Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 7,1-8.14-15.21-23)

A mai vasárnappal visszatérünk Márk evangéliumának olvasásához.

A mai szakasz határt képez: valóban, két kenyérszaporítás elbeszélése között található. Közvetlenül a mai epizód után Jézus elhagyja Izrael határait, és továbbmegy pogány, „tisztátalan” földre. Nekik, a pogányoknak szól a második kenyérszaporítás.

Úgy tűnik, hogy a mai szakasz erre a továbbhaladásra készít fel azáltal, hogy nekünk szegezi a kérdést: mi a tisztátalan? Mi az, ami eltávolít Istentől?

Jézus számára az alkalmat Jeruzsálemből, a legszentebb helyről érkezett farizeusok és írástudók kérdése szolgáltatja. Ezek a személyek, a hagyomány és a Törvény védelmezői, megbotránkoznak, amikor látják, hogy milyen kevés figyelmet szentelnek Jézus tanítványai a rituális előírásoknak, és ennek a viselkedésnek az okára kérdeznek rá (Mk 7,5).

Számukra a tiszta és tisztátalan közötti határ világos és egyértelmű. Tiszta az, aki aprólékosan betartja az atyáktól áthagyományozott előírásokat és szabályokat. Egy ilyen kritériumnak van egy határozott előnye: létezik egy külső, egyértelmű, könnyen szavakba önthető követelmény annak rögzítésére, hogy ki igaz és ki nem, s ez a kritérium pontosan a törvények és az atyák előírásainak a megtartása.

Jézus azonban egy másik ismérvre figyelmezteti hallgatóit. Egy másik szintre szeretné eljuttatni őket, amely – az igazat megvallva – jelen volt a régi törvények szándékában, de amelyet figyelmen kívül hagytak: igen, a külsődleges tisztasági szabályoknak fontos társadalmi szerepe volt, a céljuk azonban az volt, hogy emlékeztessék a hívőt a szív tisztaságának szükségességére. És ez az, amit Jézus felidéz ebben a szakaszban.

Jézus különbséget tesz hagyományok és parancsok között. Az előírások, szabályok emberektől származnak, a parancsok Istentől. Ezeknek a szabályoknak a megtartására lehet tekintettel lenni és lehet azt mérlegelni, a parancsoknak való engedelmesség esetében nem. Az öncélú szabályok biztonságot nyújtanak és arra az önhitt feltevésre vezethetnek, hogy mi magunk teremtettük meg ezt a biztonságot; a parancsok utat mutatnak, szabaddá tesznek és megnyitnak Isten felé.

A parancs tehát meg akarja érinteni az ember szívét, mély motivációit; a hagyományok a felszínen maradnak.

Ha sok szabályt kell betartani, az azzal a kockázattal jár, hogy úgy véljük, emiatt kerülünk közel Istenhez, és így nem vesszük észre, hogy szívünk távol marad, amint Jézus mondja Izajás prófétát idézve (Mk 7,6–7).

Az emberi hagyományok ürüggyé válhatnak, hogy ne tartsuk meg az egyetlen parancsot, amely képes értelmet és teljességet adni az ember életének: a szeretet parancsát. Mi több, az ember számára annak illúzióját teremtik meg, hogy ő igaz, s így megakadályozzák, hogy szívébe tekintsen és meglássa, hogy ennek a szívnek mélyéről fakad a gonoszság.

Éppen e körül forog Jézus második tanítása: hogy úgy mondjam, az ember szíve – kivétel nélkül minden egyes ember szíve – ki van téve minden kétértelműségnek és a gonoszság minden lehetőségének. Nem az visz minket bűnbe, ami kívül van; hanem bennünk él a hajlam minden önzésre: a tiszta és tisztátalan határa éppen ott van, s nem elég egy külsődleges vallásosság, nem elegendőek a rítusok ahhoz, hogy ez a szív közeledjen az Úrhoz.

Ahogy az gyakran történik Márk evangéliumában, Jézus nem mondja meg, hogy hogyan lehet a szívet meggyógyítani, milyen terápiára van szükség az egészség visszanyeréséhez.

Talán azért, mert az első lépés a gyógyulás felé az, hogy felismerjük, hogy betegek vagyunk, s nem áltatjuk magunkat azzal, hogy külsődleges gesztusok elegendőek a szív gyógyulásához: a gyógyulásnak mélyebbnek kell lennie.

Csak ez a felismerés készíti fel a szívet arra, hogy otthont adjon annak az útnak, amelyet Jézus közvetlenül ezután fog megtenni pogány vidékre. Vagyis, hogy befogadjam az üdvösségnek azt a kegyelmét, amely ott ér el engem, ahol elsősorban én – nem pedig mások – vagyok tisztátalan és pogány. Azért, hogy elfogadjam, hogy ahhoz, hogy elérjen engem, az Úrnak kell átlépnie Istentől való távolságomat, mert csak így lesz Isten országa / uralma igazán közel (Mk 1,15).

Talán így megtörténik az az átlépés, amely meggyógyítja a szívet: az átmenet a szabályoktól az engedelmességbe. Mert a szabályok betartásának nincs hatalma, hogy megszabadítson minket önmagunktól és abból a magányból, amelybe bezárkóztunk – és amely azután beteggé tette szívünket –, az engedelmesség viszont kapcsolatba von minket Azzal, akinél az élet van, és aki nekünk akarja ajándékozni az életet. Az a választás, hogy az ajándék által élünk, azzal a kenyérrel táplálkozunk, amelyiknél hosszan időztünk az elmúlt vasárnapok során, és amely a szeretetnek és nagylelkűségnek csodás körébe von, az az emberi szív egyetlen igazi gyógyulása. (kiemelés Sz. Gy.)

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.