Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma új liturgikus évet kezdünk, melynek során Márk evangéliumát olvassuk.

A mai, kezdő szakaszban (Mk 13,33–37) többször visszatér a felhívás a virrasztásra, a figyelemre.

Hogy ehhez a tapasztalathoz vezessen, Jézus elmond egy rövid példázatot, amelyben egy emberről beszél, aki útnak indul, és házát szolgáira hagyja, mindenkire a saját feladatát bízva. Az ajtónállóra a virrasztás feladatát bízza, amit azután mindenkire kiterjeszt. Azért kell virrasztani, hogy amikor a gazda visszatér – aminek az idejét nem ismerik –, nehogy alva találja a szolgákat.

Máté és Lukács evangéliumának párhuzamos elbeszélései is (Mt 25,13; Lk 12,36), bár más kifejezéseket használnak, a „virrasztani” szóval elsősorban az ébren maradást jelölik, a mindig készen és résen létet. Készenlétre hívnak meg, mert nem lehet tudni, hogy mikor tér vissza a gazda. Vagyis azt mondják el, hogy nem ismerjük az időket, nem uraljuk az időt, hanem figyelmes és éber tekintettel kell azt használnunk.

Az első észrevétel tehát, hogy a virrasztás nem azt jelenti, hogy valami különlegeset teszünk. Nem sajátos gesztusokról van szó, hanem életmódról, a szív irányulásáról: hogy értékelni tudjuk az időt, ami nekünk adatott; hogy annak tudatában éljük az életünket, hogy valakit várunk, és hogy az Úr ebbe az életbe fog belépni; hogy tudatában vagyunk annak, hogy egy cél felé tartunk – a találkozás felé Vele.

Az idő, ez az idő az a hely, amelyben felfedezhetjük Isten jelenlétének a jeleit. A virrasztás tehát az idők jelei megkülönböztetésének a művészete. A hívőnek képesnek kell lennie, hogy fürkéssze az idők jeleit. Arra kapott meghívást, hogy figyelmet fordítson az emberi valóságra, annak az időnek a tényeire és eseményeire, amelyben él. Ennek kifejezését megtaláljuk Máté evangéliumában (Mt 16,4), ahol Jézus azt kérdezi: „Nem tudjátok megkülönböztetni az idők jeleit?”

Megkülönböztetni az idők jeleit azt jelenti, hogy próbáljuk megérteni, hogy az emberi történelem hol találkozik valamiképpen Isten tervével.

Ezzel ellentétben elaludni nem más, mint elveszíteni ezt a tudatosságot. Azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha senkit nem várnánk, mintha a történelem csak önmagukban végződő események sora volna. Amikor ez megtörténik, akkor a horizont beszűkül arra, ami itt és most történik, és életünkben a minden az lesz, amit teszünk.

Tehát nem véletlen, hogy a liturgikus év Adventtel és ezzel a jövőre irányuló tekintettel veszi kezdetét. Fontos, hogy itt kezdjük, és azonnal világossá tegyük, hogy hová tartunk: ahová az Úr visz és ahol ő vár minket.

Csak ezzel a célra irányuló tekintettel van értelme az útnak, és csak így lehetséges új módon élni az életet: így a világ dolgait nem tekintjük olyan abszolút valóságoknak, amelyek az ember minden reményét betöltik; sem pedig ellenkezőleg: nem tekintjük azokat mellékes dolgoknak, melyeknek semmi értékük nincsen.

Jézus az evangéliumban mindkét végletet kerüli: biztosan állítja, hogy az idő várakozás egy találkozásra, de azt mondja, hogy ez a találkozás csak akkor történhet meg, ha az életet virrasztva és várakozásban éljük.

Jézus tehát arra hív meg minket, hogy új módon legyünk jelen a világban, mert igaz, hogy a beteljesedés a végén van, de éppúgy igaz az is, hogy már ízleljük azt, amiben hiszünk és ami felé haladunk.

Igaz, hogy Isten Országának még el kell jönnie, mégis az az Ország, amelyet várunk, már közöttünk van.

Ez a föld, ez a történelem, amelyben élünk, elővételezése az eljövendő Országnak, és így minden új jelentést nyer. Mi teljes, közös ízleléssel élünk, mert a jelen pillanat már részesedés az eljövendő életből, elővételezése annak. A jelen idő az Istennel való találkozás helyévé válik, és ennek felismerése arra késztet bennünket, hogy tegyünk jót magunkért, váljunk figyelmes munkásokká, éber szolgákká, akik képesek kamatoztatni a kapott talentumokat. Nem önmagunkba fordulók, hanem figyelmesek a világ élete iránt annak tudatában, hogy a halál és a félelem nem olthatják ki a nekünk adott szeretet erejét.

Nem könnyű ezt a nézőpontot felvenni; az ilyen tekintethez hiteles megtérésre van szükség. Ez pedig a következő vasárnap témája lesz.

Még egy utolsó megjegyzés a következő kifejezéssel kapcsolatban: „mikor elhagyta házát, hatalmat adott szolgáinak, mindenkinek a maga dolgában” (Mk 13,34). Mondjuk, hogy a történelem Istené. A világegyetem Őhozzá tartozik, ahogy a misszió is a világban. Ha nem érezzük magunkat e világ és ezen idő birtokosainak, az megérteti velünk, hogy életünk nem vállalkozásaink azonnali megvalósulásától és teljesítésétől függ, mintha minden a mai napon múlna. Teljesek vagyunk, mégis, amikor Istennek erre a világra vonatkozó, kifürkészhetetlen terveiben szabadon megtaláljuk igazi helyünket („mindegyiknek a maga dolgában”), megértjük, hogy egymáshoz tartozunk. Minden egyes ember meghívása Isten nagyobb missziójának része, amelyhez mindenki hozzájárul a maga feladata szerint.

A történelemben ily módon való jelenlét a keresztényt tanúvá teszi. Tanújává annak, ami felé tartunk és amiben hiszünk. Tanújává a történelemben való jelenlét új módjának, ami által ez a földi élet, bár fontos, mégsem minden, el is veszíthető anélkül, hogy elveszítenénk a találkozást az Úrral.

Ilyen tekintettel kezdjük hát az Adventet!

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.