A nagyböjt, ez a gazdag történelmi hagyományt hordozó idő sajnos egyre inkább jelentését, értelmét veszti ebben a szétszórt világban, ahol még a farsang is nagyobb súlyt és figyelmet kap. Mondhatnánk, hogy ez az idő gyenge az egyéni, a csoport- vagy a nemzeti érdekek erős idejéhez képest, nincsen súlya, nem látványos időszak. Az embereknek és a világnak mégis kimondhatatlanul nagy szüksége van a nagyböjt idejének értelmetlenségére. A keresztény egyházak feladata elhárítani azt a veszélyt, hogy a bűnbánatnak, böjtnek, alamizsnának és imádságnak ez a negyvennapos ideje erejét veszítse.

Joel próféta felidézi Isten szenvedélyes és határozott hívását:

„Térjetek hozzám teljes szívetekből, böjttel, sírással és jajgatással” (Jo 2,12).

Az Izrael népének érzéketlensége miatt aggódó próféta azután ezt a magyarázatot fűzi Isten hívásához:

„A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot” (Jo 2,13). A nagyböjt ideje alkalom arra, hogy visszatérjünk Istenhez, újra megértsük életünk értelmét. Az Úr vár minket. Kész még a saját döntését is megváltoztatni, megbánva a rosszat, amellyel fenyegetett, azért hogy a jó teljesülhessen be.

A liturgia a hamu ősi jelének segítségével siet segítségünkre, amely, bár racionalista elgondolásainktól és modern fogalmainktól oly távol űztük, mégis annyira valóságos és ismét nagyon időszerű. A bibliai ihletésű formula – „Emlékezz, hogy por vagy és visszatérsz a porba” – kíséretében homlokunkra hintett hamu bűnbánatot és bocsánatkérést, de legfőképpen egy egyszerű és egyértelmű dolgot fejez ki: mindannyian por vagyunk, gyengék és törékenyek. A magát felmagasztaló és hatalmasnak érző ember – és a magunk módján mind felmagasztaljuk és hatalmasnak érezzük magunkat – holnap már semmi sem lesz.

Az ember (vagy a nemzet), aki felemelkedik, erősnek érzi magát, és fegyvert ránt, pénzt fektet be, könnyen előfordulhat, hogy holnap azt veszi észre, hogy tragikusan erőtlen. Mindannyian por és hamu vagyunk! A fejünkre hintett hamu erre emlékeztet. De nem a félelmünket akarja növelni. A gyengeség és a törékenység az élet meghatározó jellemzői, akkor is, ha folyton menekülni próbálunk előlük. Felszabadító érzés, ha nem kell mindig erősnek, hibátlannak és ellentmondásoktól mentesnek tettetnünk magunkat. Az igazi erő az, ha tudatában vagyunk saját gyengeségünknek, éltetjük magunkban az alázatosság és szelídség érzését: „boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5) – mondja Jézus.

A hamu jele ezért időszerűbb, mint valaha. Szigorú jel, ahogy a nagyböjti idő is szigorú.

Azért kaptuk, hogy segítsen jobban élni és megérteni, milyen nagy Isten szeretete, aki azt választotta, hogy olyan gyenge és törékeny emberekhez kötődjön, mint mi. Ránk, gyenge és törékeny emberekre bízta a béke nagy ajándékát, hogy megéljük, őrizzük, óvjuk, építsük.

A világban túl sok helyen tékozolják el nap mint nap a békét, miközben oly sok népre nehezedik egyre súlyosabb szenvedés. Joel próféta szavai még ma is erőteljesen hangzanak: „Fújjátok meg a harsonát Sionban, hirdessetek szent böjtöt, rendeljetek el ünnepet, gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet, hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket és a csecsemőket… Sírjanak az előcsarnok és az oltár között a papok… Ekkor az Úr féltékeny szeretetre gyulladt országa iránt, és megkegyelmezett népének” (Jo 2,15–18). Milyen féltékeny az Úr a földjére, és mennyire megesik szíve a népén! Éppen az ő féltékeny szeretete és könyörülete tesz minket – Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt szavaival – „Krisztus követeivé”. Ebben rejlik az erőnk: az Úr fogta a port, ami vagyunk, és a béke és a kiengesztelődés „követeivé” tett minket.

Keresztényként az a hivatásunk, hogy a béke őrszemei legyünk ott, ahol élünk és dolgozunk. Azt kéri tőlünk az Úr, hogy éberen őrködjünk, hogy a lelkiismeret ne adja meg magát az egoizmus, a hazugság és az erőszak kísértésének.

A böjt és az imádság figyelmes és éber őrszemekké tesz minket, hogy ne uralkodjon el a beletörődés álmossága, amely elkerülhetetlennek tartja a háborúkat; hogy messze távozzék a rosszba való belenyugvás tompultsága, amely folyamatosan ránehezedik a világra; hogy teljes vereséget szenvedjen a lusta realizmus, amely miatt magunkba és saját érdekeinkbe zárkózunk. A mai evangéliumban Jézus maga buzdítja tanítványait, hogy böjtöljenek és imádkozzanak: azt akarja, hogy vessünk le magunkról minden gőgöt és arroganciát, és az imádság révén késszé váljunk Isten ajándékainak elfogadására. Saját erőnkből nem tudjuk távol tartani a gonoszt. Kérnünk kell az Úr segítségét. Egyedül Ő adhatja meg az embereknek azt a békét, amelyet ők nem tudnak megadni maguknak.

Paglia, Vincenzo: Isten Szava minden napra