Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ahhoz, hogy a Szentháromság misztériumához közeledjünk, a liturgia János evangéliumának egy olyan szakaszát (Jn 16,12–15) kínálja segítségül, amelyben Jézus alapvetően a Szentlélekről beszél.

A Szentlélekről szólva azonban Jézus bepillantást enged a Szentháromságon belül élő kapcsolatokba. Tehát nemcsak a Lélekről szól, hanem önmagáról és az Atyáról is mond valamit.

E tekintetben az első, amit megtudunk, hogy a Lélek nem önmagától szól, hanem elmondja mindazt, amit hallott (Jn 16,13). Ez fontos utalás.

A szentháromságos kapcsolatokon belül így zajlik az élet: a Szentháromság személyei nem egyedülálló individuumok, akik mind önmaguk volnának saját horizontjuknak a középpontja. Ezért senki nem önmagáról és önmagától beszél, nem arról szól egyikük sem, amit maga elhatároz, gondol vagy akar.

Ellenkezőleg, mindegyikük azt osztja meg, azt ajándékozza, amit maga is kapott.

Nagyon szépnek kell lennie az ilyen életnek, amikor valaki képes arra, hogy ne önmagát adja elő, hanem valaki másról szóljon, hogy azt monda, amit a másik gondol, mond, akar, amire a másik vágyik, amit a másik megvalósít.

Ez a Szentháromság élete: olyan élet, amelyben senkinek sincs szüksége arra, hogy a maga érdekét érvényesítse, mert a másik cselekszik értem, hogy óvja és szavatolja létemet.

A második momentum az „enyém” birtokos névmásban fedezhető fel, amely többször is visszatér ebben a néhány versben.

Ez is érdekes utalás, mert úgy tűnik, Jézus azt mondja, hogy a Szentháromságon belül senki nem birtokol semmit végérvényesen. Nincs semmi, ami döntően az „enyém” vagy a „tiéd” volna.

Így Jézus azt mondja, hogy ami az Atyáé, az a Fiúé is, és ami a Fiúé, abból „vett” a Lélek, hogy mindenkié, a tanítványoké legyen.

János evangéliumában ez az elgondolás többször is megjelenik.

Például, amikor „Jézus így felelt: »Tanításom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem.«” (Jn 7,16); vagy később, amikor azt mondja, hogy „a szavak, amelyeket hallotok, nem az enyémek, hanem az Atyáéi, aki küldött engem” (Jn 14,24).

Gyakran megtaláljuk tehát ezt a kölcsönös egymáshoz tartozást, ezt a felcserélést, ami miatt mindig nehéz meghatározni, hogy mi az egyiké és mi a másiké.

Vagy helyesebben, Jézus szavaiból egyre világosabban tárul fel, hogy az Atya és a Fiú egyetlen életen, az embernek szóló üdvösség egyetlen tervén osztoznak.

Ezért juthat el egészen odáig Jézus, hogy azt mondja, aki őt látta, valójában az Atyát látta (Jn 14,9).

Mindez egyszerűen azt jelenti, hogy a Szentháromságon belüli élet lényegében nem más, mint a szeretet megélése.

A szeretetben pedig nincs olyan személyes tulajdon, amelyből a másik ki lenne zárva, nincs magántulajdon, ami az egyiket a másiknál gazdagabbá tenné. Különben nem volna szeretet.

Nem csak, hogy minden mindenkihez tartozik, de mindannyian egészen a másikhoz tartoznak és a másikból élnek.

A jó hír az, hogy ez az életstílus nem csak a Szentháromság belső élete: a Lélek ugyanilyen, szeretetben és kölcsönös ajándékozásban élt élet alapjaként akar bennünk élni, amelyben nincs szükség arra, hogy valamit birtokoljunk, mert mindnyájan egyenlően és végtelenül gazdagok vagyunk a másik ajándékozása által, abban, amit kapunk és abban, amit adunk.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.