Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Nyolc nappal ezelőtt, Húsvétvasárnap láttuk, hol kezdődik minden keresztény hitbeli útja. Ez az út az üres sírnál veszi kezdetét, ahová visszatérünk, hogy meglássuk a helyet, ahová Jézust temették, de ahol az asszonyok és a tanítványok felfedezik, hogy teste többé nincsen ott. Jézus többé már nincs a halálban.

Ez azonban csak a szükséges kiindulópontja egy úton létnek.

Valóban, a Feltámadott és tanítványai találkozásainak elbeszélései gyakran úton lét történetei: a tanítványok a sírhoz mennek; Jézus közéjük megy a vacsora termébe; a tanítványok úton vannak Emmaus felé, majd sietve visszatérnek Jeruzsálembe.

Úton lét ez fizikai értelemben, de ugyanakkor egyfajta spirituális út is, a hit útja.

Nos, ha Húsvét reggelén az evangéliummal megláttuk, hogy hol kezdődik ez az út, akkor ma azt látjuk, hogy hová visz, hová kell vezetnie: meg kell érkezni oda, hogy felismerjem a Feltámadt Urat, hogy saját szememmel lássam őt, hogy higgyek benne, hogy felfedezzem, hogy ő az én Uram, az én Istenem.

Ennek az útnak néhány vonását emelem ki.

Az első, hogy Húsvét reggele után, a hét első napján mindenki Jézust keresi, de senki sem találja, mert ő az, aki megtalálja övéit. Akkor és úgy találja meg őket, amikor és ahogyan ő akarja. A mai evangéliumban éppen ezt látjuk: Jézus először tanítványait találja meg, akik annak a napnak az estéjén összegyűlnek a vacsora termében. Majd nyolc nap múlva visszatér, hogy találkozzon Tamással, aki az első találkozáskor hiányzott. A hit útja ezen az útszűkületen át vezet, azon keresztül, hogy engedjük, hogy megtaláltak legyünk, azon felismerés „útszűkületén” át, hogy nem mi vagyunk azok, akik megtalálják az Urat, hanem ő talál meg minket.

Hol talál ránk? Pontosan ott, ahol vagyunk, félelmeinkben, kétségeinkben, ott, ahová bezárkóztunk: a tanítványok a vacsora termébe zárkóztak be a zsidóktól való félelem miatt (Jn 20,19), Tamás bezárkózott abba, hogy képtelen az Urat élőnek gondolni, képtelen megadni az Úrnak a lehetőséget, hogy hozzá jöjjön. Az Úr azonban mégis jön, mint láttuk.

Az Úr jön, hogy megtegyen három dolgot.

Az első, hogy odaajándékozza a Lelket (Jn 20,22), nyilvánvalóan azért, hogy abban az életben részesítsen, amit ő maga is meglelt a halál után, azt az életet, amelyre az Atya szeretete ajándékának megkoronázásaként és teljességeként meghívta. Jézus alighogy megkapta, nem tartja meg magának, hanem barátainak ajándékozza.

A második dolog, hogy küldetést bíz rájuk. Jézus alighogy újra megtalálta a tanítványokat miután a szenvedés napjaiban eltűntek, nem kényszeríti, nem köti őket önmagához, hanem azonnal küldi őket, ahogyan az Atya küldte őt: az életet, amelyet megtaláltak, meg kell osztaniuk minden emberrel, hogy a Húsvét mindenkié legyen. Az egyetlen mód, ahogyan ez majd megtörténik: a bűnök bocsánata (Jn 20,23). A Feltámadott halál fölött aratott győzelmének végső jele a megbocsátás.

Végül azért jön, hogy találkozzon Tamással és meggyógyítsa őt.

A megsebzett, bűnös embernek mindig szüksége van arra, hogy kinyújtsa kezét, hogy megérintsen és elvegyen, ahogyan Ádám. Ez a birtoklásvágy. Jézus pedig éppen ott érkezik, felkínálja magát e beteg szükségünknek, de éppen azáltal, hogy úgy kínálja fel magát, ahogyan felajánlotta magát a kereszten, meggyógyít minket, megajándékoz minket annak lehetőségével, hogy másként éljünk, hogy bizalommal és hittel éljünk.

Míg az érintés és birtoklás olyasmi, ami önmagunkba zár, olyanná tesz, hogy csak önmagunkra és saját – akár vallási – igényeinkre támaszkodunk, addig a hit kilépés önmagunkból, alapja annak a küldetésnek, amelyre meghívni a Feltámadott eljött hozzánk.

Aki foglya saját igényének, hogy lásson és érintsen, soha nem indul el.

Aki viszont hiszi, hogy az Úr mindig vele van, hogy mindig életet ad, nem marad egy helyben, nem tehet mást, mint hogy útra kel azért, hogy másokat is elérhessen az ingyenesség és élet ugyanazon ajándéka.

+ Pierbattista

frodította: dr. Sz.Gy.