Húsvét 5. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
Múlt vasárnap láttuk, hogy a pásztor alakja, amellyel Jézus meghatározza önmagát (Jn 10), az Ószövetségben gyökerezik: Jézus beteljesíti a várakozást egy jó pásztorra, aki a veszéllyel szembetalálkozva nem menekül el, hanem ott marad és felajánlja életét.
Ma ugyanezt a dinamikát látjuk a szőlőtő képe által: a vonatkozó szöveg, amely segít megértenünk ezt a képet, Iz 5,1–7. Ezúttal nem Izrael az, aki várakozik, hanem Isten: ő remél jó szőlőt, amely egyszerűen gyümölcsöt terem. Ő „nemes szőlőt” ültetett „termékeny dombon”, megtisztította a talajt a kövektől, gondozta a szőlőt, de az csak „éretlen bogyókat” termett, nem hozott jó gyümölcsöt.
Ez az emberiség állapota, amelyet Jézus jól jellemez a mai evangéliumban, amikor azt mondja, hogy nélküle semmit nem tehetünk (Jn 15,5). Egyedül, önmagában nem képes Isten várakozásainak megfelelő gyümölcsöt teremni, mert az ember nem képes igaz és szép életet élni, önmagában nem rendelkezik az örök élettel. A gyümölcs nem a mi erőfeszítéseinktől és vallási szokásainktól függ: az, hogy jó termés legyen, egészen más dolog.
Mi hiányzik hát annak a szőlőnek, amelyről Izajás beszél, ahhoz, hogy a gyümölcs jó legyen? Nem maga Isten gondozta?
Annak a szőlőnek egyszerűen Jézus hiányzott.
Az Úr ezért beszél önmagáról úgy, mint az igazi szőlőtőről (Jn 15,1), mely végre azt a gyümölcsöt termi, amelyet Isten vár, mely végre képes az Atyának feltétel nélküli igent mondani, mely magának az Atyának az életét éli.
Jézus ennek az életnek nyitja meg a kapuit, hogy minden ember élete legyen, és mindnyájan részesüljenek belőle, pontosan úgy, ahogyan a szőlővessző részesül a szőlőtő életéből.
Jézus ennek a szőlőtőnek két vonását hangsúlyozza.
Az első a metszés tapasztalata: ahhoz, hogy a szőlő gyümölcsöt teremjen, elengedhetetlen hogy megmetsszék: „Minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt hoz, megmetsz, hogy még többet teremjen.” (Jn 15,2)
Érdekes, hogy a „megmetsz” igének a görög nyelvben ugyanaz a töve, mint a „tiszta” kifejezésnek, amelyet Jézus rögtön ezután használ: „Ti már tiszták vagytok”, vagyis már megmetszettek titeket.
Ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjen, a szőlőtő életét kell óvni, másra nincs szükség. Mindent, ami ennél több, minden egyebet egyszerűen eltávolít, hogy a szőlővessző ne legyen más, mint aminek lennie kell: a szőlőtő része.
A tanítvány élete tehát folyamatosan saját lényegévé válik, azzá az igazsággá, ami: éppen ezt jelenti tisztának lenni, egyszerűen azt, hogy önmaguk legyenek.
Hogyan történik ez a megtisztulás, ez a metszés?
Jézus kijelenti, hogy az ő szava valósítja ezt meg (Jn 15,3), aki igazán hallgatja, felhagy azzal, hogy a maga módján tekintsen önmagára és másokra, és szíve egyszerűvé lesz.
A második jellemző arra vonatkozik, hogy mit jelent egyszerűen önmaguknak lenni: egy szőlővessző önmaga, vagyis igazi, amikor a szőlőtőn, a szőlőtőben marad.
Egyszerűen maradni kell. Egy ige, amely a mai szakaszban legalább hétszer ismétlődik: ez pedig azt jelenti, hogy a belépés az új életbe már megadatott, nem kell keresni vagy saját erőnkből megszerezni. Az új életbe belépés kegyelem, ami a keresztség által adatik. A keresztség tiszta vízzel, az élet nedvével ajándékoz meg minket, Isten életében részesít, beolt, bevezet minket az egyházba.
De nekünk kell ottmaradnunk, hogy el ne vesszünk, miközben másutt keressük az életet: Jézus azt mondja, hogy aki nem marad, azt kidobják és „elszárad” (Jn 15,6), vagyis meghal.
Aki nem marad Istenben, aki önközpontú életet él, aki megelégszik önmagával, akinek elég önmaga, az visszautasítja az életet és a termékenységet éppen úgy, ahogyan a búzaszem, amellyel nagyböjt 5. vasárnapján találkoztunk: láttuk, hogy egy beszűkült, önmagába zárkózó és önmagára fókuszáló élet magányos lét, amely csak saját szűk határait ismeri, és amely elmúlásra ítéltetett.
Aki azonban marad, az valóban egészen él, Isten életét éli: Vele osztja meg érzéseit, az ő módján érez és gondolkodik, az ő módján szemléli a dolgokat, úgy szeret, mint Ő, azzal a szeretettel, amellyel mindenkit szeret.
Ezért bármit kérhet (Jn 15,7), mert csak ezt az új, feltámadt életet fogja kérni, az Istennel és mindenki mással, ugyanannak a testnek minden tagjával közösségben (communio) élt életet.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Leave a Comment
Posted: 2021-05-02 by Plébános
Húsvét 5. vasárnap (B év)
Húsvét 5. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
Múlt vasárnap láttuk, hogy a pásztor alakja, amellyel Jézus meghatározza önmagát (Jn 10), az Ószövetségben gyökerezik: Jézus beteljesíti a várakozást egy jó pásztorra, aki a veszéllyel szembetalálkozva nem menekül el, hanem ott marad és felajánlja életét.
Ma ugyanezt a dinamikát látjuk a szőlőtő képe által: a vonatkozó szöveg, amely segít megértenünk ezt a képet, Iz 5,1–7. Ezúttal nem Izrael az, aki várakozik, hanem Isten: ő remél jó szőlőt, amely egyszerűen gyümölcsöt terem. Ő „nemes szőlőt” ültetett „termékeny dombon”, megtisztította a talajt a kövektől, gondozta a szőlőt, de az csak „éretlen bogyókat” termett, nem hozott jó gyümölcsöt.
Ez az emberiség állapota, amelyet Jézus jól jellemez a mai evangéliumban, amikor azt mondja, hogy nélküle semmit nem tehetünk (Jn 15,5). Egyedül, önmagában nem képes Isten várakozásainak megfelelő gyümölcsöt teremni, mert az ember nem képes igaz és szép életet élni, önmagában nem rendelkezik az örök élettel. A gyümölcs nem a mi erőfeszítéseinktől és vallási szokásainktól függ: az, hogy jó termés legyen, egészen más dolog.
Mi hiányzik hát annak a szőlőnek, amelyről Izajás beszél, ahhoz, hogy a gyümölcs jó legyen? Nem maga Isten gondozta?
Annak a szőlőnek egyszerűen Jézus hiányzott.
Az Úr ezért beszél önmagáról úgy, mint az igazi szőlőtőről (Jn 15,1), mely végre azt a gyümölcsöt termi, amelyet Isten vár, mely végre képes az Atyának feltétel nélküli igent mondani, mely magának az Atyának az életét éli.
Jézus ennek az életnek nyitja meg a kapuit, hogy minden ember élete legyen, és mindnyájan részesüljenek belőle, pontosan úgy, ahogyan a szőlővessző részesül a szőlőtő életéből.
Jézus ennek a szőlőtőnek két vonását hangsúlyozza.
Az első a metszés tapasztalata: ahhoz, hogy a szőlő gyümölcsöt teremjen, elengedhetetlen hogy megmetsszék: „Minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt hoz, megmetsz, hogy még többet teremjen.” (Jn 15,2)
Érdekes, hogy a „megmetsz” igének a görög nyelvben ugyanaz a töve, mint a „tiszta” kifejezésnek, amelyet Jézus rögtön ezután használ: „Ti már tiszták vagytok”, vagyis már megmetszettek titeket.
Ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjen, a szőlőtő életét kell óvni, másra nincs szükség. Mindent, ami ennél több, minden egyebet egyszerűen eltávolít, hogy a szőlővessző ne legyen más, mint aminek lennie kell: a szőlőtő része.
A tanítvány élete tehát folyamatosan saját lényegévé válik, azzá az igazsággá, ami: éppen ezt jelenti tisztának lenni, egyszerűen azt, hogy önmaguk legyenek.
Hogyan történik ez a megtisztulás, ez a metszés?
Jézus kijelenti, hogy az ő szava valósítja ezt meg (Jn 15,3), aki igazán hallgatja, felhagy azzal, hogy a maga módján tekintsen önmagára és másokra, és szíve egyszerűvé lesz.
A második jellemző arra vonatkozik, hogy mit jelent egyszerűen önmaguknak lenni: egy szőlővessző önmaga, vagyis igazi, amikor a szőlőtőn, a szőlőtőben marad.
Egyszerűen maradni kell. Egy ige, amely a mai szakaszban legalább hétszer ismétlődik: ez pedig azt jelenti, hogy a belépés az új életbe már megadatott, nem kell keresni vagy saját erőnkből megszerezni. Az új életbe belépés kegyelem, ami a keresztség által adatik. A keresztség tiszta vízzel, az élet nedvével ajándékoz meg minket, Isten életében részesít, beolt, bevezet minket az egyházba.
De nekünk kell ottmaradnunk, hogy el ne vesszünk, miközben másutt keressük az életet: Jézus azt mondja, hogy aki nem marad, azt kidobják és „elszárad” (Jn 15,6), vagyis meghal.
Aki nem marad Istenben, aki önközpontú életet él, aki megelégszik önmagával, akinek elég önmaga, az visszautasítja az életet és a termékenységet éppen úgy, ahogyan a búzaszem, amellyel nagyböjt 5. vasárnapján találkoztunk: láttuk, hogy egy beszűkült, önmagába zárkózó és önmagára fókuszáló élet magányos lét, amely csak saját szűk határait ismeri, és amely elmúlásra ítéltetett.
Aki azonban marad, az valóban egészen él, Isten életét éli: Vele osztja meg érzéseit, az ő módján érez és gondolkodik, az ő módján szemléli a dolgokat, úgy szeret, mint Ő, azzal a szeretettel, amellyel mindenkit szeret.
Ezért bármit kérhet (Jn 15,7), mert csak ezt az új, feltámadt életet fogja kérni, az Istennel és mindenki mással, ugyanannak a testnek minden tagjával közösségben (communio) élt életet.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Category: Egyéb
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja