Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mostani, 17. évközi vasárnapon Márk evangéliumának hallgatása megszakad, és átadja a helyet János evangéliumának.

A múlt vasárnapi szakaszt követő részben Márk elbeszéli a kenyerek és halak megsokasításának történetét (Mk 6,34­­–44); a mai liturgia ugyanezt a csodát állítja elénk, azonban úgy, ahogyan az a negyedik evangéliumban jelenik meg, amelynek teljes hatodik fejezetét – Jézus hosszú elmélkedését az élet kenyerének témájáról – meghallgatjuk a következő vasárnapokon.

A mai szakaszt két részre oszthatjuk: az egyik a kenyerek és halak megsokasításának csodája, azonban nem ez foglalja el a nagyobb helyet. Jóval terjedelmesebb a Jézus és Fülöp között zajló párbeszéd, amely azért fontos, mert abban Jézus felkínálja annak keretét, amit tesz, átnyújtja gesztusának jelentését.

Így azonnal megértjük, hogy nem csak az a fontos, hogy együk ezt a kenyeret: az is fontos lesz, hogy megértsük, mit is eszünk, megértsük, hogy honnan származik ez a kenyér és milyen élettel táplál.

Ennek a keretnek az első eleme a Pászkából, a Húsvétból adódik.

Az ünnepet kifejezetten a negyedik vers említi, de az egész szakasz alapját képezi: Jézus tettei nyilvánvalóan utalnak Mózes alakjára és Izrael negyven évére a pusztában.

Amint Mózes felmegy a hegyre és átadja Izraelnek a Törvényt, amely élteti őket, úgy Jézus is felmegy a hegyre, leül (Jn 6,3) és éltető táplálékot ad a sokaságnak.

Amint a kivonulás idején, úgy itt is sokaság van úton; mint akkor, úgy most is felmerül a kenyér kérdése: kenyér nélkül nem lehet menni és nem lehet élni.

A kenyér kérdése az egész pusztai vándorlást végigkíséri, Egyiptomtól kezdve egészen a belépésig a szabadság földjére: tudja-e táplálni Isten a népét? És hogyan tudja azt egy ilyen kopár földön megtenni?

A mai szakaszban is van egy kérdés, amelyet Jézus tesz fel Fülöpnek: ez pedig alapvető kérdés. Jézus azt kérdezi Fülöptől, hogy honnan lehetne azt a kenyeret venni, amely képes ekkora tömeget jóllakatni (Jn 6,5).

A „honnan” olyan kérdőszó, amelyet János evangélista gyakran alkalmaz: amikor pedig használja, mindig attól eltérő eredetet jelöl, mint amit első pillantásra vélnénk. A „honnan” mindig magának Jézusnak az eredetét, vagyis az Atyát jelöli.

Ezt a kérdőszót megtaláljuk például a 2. fejezetben, amikor Kánában a násznagy nem tudja, hogy honnan való a bor; a 3. fejezetben, amikor Jézus Nikodémusnak az élet leheletéről beszél, amelyről nem tudni, honnan jön és hová megy; majd a 4. fejezetben, amikor a samariai asszony kérdezi Jézust, hogy honnan veszi az élő vizet.

Jézus és a nép elöljárói közötti vitában az utóbbiak gyakran kérdezgetik, hogy honnan való Jézus; ha kérdezik is őt, mégis inkább úgy vélik, hogy tudják, honnan való (Jn 7,27).

A kánai násznagy, Nikodémus és a samariai asszony egységben vannak a „nem tudás” által: közülük senki nem tudja, hogy honnan való az az ajándék, ami most ott van előttük; ez azért van így, mert az ember nem tudja, hogy honnan ered az élet, nem birtokolja, nem teremtette és egyedül nem képes azt ajándékozni sem.

Éppen ezek azok a pillanatok, amelyekben Jézus akként nyilatkoztatja ki önmagát, aki az Atyától jön és elhozza az Atya életét.

Ahol viszont az ember úgy véli, hogy ismeri őt, éppen ez által bezárul az ajándék előtt, ahogyan a nép elöljárói, akik már mindent tudnak és nincs mit elfogadniuk.

A mai evangéliumban Fülöp az, aki „nem tudja” honnan vegyék a kenyeret. Fülöp egyetlen dolgot tud, ami alapvető: Fülöp tudja, hogy amije van, nem elegendő ahhoz, hogy megszerezze (Jn 6,7).

Mondhatnánk úgy is, hogy Fülöp tudja, hogy ez a kenyér nem megvehető, nem lehet pénzen megszerezni.

A kenyér, amelyet Jézus ad, az a kenyér, amely az Atyától származik, nem megvehető, de megszerezhető. Ahhoz, hogy részesedjünk belőle, az ingyenes ajándék optikáján át kell szemlélnünk.

Azonban ahhoz, hogy ez megtörténhessen, hogy az ajándék útja újra megnyílhasson az emberek útján, két dolog szükséges.

Mindenekelőtt egy gyermekre van szükség (Jn 6,9), aki rendelkezésre bocsátja azt a keveset, amije van, azt a kicsit, ami az ő élete: igaz, hogy az ajándék Istentől ered, de nem érhet el hozzánk, csak azon belül, akik vagyunk, és amink van. Ez a megtestesülés logikája.

Azután, arra is szükség van, hogy ez a „kevés” Jézus kezébe kerüljön: olyan kezekbe, amelyek nem azért nyúlnak, hogy elvegyenek, és hogy birtokoljanak, olyan kezekbe, amelyek nem tartanak vissza.

Ádám és Éva azért nyújtották ki a kezüket, hogy elvegyenek, Jézus éppen ellenkezőleg, a felajánlás gesztusaként nyújtja ki kezét.

A különbség teljes egészében az Eucharisztia szavában rejlik: hálaadás. Jézus így ajándékként veszi az életet, amelyet meg kell köszönni és meg kell osztani a testvérekkel.

Ezért az ő kenyere elegendő mindenkinek és mindenkit bőségesen táplálhat.

+ Pierbattista

fordította: Dr.Sz.Gy.