Nagyböjt 5. vasárnapja (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz János evangéliuma 12. fejezetébe vezet bennünket.

Már közel vagyunk a szenvedéshez, ami a 13. fejezetben Jézus tanítványaival elköltött, utolsó vacsorájával veszi kezdetét. A 12. fejezetben viszont előbb a betániai megkenés elbeszélését (Jn 12,1–11) olvashatjuk, majd Jézus diadalmas bevonulását Jeruzsálembe (Jn 12,12–19). Az utóbbi a Jézus „sikerét” szemlélő farizeusok vigasztalan és haragos reakciójával zárul: „A farizeusok akkor így szóltak egymáshoz: »Látjátok, hogy semmire sem mentek? Lám, az egész világ tódul utána!«” (Jn 12,19)

A mai evangélium is arról szól, hogy Jézus képes tömegeket vonzani: a kontextus a Pászka ünnepe, amelyen a Jeruzsálembe zarándoklók között vannak azok a görögök is, akik látni szeretnék Jézust.

A történet nagyon különleges: a görögök erről Fülöppel beszélnek, Fülöp Andrással, majd Fülöp és András beszámolnak róla Jézusnak (Jn 12,21–22). Végül ezek a személyek eltűnnek, és nem tudjuk, hogyan zárul a történet, találkoztak-e a görögök Jézussal vagy sem. Azonban van válasz, éppen az olvasott szakaszban, különösen is annak konklúziójában (32. vers: „mindent magamhoz vonzok majd”). A kérdésre, hogy láthatják-e őt, Jézus azzal válaszol, hogy mindnyájan látni fogják, amikor felemeltetik és mindent magához vonz. Jézus feltárja azt a mély logikát, ami egész létének mozgatója volt, és ami az immár elérkezett szenvedéséhez vezet (vö. 2,4; 7,30). Ezt egy rövid példázattal mondja el, amely a gabonaszemről szól: „ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn 12,24).

Ebben a néhány sorban meglepő újdonság rejtőzik, ami által Jézus kimondja, hogy kétféle logika szerint lehet az életet élni: az egyik a magány logikája, a másik a közösségé. Jézus ebben a perspektívában értelmezi szenvedését és feltámadását.

Egy beszűkült, önmagába zárt, önmagára összpontosító élet magányos létté válik, amely csak önmaga szűkös életterét ismeri, és az a rendeltetése, hogy véget érjen. Egy másokért elveszített élet, amely szeret és önmagát odaajándékozza, belép a kapcsolat logikájába, és az ilyen élet beteljesül.

Jézus jól tudja, hogy a közösség logikája választásának megvan az ára. Ez az ár az ő halála, az, hogy annak a kezébe adja önmagát, aki mindent megtehet vele, amit csak akar. Ezzel a kilátással szembenézve mélyen megrendül (Jn 12,27). Azonban azt is tudja, hogy nagyobb, erősebb kezekben van, az Atya kezében, az igazi dicsőséghez és igazi élethez hűséges kezekben: Jézusnak azzal a döntésével szemben, hogy a végsőkig elmegy a közösség útján, az Atya megerősíti a maga döntését, hogy nem hagyja szeretett Fiát magára és hallatja hangját (Jn 12,28). Megdicsőítette nevét és továbbra is megdicsőíti.

Mit jelent ez? Miféle nevet? Isten neve: „Atya”: János evangéliumában Jézus végtelenszer ismétli. Nos, Isten továbbra is Atya, továbbra is az, aki életet ad. Nem hagyja egyedül a Fiút, mert osztozik a Fiúval a közösségnek és a szeretetnek abban a logikájában, amely szerint kapcsolatuk nem halhat meg.

Ezen a ponton a szenvedés órája a dicsőség órájává lesz (Jn 12,23), az igazság, vagyis Isten szeretete teljes kinyilatkoztatásának órájává: olyan nagy és erős szereteté, amely képes a halált életté, a véget új kezdetté alakítani. Jézus „felemelt” lesz (Jn 12,32): egyetlen szó, amely egyszerre fejezi ki a keresztet és a dicsőséget, mert a kereszt és a dicsőség mostantól elválaszthatatlanok.

Ebből a felemeltetésből új nép születik, amelyhez mindenki csatlakozhat: „Amikor majd felemeltetem, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32).

Mindazok, akik meghallják szívük mélyén azt a mély vonzást, amit egy ilyen szeretet ébreszt, a látszólagos vereségen és kudarcon túl belépnek az élet egy új logikájába, és követik az Urat oda, ahol Ő van (Jn 12,26).

Múlt vasárnap arra kaptunk meghívást, hogy emeljük tekintetünket a pusztában felemelt kígyóra (Jn 3,14), hogy gyógyulást és életet nyerjünk. Ma azt kéri tőlünk az Úr, hogy emeljük tekintetünket újra a keresztre emelt Jézusra, a mi üdvösségünkre. Ha a tekintetünket Rá szegezve tartjuk, az üdvösségnek ebben a szüntelen szükségében megtapasztaljuk vonzásának erejét, amely megment minket az élet megannyi zaklatottságától, szétszórtságától, és egyesít minket abban a mély vágyban, hogy Vele és egymással szeretetközösségben legyünk.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.