Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Két kifejezés adja a mai evangéliumi szakasz (Lk 10,25–37) megértésének első kulcsát.

Az elsőt rögtön a szakasz elején találjuk, amikor Lukács evangélista azt mondja, hogy fölállt egy törvénytudó, hogy próbára tegye Jézust.

Ez ugyanaz az ige, amelyet Lukács a 4. fejezetben használ, ahol Jézust a pusztában megkísértette az ördög (Lk 4,2). Erőteljes kifejezés, amely azt mondja számunkra, hogy a törvénytudó szavaiban és szavai mögött kísértés rejtőzik, vagyis egy hamis istenkép felkínálása rejlik.

A másik kifejezést a 29. versben találjuk, amikor a törvénytudó Jézus szavai után – melyeket a törvénytudó azon kérdésére mondott, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy elnyerje az örök életet – „igazolni” akarta magát, ezért föltett egy másik kérdést arra vonatkozóan, hogy ki a felebarát („De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézust: »De ki az én felebarátom?«”).

A törvénytudó tehát előbb megkísérti Jézust, azután pedig igazolja önmagát. De mi is az, ami itt kockán forog: milyen kísértésről van szó, és mivel szemben kell igazolnia önmagát?

Ennek a mesternek a kérdései mögött a vallásos ember nagy kísértése rejlik, az, hogy bezárja Istent saját emberi logikájának keretei közé, hogy birtokba vegye őt, hogy a maga képére formálja Istent: egy letisztított, kiszámítható, távoli Isten, aki nem lép be az életbe, aki nem él a történelemben. Azt kockáztatja ezzel, hogy Istenből olyan ideológiát gyárt, amivel végül csak saját önzését igazolja.

A mi szereplőnk végül is azért fordul Jézushoz, mert szeretné meghatározni, hogy mi a szeretet és kit kell szeretnie, miközben azt reméli, hogy hogy ez az esetleírás kijelöli azokat a határokat, amelyek között túl sok kiszámíthatatlan esemény nélkül mozoghat, amelyek közül nem köteles kilépni, megspórolva ezzel a halál és az újjászületés erőfeszítését. Olyan választ keres, ami megadja számára azt biztonságot, hogy igaza van, vagyis „igazként, igazoltként” távozik.

Jézus nem veszi fel a törvénytudó gondolkodásmódját és nem ad választ. Az első kérdésnél („Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” – 25. vers) arra ösztönzi a másikat, hogy maga válaszolja meg a kérdést, önmagához utalja, hogy maga keresse a választ abban a Törvényben, amelynek mestere. A második kérdésre („Ki az én felebarátom?” – 29. vers) elbeszél egy példázatot, ami nem válasz, és ami egy további kérdéssel fejeződik be. Jézus nem engedi becsapni magát és nem engedi, hogy becsapjuk magunkat.

Ez az a kontextus, amelyben megszületik „az irgalmas szamaritánus” példázata (Lk 10,30–35).

Az útonállók keze közé került szerencsétlent három különböző személy látja (Lk 10,31.32.33). A pap és a levita látják őt. A szövegben két elöljárószó szerepel (anti és para), melyek egy „körülötte mozgást” jeleznek és megmagyarázzák, hogy a pap és a levita tisztes távolból kerülik, megkerülik őt, más szavakkal kikerülik őt és folytatják útjukat.

Csak a szamaritánus tetteinél időzünk el, aki az előző két személytől eltérően nem csak látja, de együtt is érez vele (Lk 10,33): mielőtt fizikailag átmenne az úton, már helyet készít önmagában ennek az embernek, és nem azonos vallási hovatartozásuk nevében, sem nem valamiféle politikai egyetértés okán, hanem mert ugyanahhoz az emberiséghez tartoznak, ugyanabban a rászorultságot jelentő törékenységben osztoznak.

Az együttérzés készteti őt arra, hogy megtegye azt a lépést, amire a „hit” nem bírta rá a másik két személyt.

A szamaritánusban megvan a képesség és a szabadság arra, hogy átlépje a határt, hogy kilépjen azoknak a határoknak a ridegségéből, amelyek megakadályoznák, hogy az eltérő világok kapcsolatba kerüljenek egymással.

Emberi szent gesztusok liturgiáját valósítja meg, melyek úgy hajolnak az ember fölé, ahogyan a templomban Isten előtt hajolnánk meg. Megteszi a maga áldozati felajánlását az olajjal és a borral: azt használja, amije van, azután pedig nem hagyja ott őt. Nem dönt úgy, hogy már eleget tett, hanem elmegy a végsőkig. Ha befogadja, rábízza másra, bevonva őt is az együttérzés történetébe. Majd elővesz két dénárt, személyesen fizet és garantálja, hogy visszatér.

E példabeszéd után Jézus visszadobja a felebarátra vonatkozó kérdést a törvénytudónak, de fordít rajta egyet („Mit gondolsz, e három közül melyik lett a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” – 36. vers): ott, ahol a törvénytudó meg akarta húzni a határokat és el akarta dönteni, hogy ki az, aki belül van és ki az, aki kívül, kit kell szeretnünk és kit nem, Jézus meghív, hogy az ellenkezőjét tegyük, töröljük el a határokat, mi váljunk felebarátjává válogatás nélkül mindenkinek, aki az utunkba kerül.

Csak akkor fedezzük fel Isten igazi arcát, ha megszüntetjük ezeket a határokat, megszabadulva a kísértéstől, hogy olyan Istenre gondoljunk, aki távol tartja magát az embertől, megszabadulva a kísértéstől, hogy lehet Őt szeretni és szolgálni anélkül, hogy a testvérnek szolgálnánk, aki mellénk vetődik.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.