Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Máté evangéliumának ma olvasott szakaszával (Mt 5,38–48) zárul a hegyi beszédnek az a része, amelyben Jézus kijelenti a híres antitéziseket: „Hallottátok, hogy megmondatott […] én pedig azt mondom nektek”.

Jézus ebben az utolsó részben az imént meghirdetettek nyitjaként egy olyan szót nyújt át nekünk, amely a hegyi beszédben már felhangzott: Atya.

Jézus már beszélt az Atyáról korábban, a 16. versben, amikor a boldogmondások után a tanítványokat a „föld sójaként” és „világ világosságaként” írta le és kijelentette, hogy aki az ő tetteiket fogja látni, az dicsőíteni fogja „Atyátokat, aki a mennyekben van”. Aki tehát majd Jézus tanítványainak magatartását látja, nem őket fogja dicséri, hanem inkább az Atyát és meg fogja érteni, hogy az ő tetteik, szavaik ereje és szépsége nem annyira belőlük, mint inkább abból a kapcsolatból fakad, amely Olyasvalakihez fűzi a tanítványokat, aki előbb szerette őket és bennük nyilatkoztatja ki magát.

A mai szakaszban Jézus elbeszéli, hogy milyenek az Atya tettei, ő hogyan viselkedik.

Jézus nyilvános működése kezdetén, a Jordánnál már hallatszott az Atya hangja. Amikor bemutatta a Fiút, így szólt: „Ő az én szeretett Fiam: benne telik kedvem” (Mt 3,17), és így azonnal megértettük, hogy az Atya szereti a fiút.

Ma felfedezzük, hogy az Atyának ez a szeretete nemcsak a Fiú, hanem mindenki irányában megnyilvánul. Nem csak Jézust szereti és nem csak a szövetség népét. És nem csak a jókat és igazakat szereti. Csakugyan, az Atya „fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, és esőt ad igazaknak és gonoszoknak” (Mt 5,44), egyaránt szeret mindenkit, ő mindenki Atyja.

Az evangélium jó híre valóban azt mondja, hogy az Atya így szeret, és hogy mi, mivel gyermekei vagyunk, szerethetünk és meghívottak vagyunk ugyanúgy szeretni, mint ahogyan ő szeret.

Nem azért szeretünk tehát, mert egy törvénynek engedelmeskedünk; nem azért szeretünk, mert így kell tennünk. Azért szeretünk, mert egy ilyen Atya gyermekei vagyunk.

Jézus azzal zárja ezt a szakaszt, hogy kéri övéit, legyenek „tökéletesek” (Mt 5,48).

A „tökéletesek” kissé kényelmetlen szó, bizonyos értelemben kicsit ellenszenves és azokra a kifogástalan személyekre emlékeztet bennünket, akik mindent pontosan, precízen tesznek, akik soha nem hibáznak.

Jézus mást értett tökéletességen. Jézus inkább azt mondja, hogy legyünk egészek, teljesek. Ez azt jelenti, hogy ne legyünk a kapcsolatokban részrehajlóak, teremtsünk összhangot az életünkben, legyen szabad a szívünk a birtoklás minden formájától, ami kirekeszt, nem pedig befogad. Tehát nem egy olyan személy tökéletességéről van szó, aki kötelességeinek pontosan eleget tesz, hanem a szív tökéletességéről, amely egészen és szabadon tud szeretni. Az egész Újszövetség ezt hangoztatja.

Az Ószövetségben a „tökéletes, ép, egész” rituális kifejezés, mely az áldozati állatra vonatkozik, amelyben semmiféle hiba nem lehet. Az Újszövetségben azonban mindez eltűnik, mert többé nem áldozatbemutatásról van szó, hanem szeretetről.

Ez annak a tökéletessége, aki egészen odaajándékozza önmagát, számítgatás nélkül, anélkül, hogy viszonzást kívánna, anélkül, hogy félne elveszíteni, felajánlja életét a másikért.

„Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél.” – mondja Jézus búcsúbeszédében (Jn 17,23). Ez a keresztény tökéletesség.

Ezt semmiféle törvény nem kérheti vagy követelheti meg. Nem lehet más, mint a szív követelménye, ami abban születik meg, aki előbb ajándékul kapta az életet, aki megkapta a gyermekség Lelkét.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.