Évközi 15. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

„Aki engem látott, látta az Atyát”: János evangéliumának szavai (14,9) tömören megfogalmazzák Jézus emberek közötti küldetését. Olyan szavak, amelyek azt mondják, hogy Jézus nem azért jött, hogy önmagát hirdesse, hogy valamilyen, az ő személyére koncentráló, új és érdekes hírt vigyen mindenkinek.

Jézus azért jött, hogy valami önmagánál „többet” hozzon az embereknek: az Atyát.

Hogyan tehette ezt?

Jézus olyannyira egységben van Vele, olyan mély kapcsolatban áll az Atyával, annyira engedelmes és az Atya életét élő, hogy ha valaki őt látta, nem csak Jézust látta: látta az Atya szeretetét, gyöngédségét, irgalmát; rátalált az Ő országára, amely közelivé lett (Mk 1,15).

Ha Jézus nem jött volna el, az ember megalkothatta volna az igazsághoz többé-kevésbé közelítő saját elképzelését Istenről: azonban sohasem találkozott volna vele. Jézusban viszont Isten lehetővé tette a találkozást önmagával.

Ez a bevezető segíti belépésünket a mai evangéliumba.

Jézus misszióba küldi tanítványait, vagyis pontosan azt kell tenniük, amit Ő tett: elérhetővé kell tenni az Atyát, mindenhová el kell vinni az ő uralmát / Országát.

Márk már elbeszélte meghívásukat: Mk 13,3-ban azt mondta, hogy Jézus felment egy hegyre, magához hívta övéit és megalapította a Tizenkettő csoportját. Két okból tette ezt: az első ok, hogy tanítványai Vele legyenek; a második, hogy elmenjenek prédikálni azzal a hatalommal, amely kiűzi a gonoszt.

Íme, a keresztény élet középpontjában a maradni, majd elmenni dinamikája áll.

A tanítvány Urával van, meghittséget és az Ő ismeretét éli meg. Nem felszínes ismeretet, mint azok a názáretiek, akiket múlt vasárnap láttunk, hanem „lényegi” ismeretet, ami a megváltottak életében valósul meg, akik sebeik által tanulták meg, hogy az Úrba vethetik bizalmukat.

Majd amikor a tanítvány küldetésben részesül, hogy másoknak hirdesse az evangéliumot, nem önmagát viszi, hanem Őt, azt a kapcsolatot, ami őt élteti: aki a tanítványt látja, valamiféleképpen lát valamit az Úrból, aki őt küldte.

Értelmét vesztené az a tanítványság, amely csak az első mozzanatot – az Úrral való együttlétet ­– éli meg. Más vallási és filozófiai iskoláktól eltérően Krisztus követésének célja nem a mester házának biztonságába vezet, nem zár be a vele való kapcsolatba.

Épp ellenkezőleg: megnyit a küldetésre, nyitottá tesz a másik irányában, a világ felé, vagyis a bizonytalanságra és az ideiglenességre.

De az olyan tanítvány élete is értelmetlen volna, aki csak a második mozzanatot éli: aki anélkül indul el, hogy előbb „lenne”, előbb az Úr felé fordulna a szíve, az csak önmagát vinné, és senkit nem szabadítana meg, mert nem öltötte magára az Úr tekintélyét.

Aki tehát azt választja, hogy az Urat hirdeti, nehéz próbáknak, bizonytalanságoknak, meg nem értésnek teszi ki magát.

Semmit nem kell tenni azért, hogy ezeket keressük, sem azért, hogy ezeket elkerüljük. Ezért Jézus arra törekszik, hogy övéinek csak olyan utasításokat adjon, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit ne vigyenek magukkal, mire nem lesz szükségük: mert ha a vele való kapcsolatból élnek, nem lesz szükségük semmi másra. Jézus bizonytalan helyzetben hagyja őket, hogy amikor útra kelnek, elsőként tapasztalhassák meg annak gondviselését, aki őket kíséri.

Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy több bibliamagyarázó szerint a mai szakasszal veszi kezdetét Márk evangéliumának az a része, melyet „a kenyerek” szakaszának neveznek azért, mert a kenyér témája többször visszatér ezekben a fejezetekben. Első alkalommal éppen itt jelenik meg, amikor Jézus misszióba küldi a tanítványokat. Hiányként tűnik fel, olyanként, amit nem kell a tanítványoknak magukkal vinniük. Jóllehet a következő fejezetekben bőségben lesz a kenyér, Jézus kétszer szaporít kenyeret, és ezt mindenkiért, zsidókért és pogányokért egyaránt teszi.

Aki kenyér nélkül indul el, felfedezi, hogy ez a kenyér nem fog hiányozni, amint nem fog hiányozni a menedék és az Úr segítsége sem.

A tanítványok így képesek lesznek hirdetni, hogy a Jézusban közel jövő Isten gondviselő, kenyeret ajándékozó Isten. Nem csupán szavakkal hirdetik, hanem szükséget szenvedő és bizonytalanságban való létük által, azzal a magatartással, amely önmagában vall Arról, akibe bizalmukat vetették.

Jézus útmutatásai tehát, hogy ne vigyenek magukkal se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt, nem egyszerűen aszketikus gesztus és nem a szegénység választása. Azoknak a természetes és következetes életstílusa, akik az Úrban bíznak és ezért nem törekednek minden lehetséges módon egyedül biztosítani az életüket: életük ajándék.

Az Atyától kapták, de igehirdetésük címzettjeitől is, akik befogadják őket otthonukba és megosztják velük kenyerüket: az életnek ez a kölcsönös megosztása az, amiben az evangélium hirdetése teljesülhet.

Végül pedig Jézus kettesével küldi a tanítványokat: azért, mert a misszionárius nem magányos hős, hanem közösségi ember. Az Ország /uralom hirdetése nem egyéni, hanem testvéri és közösségi cselekedet, azt az új életet tanúsítja, amely csak közösségben létezik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.