Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése (Lk 2,1–14)

Az adventi időszakot azzal az igével kezdtük, amely arra hívott bennünket, hogy virrasszunk.

Végigjártuk a várakozás idejét mindazokkal, akik remélték és várták, hogy meglássák az üdvösség napját. Megálltunk a történelem döntő pillanata előtt, amikor ezt a várakozást kiszolgáltatták egy galileai nő hitének és jegyesének, egy igaz embernek, aki hallgatott Isten akaratára, amely mindig életet és békét akar.

Ezen az éjszakán virrasztó sokaság társaságában vagyunk: „A környéken pásztorok tanyáztak a szabad ég alatt, egész éjjel virrasztottak és őrizték a nyájukat.” (Lk 2,10): őket éri el a nagy öröm híre.

Minden arra késztethetne bennünket, hogy úgy véljük, elértük a célt, befejeztük az utat. Ám ez nem így van: a nagy öröm bejelentése mellett ott van a felhívás is, hogy induljunk el, keressük azt a helyet a földön, ahol ez az öröm nyugszik. Ma tehát a várakozás úton létté válik. A Karácsonyt meg kell keresni.

Ez a Gyermek megszületik, ez az Ország elérkezik, azonban nem nyilvánvaló vagy szembeszökő módon. Nem kézenfekvő, nem magától értetődő, nem valami kommersz, teljes és azonnali… Jön és elrejtőzik.

Ha meg akarjuk találni, keresni kell. Ki kell lépni önmagunkból, mozdulni kell. Csak elindulva lehet megtalálni. Valójában ezért teremtettünk. Arra, hogy keressük a szeretetet, az örömöt, az életet, az igazságot. „Találni fogtok egy gyermeket.” (Lk 2,12)

De hol kell keresni? A szép dolgok mindig csakis a szegénységben fedezhetők fel. Ott, ahol az élet a lényeg, ahol semmi másra nincs szükség. Ahol semmi sincs, ami elvonja a figyelmet. Egy istálló, egy jászol és néhány dolog.

A szép dolgok azután közel vannak: nem kell messzire menni, hogy megtaláljuk. Vagyis, amit találni fogunk, abban lesz valami ismerős, meghitt: ismerős, mint egy istálló a pásztorok számára. A jel nem kápráztat el, nem téveszt meg bennünket: valamiképpen hazavisz.

Valójában soha nem akarnánk ott keresni: inkább a palotában vagy a templomban akarnánk keresni, nem egy istállóban. Ezért Ő maga az, aki vezet minket és jelet ad nekünk.

„Ez lesz számotokra a jel” (Lk 2,12): egy gyermek, pólya, jászol.

Szegényes jel, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, hogy mindenki odamehessen. És mit fogunk találni? „Békesség a földön az Istennek tetsző embereknek.” (Lk 2,14). Ha útnak indulunk, ha keressük a Karácsonyt, ha figyelünk a jelekre, megtaláljuk a békét.

A lehető legnagyobb ajándékot találjuk meg: az üdvösség lehet nagyon kevés, ha csak az én üdvösségem, csak nekem szól. A béke az üdvösség akkor, ha kapcsolattá, életté, mindennapi életté válik.

Amikor igazi találkozássá válik, megfosztva minden erőszaktól, minden elnyomástól, minden arroganciától. Olyan találkozás, amilyen csak egy istálló egyszerűségében történhet meg. Tehát „menjünk Betlehembe, és lássuk azt, ami történt, s amit az Úr hírül adott nekünk” (Lk 2,16).

Az Úr tudtul adott nekünk egy eseményt, de még inkább az Úr megismertette velünk önmagát. Így Isten elküldte a Fiút, a velünk lévő Istent, aki emberré lett, hogy újra megtudja, mivé lett az ember tőle távol, és onnan helyreállítsa a történelmet, megújítsa az ismeretet.

Ez a mi Karácsonyunk: keresni az Urat, ám végül engedni, hogy Ő találjon meg minket. Ez egy új megismerkedés kezdete Istennel és így egymással is.

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.