Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangélium, amelyet most, a húsvéti időt lezáró Pünkösd ünnepén olvasunk (Jn 14,15–16.23b–26), bepillantást enged az egyház életének néhány értékes részletébe, miután a feltámadt Úr felmegy a mennybe és visszatér az Atyához.

Az evangéliumi szakasz néhány elemét emeljük ki.

Az első elemet a 26. versben találjuk, ahol Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy a Lélek majd megtanítja őket mindenre, és emlékezteti őket mindarra, amit Ő mondott nekik.

A Szentlélek tehát tanító, de úgy tűnik, Jézus azt mondja, hogy nem olyan tanító, mint a többi.

Milyen értelemben?

Elsősorban olyan tanító, aki mindig velünk marad (Jn 14,16).

Bármely más tanító, miután mindent megtanított tanítványának, amit tud, útjára engedi őt. A Szentlélek esetében azonban nem így van.

A Szentlélek mindig marad, mivel jellemzője, hogy olyan kapcsolatra tanít, melynek Ő maga a lehetősége és garanciája.

Nem bizonyos dolgokat kell megtanítania nekünk, hanem meg kell tanítania minket élni, az Atya és a Fiú jelenlétének kell lennie bennünk.

A Szentlélek marad, mert ez a maradás az a mód, ahogyan szeret bennünket.

Valóban, Jézus azzal folytatja, hogy aki befogadja a Szószólót, aki örökre velünk marad, az a Lélek és az Atya lakhelyévé válik (Jn 14,23).

A Lélek feladata tehát az, hogy képessé tegyen minket arra, hogy Isten lakhelyévé váljunk.

Önmagunktól nem tudjuk megtenni, nem a mi képességeinken és erőnkön múlik.

Minél inkább teret engedünk önmagunkban a Lélek működésének, annál inkább szállást vesz bennünk Isten, megszentel bennünket, vagyis önmagához hasonlóvá alakít.

A Lélek egyéb okból is különbözik minden más tanítótól.

Miközben minden tanító ismereteket, eszméket tanít, a Lélek másfajta műveletet hajt végre.

Tanít, de oly módon, hogy amit már tudunk, sajátunkká legyen, életté, bensővé váljon számunkra.

Mert nem elég tudni, hogy Jézus meghalt; hinni kell, hogy Jézus értem halt meg.

Nem elég tudni, hogy Isten szeretet; hinni kell, hogy Isten pontosan úgy szeret engem, ahogy vagyok.

Ez a Lélek műve, aki nem kívülről tanít, hanem belülről fakadóan győz meg minket, a Szót tapasztalattá alakítja.

Ez is olyan művelet, amelyet nem tudunk egyedül véghezvinni.

Érdekes azután az a tény is, hogy Jézus azt mondja, hogy a Lélek emlékezteti az embert valamire, amit az ember már tud.

Az ember már tudja, hogy mi az a jó és szép élet, amelyre teremtetett: a bűn azonban elfeledtette ezt vele és arra késztette, hogy más tanítókra hallgasson, más utakat kövessen, amelyek a halál útjainak bizonyultak.

Az Atya által nekünk adott Léleknek a feladata, hogy mindig emlékeztessen minket, hogy milyen reményre kaptunk meghívást, azért, hogy feledékenységből nehogy ne éljük meg a meghívásunkban rejlő szépséget.

Végül fontos azt hangsúlyozni, hogy Jézus könyörög értünk az Atyához, hogy az Atya elküldje nekünk a Lelket (Jn 14,16).

A Szentlélek jelenléte bennünk mélyen kötődik Krisztus imádságának, mély vágyának misztériumához, ahhoz a jóhoz, amit nekünk szán.

Olyasmi ez, ami a mi imádságunkhoz, őfelé való megnyílásunkhoz is kötődik.

Egy keresztény élete olyan élet, mely szüntelenül kéri a Lelket; azoknak az élete ez, akik felfedezték, hogy életük értelmét és teljességét csak a Lélek adhatja meg.

Ezért a Lelket kérni a legmagasabb rendű imádság, a Lélek pedig az a „jó dolog”, amit az Atya ad azoknak, akik kérik őt (vö. Lk 11,13).

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.