Évközi 21. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

János evangéliuma 6. fejezetének végén a tanítványok kettős reakciójának vagyunk tanúi: Jézus szavai némelyikük számára okot jelentenek a megbotránkozásra és a vádra, mások számára viszont éppen ellenkezőleg, az Úr iránti új elköteleződésre ösztönöznek, alkalmat szolgáltatnak a Mester követésének megújult választására.

Ezek is, azok is tanítványok: akik távoznak, nem véletlenül odavetődött személyek, nem az őt alkalmanként hallgató sokaságról van szó. Ugyanazok a tanítványok ők, akik őt követték, akiket szavai és tettei vonzottak.

Két, egymással szembeállított képről van tehát szó, melyek mindegyikét néhány kulcskifejezés jellemzi.

Az első kép (Jn 6,59–66) az evangélista keserű kijelentésével zárul a tanítványok lemorzsolódásáról: „Attól fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és többé már nem jártak vele.” (Jn 6,66) Ebből a mondatból három olyan elemet emelünk ki, amelyek ellentétesek a rákövetkező tapasztalattal.

Az első az „attól fogva”, „attól, amiatt” kifejezésben rejlik: azt mondja, hogy ezeknek a tanítványoknak az életében ez a pillanat vízválasztó, és döntést kell hozniuk. Van egy új és lényeges kinyilatkoztatás, amelyet azonban ők nem képesek befogadni és sajátjukká tenni. Ez a kinyilatkoztatás, amelyben Jézus önmagát örök életet tápláló eledelként tárta fel, ahelyett, hogy megszilárdította volna, hogy az ő követését, annak akadálya lett.

Túl „keménynek” ítélték (Jn 6,60) és megálltak, mielőtt elfogadták volna. Ez pedig azt mondja számunkra, hogy a tanítvány útja soha nem örökre garantált út, sőt: a a mester követése melletti első elköteleződés után képesnek kell lenni arra, hogy örömmel fogadjuk Isten kinyilatkoztatását a történelemben. Ez olyan kinyilatkoztatás, amely soha nem vehető biztosra, és amely azt igényli, hogy engedjük átformálni szívünket. Jézus szavai csak e feltételek mellett nem megbotránkoztatóak.

A második elem, hogy a tanítványok „visszahúzódtak”: olyan kifejezés ez, amely elmond minden elbátortalanodást, csalódást, bukást. Ugyanezt a kifejezést megtaláljuk később János evangéliuma 20. fejezetében, amikor Péter és János, miután látták az üres sírt, visszahúzódtak, mert még nem értették az Írást (Jn 20,9–10). Ugyanez az emmauszi tanítványok tapasztalata vagy a gazdag ifjúé: mindnyájan olyan személyek, akik meghívást kaptak arra, hogy megtegyenek egy utat, hogy befogadjanak egy kinyilatkoztatást, hogy irányt válasszanak.

A János által használt „vissza, hátra” kifejezés ugyanaz, amelyet az evangélisták alkalmaznak a követés, Jézus követése megjelölésére. Itt azonban ez a szó nem Jézus követését jelenti, hanem egyszerűen visszahúzódást, olyan korábbi dolgok követését, amelyek „e pillanatot” megelőzően alakították a tanítványok életét.

A tanítványok elveszítettek egy lehetőséget, egy nem akármilyen alkalmat: ha ez a kenyér, amelyet Jézus kínál, az életre szolgál, akkor az ő visszahúzódásuk a halálra vezet.

A harmadik elem még drámaibb, mert azt mondja, hogy „többé már nem jártak vele”. Ha Jézus minden szava a vele való olyan meghittségre akart vezetni, mint amilyen meghittségben ő van az Atyával (Jn 6,56–57), akkor ezek a szavak olyan életről szólnak, amely többé nem az, mint amire meghívást kaptak: olyan élet, amely minden értelmét, szépségét és a benne rejlő hallatlan lehetőséget elvesztette.

Ezzel a drámai helyzettel ellentétes a Tizenkettőé (Jn 6,67–69), akiknek a többi tanítványhoz hasonlóan szintén döntést kell hozniuk.

Péter az, aki mindnyájuk nevében kifejezésre juttatja irányultságukat.

A Péter által használt kifejezés („kihez mehetnénk?”) azonos azzal, amely korábban más tanítványok vádját fejezte ki: vagyis számukra is kemény szavak ezek, számukra is botrány szembe találni magukat ezekkel, és akadály, amelyet le kell győzniük. Míg azonban az előbbiek a szavakkal szembesülve hátat fordítottak az Úrnak, ők éppen ellenkezőleg, Hozzá mennek. Ez a nagy különbség, itt erősödik, érlelődik a hit: Jézus szavai csak így válnak életadó szavakká.

A Tizenkető olyan úton jut el erre a felismerésre, amelyet két ige jellemez: hittünk és megismertük. Vagyis engedtünk a vonzásnak (Jn 6,43.65), bíztunk és megtapasztaltuk, hogy ez a bizalom életre vezet.

Jézus itt úgy nyilatkozik meg, mint aki egyaránt otthon van a mennyben és a földön (Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? – Jn 6,62). Ő mindkettőnek polgára. És az Ige testté lett, ez a test és ez a vér pedig az út az Ige benső életéhez. A test egyedül nem használ semmit, amint a 63. vers mondja. Azonban amikor a testben Istennek, az Isten-Igének élete lakozik, akkor érdemes úgy beszélni róla, ahogyan Jézus tette. Jézus arra buzdítja követőit, hogy menjenek messzebbre az anyagi megértésénél annak, amit kinyilatkoztatott, fogadják Lélek szerint kijelentését.

A fejezet elején – rögtön a kenyérszaporítás elbeszélése után, de az élet kenyeréről szóló hosszú párbeszéd előtt – van egy részlet, amelyet a vasárnapi liturgia kihagy, de amely talán az egész szakasz megértésének a nyitja. Ez pedig az átkelés a háborgó Tibériás-tavon (Jn 6,16–21).

A hithez és felismeréshez vezető út valóban hasonló egy viharos átkeléshez, egy halálközeli tapasztalathoz, amelyben be kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk egyedül elérni a másik partot.

Ott jut el hozzánk az Úr, oly módon, amire nem számítottunk, és amely kifejezi az Úr hatalmát a gonoszság és a halál felett; és ha nem hagyjuk, hogy a félelem vagy a csüggedés legyőzzön bennünket, akkor életünk visszanyeri értelmét és teljességét.

Mondhatnánk, hogy az Úr követését elhagyó tanítványok nem értek át a túlsó partra, átkelésüket nem vitték véghez.

A Tizenkettő igen, nem saját érdemén, hanem mert továbbra is hallgatták azokat a szavakat, amelyek azt mondják: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20).

+ Pierbattista

Fordította. Dr. Sz. Gy.