Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Lukács evangéliumának negyedik fejezete, melynek ma az 1–4. és 14–21. versét halljuk, a pusztában kezdődik, ahol Jézust megkísértette az ördög. Jézus, miután győztesen kerül ki a próbatételből, visszatér Galileába (Lk 4,14), és onnan indulva kezdi elvinni másoknak azt a szabadítást, amit előzőleg ő maga a pusztában megtapasztalt.

Jézus názáreti zsinagógabeli epizódja éppen erről a kezdetről szól, és különösen fontos, mert bizonyos értelemben az egész evangélium értelmezésének nyitja, Jézus programjának nyilatkozata. Olyan, mint egy mag, amely idővel kifejlődik, de csírájában már magában hordja a további elbeszélés egészét.

Jézust a Lélek előbb Galileába vezette, különböző zsinagógákba. Vagyis a lakossági összejövetelek központjaiba, olyan helyekre, ahová azért gyűlnek össze az emberek, hogy imádkozzanak, hirdessék Isten szavát, és hogy egyszerűen csak találkozzanak egymással. Oda, mindegyikük mindennapi életébe vezette a Lélek Jézust. Jézus pedig ott jelenti ki az Izajás által hirdetett ószövetségi ígéret beteljesedését.

A Lélektől vezetve visszatér városába, arra a helyre, ahol felnőtt és ahol az „asztalos fiaként” ismerték. Ott, ahogy általában tette Galilea más zsinagógáiban is, elmegy, hogy imádkozzon és találkozzon az emberekkel, azonban népe nem ismeri fel őt.

Álljunk meg két megfontolásnál:

Az első arra vonatkozik, hogy városának lakosai nem ismerik fel őt. Miközben Galilea más zsinagógáiban mindenki lelkesen fogadja (14. vers), addig itt, Názáretben csodálkoznak és meghatódnak, de képtelenek szívükbe fogadni az igazságot. Számukra Jézus az asztalos fia marad, és kész.

A názáretiek, miként a farizeusok és sokan mások az evangéliumban, bár látják, mégsem ismerik fel az általa hozott újdonságot. Szívük zárva marad. Várják a Messiást, azonban gyakorlatilag nem szabadok arra, hogy fogadják őt, mert a Messiásra vonatkozó elképzelésük fontosabb számukra az előttük álló személynél. Így lehetetlenné teszik a Lélek művét, ami abban áll, hogy visszaadja látásunkat, hogy képesek legyünk egészen új módon látni az életet. Ahhoz, hogy Jézust befogadjuk, hogy a maga igazságában lássuk őt, kicsinnyé kell lennünk, szegénnyé kell válnunk. Az örömhírt hirdetik nekik (Lk 4,18: „Elküldött, hogy a szegényeknek hirdessem az evangéliumot”). Azok az evangélium szegényei, akik előítéletek nélkül tudnak helyet adni az újnak. A kicsik, a szegények, a kiváltságosok, mert képesek engedni magukat meggyógyítani, elfogadják, hogy szükségük van arra, hogy helyreállítsák látásukat, mint a születéstől fogva vakoknak vagy a galileai falvak lakóinak, ellentétben a korabeli Názáret lakosaival.

A másik megfontolás a „ma” kifejezéssel kapcsolatos.

Ez a hirdetés itt és most történik. Nem a múlt emlékezete. Jézus ma hirdeti a szegényeknek. Azoknak, akik itt és most vannak, nem a múltbélieknek. A mi Istenünk nem a múlt Istene, aki egykor nagy dolgokat cselekedett, amire most emlékezünk. És nem is olyan Isten, akit várunk, hogy majd valamikor, a meghatározatlan jövőben eljön, vagy akit majd odaát, a halálunk után meglátunk, akivel majd akkor találkozunk.

Ezért nem szabad megfeledkeznünk arról, amit megtalálhatunk. A Lélek ma felkínálja nekünk, hogy új módon lássuk a dolgokat, aminek köszönhetően új szívvel tudjuk látni és szeretni a világot.

A mi Istenünk a mában él. Csak ennek tudatában lehetünk képesek arra, hogy „egészségesen” éljük meg mindennapi történetünket.

+ Pierbattista

Fordította: DR. Sz.Gy.