Évközi 11. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Folytatjuk Márk evangéliumának olvasását, és ma a 4. fejezetben találjuk magunkat, ahol az evangélista néhány példabeszédet gyűjtött össze. Ma ezek közül hallgatunk meg kettőt: a szántóföldbe vetett magról (Mk 4,26–29) és a fává terebélyesedő mustármagról (Mk 4,30–32) szóló példabeszédeket.

Főleg az elsőnél időzünk.

Azt mondhatnám, hogy három főszereplője van: egy mag, egy szántóföld és valaki, „egy ember”, aki elveti a földbe a magot. Ahhoz pedig, hogy bő termés legyen, mindegyiknek meg kell tennie a maga dolgát.

Az út elején és végén színre lépő ember dolga: kezdetben az, hogy vessen, a végén pedig az, hogy arasson.

Két alapvető tevékenység, amelyek azonban önmagukban nem elegendőek.

A példabeszéd szerint a szántóvetőnek két további dolgot is meg kell tennie azért, hogy a mag termést hozhasson.

Az első az, hogy várjon: a példabeszéd mintha megadná ennek a várakozásnak a ritmusát ott, ahol elsorolja a növekedés lépéseit: „előbb a hajtás, majd a kalász, azután a fejlett szem a kalászban”(4,28).

A várakozás itt alapvetően bizalmat jelent: bízni mindenekelőtt a magban és a benne rejlő erőben; a mag Isten ajándéka, s lehetetlen, hogy terméketlen legyen.

A szántóvetőnek bíznia kell a szántóföldben is: számomra éppen a föld tűnik a mai példabeszéd igazi főszereplőjének, mert a föld az, aki spontán megtermi „előbb a hajtást, majd a kalászt, azután a fejlett szemet a kalászban”(4,28).

A másik magatartást a következő néhány szó jelenti ki: „Maga sem tudja, hogyan.” (4,27) Az ember nem tudja, hogyan történik az érésnek és az életnek ez a csodája. A mag kicsírázik és növekszik, de anélkül, hogy feltárná erejének titkát, anélkül, hogy bárkinek megmutatná lassú, de biztos fejlődését.

Tehát nem csak tudni kell várakozni; de annak elfogadásával kell várakozni, hogy nem tudja, nem befolyásolhatja, nem uralja a mag sorsát.

Márk evangéliumában van egy másik szakasz is, ahol jelentősége van a nem tudásnak: a 13. fejezetben (Mk 13,33–37) Jézus arra szólítja övéit, hogy virrasszanak, és épp azért kéri ezt tőlük, mert „nem tudnak”. Egy ember útra kel, házát szolgái gondjára bízza, mindegyiknek meghagyva feladatát, és megparancsolja nekik, hogy virrasszanak, mert nem tudják, mikor tér vissza a ház ura.

A két szakasz kölcsönösen megvilágítja egymást: a szántóvető nem tudja, nem ismeri az élet ritmusának titkát, de egy dolgot megtehet, meg kell tennie: virrasztania kell, ahogyan a 13. fejezet szolgáinak. Vigyáznia kell, bizalommal őriznie kell a mag növekedését, mert elérkezik egy pillanat – amelyet nem ismer –, amikor a termés beérik, és neki aratnia kell.

Nincs hatalmában, nem tehet semmit azért, hogy a mag beérjen: de ha amikor beérik, nem lesz résen, nem arat a kellő időben, akkor minden hiábavaló volt.

Az ember felelőssége nagy: képesnek kell lennie arra, hogy szemléljen, figyelmesnek kell lennie. Márk evangéliumában ez annyira fontos, hogy néhány exegéta ezt az evangéliumot a látás nagy példabeszédének nevezi. A saját bűneibe zárt és abba bezárkózó ember lényegében nem képes látni. Nem képes meglátni, hogy Isten Országa közel van (Mk 1,14), és így nem képes megnyílni az üdvösségre.

Nem véletlen, hogy Márk evangéliumának egyik legjelentősebb és legkifejezőbb csodája a betszaidai vak meggyógyítása (Mk 8,22–26), amit csak ez az evangélium beszél el. Különleges csoda, mivel Jézusnak kétszer kell ráhelyeznie a vakra a kezét, hogy a gyógyulás teljes legyen.

Végül van még egy további szereplője a történetnek: az idő.

Az idő a termőföld szövetségese, és jó szövetséges: az idő az, ami megengedi a magnak a növekedést.

Valójában az idő nemcsak a földnek jó szövetségese, hanem a szántóvetőnek is, mert neki – hasonlóan a betszaidai vakhoz – időre van szüksége, sőt, két időre, két lépésre van szüksége: neki is növekednie és érnie kell ahhoz, hogy megtanulhassa meglátni, hogy a szántóföld jó, termőképes föld.

A mai evangélium megmutatja nekünk azt a termőföldet, amely mi vagyunk, amely a miénk: olyan földként mutatja meg nekünk, mely arra szolgál, hogy otthont adjon az új élet, az örökkévalóság magjának, amely képes létrehozni valamit, ami meghaladja önmagát nem csak önmagáért. Ám csak akkor, ha tudunk bizalommal várakozni anélkül, hogy uralni akarnánk a bennünk elvetett életet.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.