Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ami a mai liturgiában idézett gyógyítás-elbeszélésben (Mk 7,31–37) szíven üt, az Jézus gesztusai: félrevonja a süketnémát, beledugja ujját a fülébe, nyálával megérinti a nyelvét, sóhajt és egy szót szól (Mk 7,33–34).

Miért van szükség ezekre a gesztusokra a beteg meggyógyításához?

Máskor egyszerűen úgy gyógyít Jézus, hogy kezét a betegre helyezi, máskor pedig csupán egyetlen szóval. Ebben a szakaszban a sokaság arra kéri, hogy tegye kezét a betegre, mint már annyiszor. Jézus azonban egy rövid, eleven liturgiát mutat be, melyben hangsúlyos a testi, fizikai elem.

Ezek a gesztusok az ember teremtésének elbeszélésére (Ter 2,7) utalnak, ahol Isten kezével formálja meg teremtményét, összegyúrja a vízzel, melyet teremtett, az élet leheletét orrába fújja. Az ember csak ily módon válik élőlénnyé.

A teremtés-elbeszéléssel mutatkozó kapcsolatot megerősíti a sokaság reakciója, amely a csodát látva így kiált fel: „Mindent jól cselekedett: a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat.” (Mk 7,37) Nyilvánvaló utalás ez arra a refrénre, amely jelzi a teremtés napjait, amelyek végén „Isten látta, hogy jó.”

Az új teremtés gondolata kedves Márk evangélista számára, aki új kezdetként, Jézus által hozott és mindenkinek ajándékozott új életként értelmezi Isten Fia küldetését az emberek között.

Ez rögtön látható már Jézus pusztai kísértéseinek elbeszélésében. A másik két szinoptikustól eltérően Márk nem időz az egyes kísértéseknél, viszont hozzátesz egy fontos részletet: Jézus „vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13). Az új ember számára adott a lehetőség, hogy az egész teremtett világgal (vadállatok) kiengesztelődött életet éljen, és Isten világával (angyalok) teljes közösségben legyen.

Az új élet tehát, melynek helyreállítására Jézus jött: egy teljes közösségben megnyilvánuló élet.

Kezdetben Isten „nyitott” embert teremtett, vagyis kapcsolatra, meghallgatásra, dialógusra kész embert: barátságra képes embert. Az ember a bűn miatt zárult önmagába és félelmeibe.

A süketnéma épp a bukott ember alakja, olyan emberé, aki önmagába zárkózott, aki képtelen kapcsolatra Istennel és másokkal. Erre vonatkozóan meg kell jegyeznünk, hogy az evangélium más betegeitől eltérően, a süketnéma nem fordul Jézushoz. Sokan mások megteszik, odakiáltják az Úrnak, hogy szükségük van szabadításra. Azonban éppen ez hiányzik a süketnémánál, a kiáltásra és a segítségkérésre való képesség, ami az első lépés a felé a kapcsolat felé, amely megszabadít. Ezért szüksége van másokra, hogy az Úrhoz vigyék és könyörögjenek érte (Mk 7,32).

Ezen a ponton válik érthetővé, hogy miért szükségesek a gesztusok: ezek a kapcsolat első, legegyszerűbb, legközvetlenebb formái annak számára, aki elvesztette a képességét a meghallásra és a beszédre. Jézus érintése újra képessé teszi az embert a meghallgatásra, újra képessé teszi egy teljes kapcsolatra.

És érthetővé válik az is, hogy Jézus miért ezzel az „Effata” szóval fordul hozzá, melynek szó szerinti jelentése: „nyílj ki teljesen, nyílj meg egészen”.

A bűn miatt a magány és elszigeteltség betegségétől sújtott ember önmagába zárt ember: csak akkor él, ha megnyílik a vele kapcsolatba lépő Ige ajándékára. Ez az új teremtés.

Egy utolsó megjegyzés: a „néma” szóval fordított kifejezés valójában beszédben akadályozott (gátlásos, ügyetlen) személyt jelöl: az Újszövetségben csak itt jelenik meg, az Ószövetségben pedig egyszer Izajás könyvében (Iz 35,6 – lásd az olvasmányt.)

Izajás könyvében az Úr szabadító tette – amely visszaadja a vakoknak a látást, a süketeknek a hallást, a némáknak a szót … – a választott népnek szólt, és a pogány népekkel szembeni fenyegetés vagy csapás összefüggésébe illeszkedett (Iz 34).

Itt éppen ellenkezőleg, a címzett egy pogány, akinek Jézus a földjére lépett, ahol elfogadást és nyitottságot talált: az új teremtés tehát megkülönböztetés nélkül mindenkié, és az Úr kezének érintése mindenkit elér, akinek életre van szüksége.

+ Pierbattista

fordította: Dr. Sz.Gy.