, akkor a menyegző arculata is megváltozik, amely többé nem néhány szerencsés kiválasztottnak van fenntartva, hanem mindenki menyegzője.

Ez a menyegző arculatot vált és elérhetővé lesz immár nemcsak valaki, hanem mindenki számára.

A szöveg pontosítja számunkra, hogy ki ez a mindenki, amikor a király elküldi a szolgákat, hogy hívjanak meg bárkit, akivel csak találkoznak az úton, jókat és gonoszokat egyaránt (Mt 22,10).

Ők erkölcsi életüktől függetlenül, hitüktől függetlenül méltóvá válnak arra, hogy a menyegző részesei legyenek, eltérően az elsőktől, akik nem voltak rá méltók („A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók” – Mt 22,8).

Méltó tehát egyszerűen az, aki elfogadja a meghívást, aki ahelyett, hogy továbbra is a maga céljait követné, megnyílik a beáradó Ország újdonságára.

Azonban ez utóbbiak számára is van egy kockázat: ahogy az elsők kívül rekedhettek az ünnepen, úgy ez velük is megtörténhet.

Aki ugyanis bemegy a menyegzőre, de nem igazodik a kapott ajándékhoz, aki nem engedi, hogy a neki adott szépség felöltöztesse és átalakítsa, aki nem teszi ezt az ünnepet az életévé, valójában olyan, mintha kívül maradt volna, és arra ítéltetett, hogy oda térjen vissza.

Isten nem azért hív meg bennünket, mert jók vagyunk, hanem mert – minket meghívva – jóvá akar tenni bennünket.

A menyegzőn való részvételt tehát sokféleképpen vissza lehet utasítani: a legnyilvánvalóbban úgy, ahogy az első meghívottak, vagy körmönfontabban úgy, ahogy az, aki megfelelő öltözet nélkül ment be. Egyikük számára sem marad következmények nélkül a visszautasítás: az előbbieket megölték és városaikat elpusztították (Mt 22,7); az utóbbiakat kivetették a sötétségre (Mt 22,13).

Ez nem csak egy lakomán való részvétel kérdése. Ez annak a kérdése, hogy eljutunk-e az igazi éltre.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Szatmári Györgyi