Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 6,39–45) egy sor sürgető kérdéssel veszi kezdetét: „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe? Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Hogyan mondhatod testvérednek: ‘Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát’, a te szemedben pedig nem látod a gerendát?” (Lk 6,39.41–42).

Hogy jobban megértsük, mit akar Jézus mondani, fel kell idéznünk a szövegkörnyezetet: Lukács evangéliumának 6. fejezetében vagyunk, amely a boldogmondásokkal kezdődik és a múlt vasárnap hallott szakasszal folytatódik, melyben Jézus kinyilatkoztatja, hogy milyen mértékű szeretetre szól a meghívása annak, aki az ő követésére vállalkozik. Paradox mérték: mértéktelen mértékű szeretetre (Lk 6,27–38).

A mai evangéliumban Jézus óva int attól, hogy valaki túlzott buzgalmában megtévessze önmagát, és azt gondolja, hogy szeret és jót tesz, pedig ehelyett kárt okoz.

A szeretethez – mondja Jézus – nem elég a jóakarat, „jól felkészültnek” kell lenni (Lk 6,40).

Mit jelent a „jól felkészültség”?

Számunkra furcsán hangzó kifejezés lehet, ami az iskolai felkészülésre emlékeztet, mintha a szeretethez fel kellene készülnünk, tanfolyamra kellene járnunk, mintha keveseknek való dolog lenne.

Nem így van.

Jézus mindenekelőtt azt mondja, hogy „bárki” (Lk 6,40) jól felkészült lehet: nem valakinek van fenntartva, mintha mások ki lennének belőle zárva. Mindenkié.

Azután megmagyarázza, hogy jól felkészültnek lenni azt jelenti, hogy alapvetően szabadok vagyunk. Nem tanulmányok, címek, képesség kérdése, hanem az önmagunktól való szabadságé.

Jézus szerint az szabad, aki nem menekül önmaga elől, félve attól, hogy igazán szembenézzen önmagával.

Más szavakkal, az, aki előbb megtapasztalta az Atya övéi iránt tanúsított irgalmasságnak bőséges mértékét, és nem kell többé elrejtőznie, másnak látszania, mint aki.

Nem kell titkolnia hibáját, mert tudja, hogy szegénységében elfogadásban és megbocsátásban részesült.

Aki viszont még mindig fél, az keresi, hogy hogyan rejtőzzön el. Az egyik legegyszerűbb és legnépszerűbb módszer pedig az, ha a másik hibájára szegezi a tekintetét elkerülve azt, hogy lássa a sajátját (Lk 6,41). Amikor pedig szeretni próbál, valójában olyan lesz, mint egy vak, aki egy másik vakot vezet: csak a saját sötétségébe, a látástól való félelmébe tudja őt vezetni.

Nyilvánvalóan jó cselekedet ürügyén teszi ezt, de kerüli a hívő ember számára legfontosabb tapasztalatot, azt, hogy lásson és önmagát az Atya irgalmasságának fényében lássa. A jó tettek egyetlen feltétele tehát az, hogy előbb megtapasztaljuk az Úr jóságát: ez elég, semmi másra nincs szükség. Azonban ha ez hiányzik, akkor a jó tettünknek nem lesz ereje, hogy kiszabadítsa a másikat saját sötétségéből, sőt, éppen ellenkezőleg, azt kockáztatjuk, hogy még sötétebb sötétségbe taszítjuk.

A gerenda eltávolítása a szemből olykor nagyon fájdalmas művelet lehet: nem könnyű megtenni. Ez a fájdalom értékes, és csak akinek van bátorsága, hogy átélje, az fog olyan érzékenységgel és tapintattal rendelkezni, hogy el tudja távolítani testvére szeméből a szálkát: tudni fogja, hogy milyen fájdalomnak teszi ki, és tapasztaltan, együttérzéssel fogja tenni.

Aki képes erre, aki az alázat és megtérés állandó magatartásában él, olyan, mint egy jó fa, amely csak jó gyümölcsöt teremhet (Lk 6,43–44): ezért nem a szeretetre való erőltetett törekvésről van szó, hanem arról, hogy hagyjuk, hogy az Úr megszabadítson minket a gonosztól és meggyógyítsa szívünket, és akkor a szeretet magától jön.

Az első gyümölcs pedig nem a tettek lesznek, hanem a szavak (Lk 6,45): aki üdvözült, új szavakat és új beszédmódokat ismer, képes megosztani a kapott jó gazdagságot, azt a jót, amit a saját szemével látott önmagában és testvéreiben.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.