231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Évközi 13. vasárnap (C év)

A szeretet gyöngédsége

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai vasárnapon hallott szakasszal (Lk 9,51-62) veszi kezdetét Lukács evangéliumának második része, melyet Jézus Galileából Jeruzsálem felé tartó útja fémjelez.

Amint azt korábban már módunkban állt elmondani, Lukács úgy mutatja be Jézus – majd a tanítványok – életét, mint egy utat: nem elsősorban fizikai értelemben, és nem mint egyszerű helyváltoztatást, hanem inkább mint egy lelki zarándoklatot, hogy megérkezzenek a beteljesedés helyére, oda, ahol az élet odaajándékozott lesz, ahol elvész, a hitben Az iránt, aki nem hagyja gyermekeit a halálban.

Az élet olyan út, melynek első célja Jeruzsálem, végső célja pedig az Atya (Hozzá, a magasba „emeltetik” Jézus – Lk 9,51): Tőle jövünk és Hozzá térünk vissza.

A most hallott szakaszban veszi kezdetét ez a Jeruzsálem felé tartó út: nem véletlen, hogy az „út” kifejezés négy alkalommal szerepel.

Valójában van még egy szó, amely többször is előfordul, de a görög nyelv fordításaiban elvész: Jézus megkeményíti arcát (51. vers), hírnököket küld arca előtt (52. vers), és a samaritánusok elutasítják, mert arca Jeruzsálem felé fordul (53. vers).

Tehát azt mondhatjuk, hogy ennek az útnak a főszereplője az arc.

Az Úr arca indul útnak: néhány verssel korábban ez az arc a hegyen jelent meg átalakulva, „más” lett. És még inkább „más” lesz az út végén, ahol a szenvedéstől eltorzítva találjuk, majd Húsvét reggelén ismét ragyogóan.

De semmilyen utazás nem tekinthető magától értetődőnek: dönteni kell, hogy útnak indul valaki, és pontosan ezt teszi ma Jézus.

Sok jelet tett, számos csodát vitt véghez, de nem marad ott, nem áll meg, nem elégszik meg azzal, hogy valakit meggyógyított, hogy valakinek hirdette az Atya szeretetének jó hírét.

Nyilvános működésének kezdetén (Lk 4,16 és következő versek) a názáreti zsinagógában a mindenkinek szóló kegyelem és szabadítás szavának fényében kezdte szolgálatát; azután útnak indult (Lk 4,30). Jézus most a végsőkig megy el, és vállalja a felelősséget, hogy megmaradjon egy olyan úton, amely a halálba viszi őt, mert tudja, hogy csak így fogja teljes mértékben kinyilatkoztatni az Atya arcát.

Ezért Jézus megkeményíti saját arcát, ez pedig annak a keménysége, aki nem hátrál meg, aki elszánta magát arra, hogy elmegy a végsőkig, végigjárja útját, beteljesíti óráját. Ez a szeretet ereje, amely nem erőszakos, hanem szelíd erő. Szelíd és legyőzhetetlen.

Az evangéliumi szakaszban másfajta, a Jézus arcán láthatótól egészen eltérő keménység is megjelenik: a tanítványok, Jakab és János keménysége. Ők úgy döntenek, hogy a visszautasításra, ellenségességre, a gonoszság titkára erőszakkal válaszolnak. Az utalás Illés prófétára vonatkozik (2Kir 1,10–15), aki tüzet esdett le az Úr minden ellenségére azt gondolva, hogy így megvédi Istent, azt gondolva, hogy a bálványimádók elveszejtésével megoldja a bálványimádás problémáját.

Azonban nem ez a keménység szabadít meg. Ez nem az Arc keménysége, ez a szív keménysége, a kőszíveké, amiről a próféták beszélnek (vö. Ez 36,26): az Úr pedig azáltal szabadít meg, hogy a kőszíveket hússzívekké alakítja, vagyis olyan szívekké, amelyek a gonoszság titkával találkozva képesek együttérzést tanúsítani, tudják, hogyan hordozzák testvéreik sorsának terhét.

A tanítványok keménysége kirekeszt, rombol, pusztít, távolságot teremt, elutasít…

Jézus keménysége befogad, megbocsát, elfogad, felelősséget vállal…

Valójában a samaritánusokra tényleg tűz ereszkedik majd le, de az a Lélek tüze lesz (ApCsel 8,17–18), és éppen János lesz az, aki Péterrel útnak indul Jeruzsálemből, hogy a samaritánusok fölé helyezzék kezüket, amikor megtudják, hogy azok befogadták Isten Igéjét.

A mi utunk tehát a tanítványok útja. Olyan út, amelynek el kell vezetnie minket arra, hogy megismerjük ezt a jó Arcot. Nem olyan istenarc, mint ahogy képzeljük (diadalmas, hatalommal bíró, erős…), hanem Isten Arca úton Jeruzsálem felé.

Ahhoz, hogy ezt az utat megtegyük, szükség van egy részletre: ez pedig az, amit Jézus mond annak a háromnak, akikkel útközben találkozik.

Három különböző eset, három eltérő helyzet. Némelyik esetben Jézus kér, máskor ők javasolnak.

Ami viszont mindhárom esetben és mindhárom személyben közös, az az, hogy mindegyiküknek nagy lépést kell tennie, ha követni akarják az Urat.

Egy űrt, helyet kell teremteniük, el kell hagyniuk kőszívüket, hogy be tudjanak fogadni egy hússzívet.

Vagyis át kell lépnünk egy másfajta gondolkodásmódba, ahol nem mi vagyunk a középpontban, és még csak nem is legszentebb kötelességeink, semmi, ami nekünk biztonságot, hatalmat, dicsőséget ad; semmi, amiben megkapaszkodhatnánk, hogy szorosan kezünkben tartsuk életünket.

El kell hagynunk a mi istenarcunkat, hogy Jézuséval találkozzunk.

Így kezdődik az út.

Ellenkező esetben követjük ugyan az Urat, de nem változik meg szívünk, nem alakul gondolkodásunk, amely világi marad.

Lehet megannyi jószándék bennünk, de az út nem vezet Jeruzsálembe, nem visz az Atyához, ha nem formálódunk Jézus Arcára, arra az Arcra, amelyet a szeretet gyöngédsége tett keménnyé.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.