Az üdvösség ajándék:

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 13,22–30) Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának említésével kezdődik, hogy az olvasó azonnal tisztában legyen azzal, hogy mi az a horizont, amelybe illeszkedik a hallott perikópa. Ez a horizont pedig az üdvtervnek a beteljesedése, amit Jézus a Szent Városban valósít meg, amikor mindenkiért meghal a kereszten.

Az útnak azt a szakaszát, amely a mai részlettel veszi kezdetét, Jézus nyomatékos meghívása jellemzi, hogy kivétel nélkül mindenki elfogadja az üdvösséget és belépjen az Országba.

Ebben az összefüggésben merül fel a ma is érvényes kérdés, amely arra kérdez rá, hogy vajon kevesen vannak-e, akik üdvözülnek (Lk 13,23).

Nem azt kérdezi, hogy mennyien üdvözülnek vagy hogyan, hanem azt, hogy vajon kevesen vannak-e. Ezzel azt a korabeli rabbinikus vélekedéstől táplált, általános mentalitást szándékozott megjeleníteni, amely pontosan azt a meggyőződést képviselte, hogy csak kevesen üdvözülnek.

Mindenekelőtt azért, mert az üdvösség csak a választott népnek volt fenntartva; a választott népen belül pedig csak annak, aki maradéktalanul hűséges a Tórához, annak valamennyi, még a legkisebb előírásához is. Mindenki más, vagyis az emberek többsége kirekesztett volt.

Jézus válaszként olyan képhez folyamodik, amely először megerősíteni látszik ezt a mentalitást: ahhoz, hogy belépjünk az üdvösségbe, szoros kapun kell átmenni (Lk 13,24). Amikor pedig szoros kapura gondolunk, szinte magától adódik a gondolat, hogy ezen a kapun éppen azért, mert szoros, kevesen mennek be.

Valójában azonban nem így van, mert a szakasz azzal folytatódik, hogy nagyon sokan mennek át ezen a szoros kapun: „Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten Országában.” (Lk 13,29)

De hogyan tud egy szoros kapu ilyen sok embert beengedni? És – tesszük fel a kérdést – ki az, aki kívül marad?

Adódik egy válasz a Jézus által használt igéből, amellyel belépésre buzdít: „igyekezzetek” (Lk 13,24).

Az ige az akarat erőfeszítését sejtetheti, mintha csak az mehetne be az Isten Országába, aki jobban igyekszik. A görög ige (agónizó) azonban ugyanaz a kifejezés, amelyet az evangélista a Getszemáni-kert jelenetében használ, amikor Jézus megvívja harcát, hogy kész legyen a végsőkig elmenni az Atya iránti engedelmességben; amikor a végsőkig küzd azért, hogy ne essen annak kísértésébe, hogy önmagát szabadítsa meg, hanem odaadja életét mindenki üdvösségéért.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az a szűkület, amelyen át kell menni, az Jézus halála. Ahhoz, hogy az Életbe belépjünk, át kell menni azon a szoroson, ami Jézus szenvedése, és ami nem igényel mást, mint annak felismerését, hogy onnan és csak onnan ered az üdvösség.

Ez viszont mindenki számára lehetséges, ezért paradox módon ez a szoros kapu széles kapuvá, a kegyelem kapujává válik.

Némelyek számára viszont ez a kapu nem csak hogy szűk, hanem kifejezetten zárva van. Hogy kik ők?

Ők azok, akik így büszkélkednek: „Előtted ettünk és ittunk, és a mi tereinken tanítottál.” (Lk 13,26), vagyis azok, akik biztosak abban, hogy saját tetteik érdemeként beléphetnek, akik úgy vélik, hogy előnyben részesülnek másokkal szemben, akik elég közel állónak érzik magukat.

Ha ez a hamis biztonság akadályozza, hogy belépjünk a halálba Krisztussal, akkor a legjobb és a leginkább elismerésre méltó tettek is csak bezárják a kaput ahelyett, hogy kinyitnák.

Mi több, Jézus őket „igazságtalanságot [gonoszságot] cselekvőknek” nevezi (Lk 13,27). Ez a kifejezés számunkra alaptalannak, túlzónak tűnhet: mi rosszat tettek?

Úgy tűnik, Jézus itt azt mondja, hogy aki nem lép be az evangélium új logikájába és kívül marad, az igazságtalanná válik, hűtlenné az egyetlen igaz Törvényhez, amelyet Isten adott: a szeretet törvényéhez. Egy igazságtalan, gonosz törvény foglya marad, azé, amely számító, méregető, amely az üdvösséget úgy tekinti, mint jogot, amely jutalmazza a jókat és bünteti a rosszakat.

Azok, akik közel állóknak látszanak, valójában nagyon távol vannak Istentől és az ő gondolkodásmódjától.

Így látjuk, hogy egy fordulat következik be: „vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek” (Lk 13,30). Olyan fordulat ez, amelyet többször láthatunk majd a következő vasárnapok evangéliumi szakaszaiban, egészen a végső fordulatig, amely Jeruzsálemben következik be, amikor egy igaz hal meg a gonoszokért, amikor Isten életet ad az emberért.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.