Évközi 13. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz Márk evangéliumának 5. fejezetéből származik, és érdekes részletet tartalmaz. Az evangéliumokban gyakran találunk gyógyításelbeszéléseket, amelyekben Jézus különféle betegekkel foglalkozik. A mai történetben azonban két csoda van; nem egymás mellett, hanem egyik a másikban, mintha néhány közös részlettel volnának egybeszőve. Mintha egyetlen történet több jelenetbe fordulna.

Ennek a történetnek néhány részleténél időzünk el.

Az első érdekesség a tizenkettes szám.

A leányka, Jairus lánya, aki haldoklik, tizenkét éves. Az asszony pedig tizenkét éve szenved elállíthatatlan vérzésben. Egy zsidó leány számára a tizenkét éves kor a férjhez menetel ideje, vagyis olyan életkor, amikor az élet kivirágzik, amikor valaki a jövőbe tekint, amikor termékeny időszak elé néz. E két nő alakjában viszont a tizenkettes szám a halál tapasztalatával társul, nem az élettel: pillanatnyilag mindkettejük életét halálos veszély fenyegeti.

A második részlet éppen a halál: a jelenetet a halál uralja, melyet kegyetlenség kísér. Azoknak a kegyetlensége, akik egy lányra támadnak, akik az életet veszélyeztetik ott, ahol az élet a legjobbat ígérné. És azoknak a kegyetlensége is, akik folyamatosan a mindennapi halált árasztják, ami lassanként szívja ki az életet, ami kiüresít. Olyan halál, amely úgy tűnik, élvezi, ha megakadályozza, hogy az élet élet legyen.

Olyan halál ez, amely szövetségesekre lel az élők között. Az asszony halálának szövetségesei az orvosok. Márk elbeszéli, hogy sokan voltak, akik ahelyett, hogy az asszony segítségére lettek volna, tovább nehezítették a helyzetét, mert a sok szenvedésen túl még annak is okai lettek, hogy javait eltékozolja (Mk 5,26).

A halál szövetségese a szégyen és az az elszigeteltség, melybe a társadalom kényszerítette, mivel tisztátalannak tekintette őt. A halál szövetségese az is, ahogyan a vallásosság megnyilvánul: gátolja az életet, kirekeszt, skatulyáz. Ahelyett, hogy enyhítené fájdalmát, további teherként nehezedik rá.

Végül pedig a halál szövetségese a reménytelenség: miközben Jézus még az asszonnyal beszél, Jairus házából üzennek, hogy többé nincs mit tenni (Mk 5,35). Amikor Jézus ezzel nem törődve belép a házba, van, aki kineveti (Mk 5,40): Jézust kigúnyolják, mert úgy véli, hogy életet ad.

A halál tehát nagyhatalmú, nincs, aki legyőzhetné: mindaz, amihez az ember folyamodik azért, hogy kiküszöbölje, nemcsak tüneti kezelésnek bizonyul, hanem további kudarcnak is. Az ember egyedül nem semmisítheti meg a halált.

Az ember számára nagy kísértés, hogy sikerül egyedül legyőznie a halált, hogy maga adja az életet. Ez azonban egyszerűen lehetetlen, mert olyan erőfeszítés, ami ellenkezik az emberrel.

Hol és hogyan lehetséges az élet valójában?

A mai evangélium azt mondja el nekünk, hogy az élet akkor válhat újra életté, amikor elfogadjuk annak határát és ahhoz fordulunk, aki valóban életet adhat. Csak akkor lehetséges, amikor az ember feladja, hogy egyedül akarja megszabadítani önmagát, és az Urat keresi. Amikor az asszony mindent elköltött, amikor a lány haldoklik, az igazán a menyegző ideje: mindenki számára elérkezik az a tizenkettedik év, amikor úgy tűnik, minden véget ér, ehelyett azonban ott minden újrakezdődik. A vőlegény megérkezik, belép a házba, és a halál távozik. Éppen úgy, ahogyan három héttel ezelőtt a vasárnapi evangéliumban (Mk 3,20–25) láttuk, hogy Jézus az „erősebb”, aki bemegy egy erősnek a házába és ártalmatlanná teszi.

Ahhoz hogy ez megtörténjen, elsősorban arra van szükség, hogy az ember felismerje, egyedül nem képes legyőzni a rosszat, és elinduljon, hogy ott keresse a szabadulást, ahol megtalálhatja. A többit az Úr megteszi.

Kezdetben az asszony kissé mágikus, babonás hittel fordul Jézushoz. Olyan hittel, amely megelégszik azzal, ha „kicsikar” valami csodát anélkül, hogy kilépne elszigeteltségéből. Az Úr itt találkozik vele, itt éri el, majd tovább viszi. Kivezeti őt szégyenéből, hogy „leányi” méltósággal álljon előtte és mások előtt (Mk 5,34), és többé ne legyen a félelem foglya. Jézus azt kéri tőle, hogy lépjen ki a névtelen tömegből – amely többször visszatér a szövegben –, hogy alannyá, személlyé, felnőtt nővé váljon, aki felelős cselekedeteiért.

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, át kell tudnunk menni a halálon, a kétségbeesésen. Meg kell érkeznünk arra a pontra, ahol a hit a lehetetlenbe vetett hitté válik, és ahol az emberi tekintet úgy látná, hogy minden véget ér, éppen ott kell várni és meglátni egy új kezdet jeleit.

Ott mindenki úgy imádkozik, ahogyan talán azelőtt még soha. Ott megszületik az ember igazi imádsága, és újjászületünk az igazi és mély találkozásban Krisztussal. Igazzá válik számunkra is az a Szó, amely által hitünk megment minket (Mk 5,32).

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.