Húsvét 2. vasárnapja (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

János evangéliumában a Jézus elfogását megelőző fejezeteket egy hosszú, Jézus és övéi között zajló párbeszéd foglalja el. Mintegy öt fejezet – a 13–17. fejezetig –, amely látni engedi Jézus és övéi mély kapcsolatát. Jézus beszél, elbeszél, elmondja, amit átélt, meghirdeti övéinek, ami történni fog. Beszél nekik az Atyáról, a Lélekről, de beszél arról is, hogy milyen lesz a tanítványok élete a világban az ő távozása után. Összességében nagyon meghitt párbeszéd, mely egy intenzív kapcsolatot ír le.

Majd bekövetkezett Jézus halála, a kereszt, és ez a kapcsolat megtört, ez a párbeszéd elnémult, nincs több szó közöttük: a Mester kudarcot vallott, a tanítványok pedig szétszéledtek.

Amikor a feltámadást követően Jézus megjelenik övéinek, akkor tehát türelmesen, fokozatosan újra felveszi – új módon – a tanítványokkal a kapcsolatot. Azonban egy töredezett közösséggel állunk szemben: amikor az Úr eljön, valaki hiányzik, a közösség nem teljes. Az Úr ezért visszatér, mert a közösség olyan, ahol mindenki megtapasztalja a feltámadást, mindenki találkozik az Úrral, senki sincs kirekesztve.

Nem elég az sem, ha mások elbeszélik: ez a tapasztalat csak személyes lehet; a hit személyes tapasztalata csak a közösségen belül történhet meg, a többiekkel együtt, akik velem együtt járják a hit útját.

Ahhoz, hogy megértsük, miben áll ez a tapasztalat, térjünk vissza a nagyböjti evangéliumokhoz, ahol Jézus már elmondta, hogy a hithez látásra van szükség. A pusztai kígyó epizódjából indult ki (Szám 21,4–9; vö. nagyböjt 4. vasárnapja), elmondta, hogy a halálos rossztól való megmeneküléshez fel kell tudnunk emelni a tekintetünket, hogy lássuk a keresztre feszített Emberfiában az Atya végtelen szeretetét, amely ott ér el bennünket, ahol vagyunk, halandó természetünk közepette. A gyógyítás mindenkinek szól, de csak az éri el, aki felemeli tekintetét, mert a gyógyulás maga a kapcsolat az üdvözítő Úrral.

A mai evangéliumban ugyanez a helyzet. Az Úr feltámadt, és ő mindenki számára élet és béke. Azonban csak az juthat el az ő feltámadt életére, aki valós kapcsolatba lép Vele.

Tamásnak el kell jutnia a hitetlenségtől a hitig: „ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja neki Jézus (Jn 20,27). Azonban ez az átmenet csak akkor lehetséges, ha saját kezével, saját életével érinti a Feltámadott sebeit, vagyis a szeretetnek azt a misztériumát, ami Húsvétban teljessé lett. A szeretetnek ez a misztériuma az, ami által az Úr odaadta életét és most újra él övéi között, mert az a szeretet, amivel Ő szeret, nem vallott kudarcot. Amint rendíthetetlen Jézus és az Atya kapcsolata, úgy Jézus és övéi kapcsolata is az: ez a Húsvét, és ez az, amit Tamásnak meg kell látnia, fel kell ismernie, amire rá kell találnia.

Ezért az Úr felkínálja neki sebeit, amelyek a feltámadás után nem tűntek el: a Feltámadott az, aki azért él, hogy örökre keresztre feszítettként szerethessen, továbbra is életét ajándékozva értünk, mint a kereszten. Állandó, örök önátadás.

Róla tapasztalatot szerezni csak sebei által lehet. Nem lehet többé csak kívülről szemlélni azokat, valamiképpen be kell oda lépni: „nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba” (Jn 20,27), érinteni kell szeretetének testét. A párbeszéd most áthelyeződik ezekre a sebekre, a megfeszített és feltámadott szeretet „emlékműveire”.

Amikor ez a kapcsolat megvalósul, akkor az Úr az én Urammá válik: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28) Az evangéliumokból nem hiányoznak azok a személyek, akik felismerik, hogy Jézus az Isten Fia, és találkozunk különféle hitvallásokkal. Azonban egyedül Tamás mondhatja, miután látta a dicsőséges sebhelyeket, hogy ez az Úr az ő Ura, ez az Isten az ő Istene. Most tapasztalatot szerzett róla, újra megtalálta a kapcsolatot Vele.

Jézus azt mondja, hogy ez az érintés többé nem a látáson keresztül történik, hanem a hit által (Jn 20,29), azon tapasztalat által, hogy valaki az Ő sebeibe befogadottnak érzi magát. Ez pedig mindenki számára lehetséges.

Nem egyszer és mindenkorra történik meg az életben, mert a barátságot táplálni kell.

Ennek a tapasztalatnak az Egyházban nyolcnapos ritmusa van, vasárnaponként az Úr újra megjelenik és befogad minket szeretetének sebeibe: az eucharisztia ünneplése a meghitt és hűséges érintkezés helye, ahol a kapcsolat családiassá, bizalmassá, bensőségessé válik; ahol minden keresztény testvéreivel együtt ismételheti Tamás szavait: „Én Uram és én Istenem!”

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.