Valahol a Csendes-óceán egyik szigetén, egy lepratelepen, egyedülálló jelenet játszódott le nap, mint nap. Lábon járó holttestek, kétségbeesett, dühös és fájdalmasan megcsonkított emberek voltak az egész szigeten.

A nagy nyomorúságban még élt egy idős férfi, aki a megpróbáltatások ellenére meglepően nyugodt tekintetű volt és sokat mosolygott. Testi fájdalmai olyan nagyok voltak, mint a többi szerencsétlen leprásnak, mégis ragaszkodott az élethez.

Nem esett soha kétségbe és gyengéden segített mindenkit a környezetében. Mindenkiben feltört a kíváncsiság: mi lehet az oka, hogy ebben a pokolban egy valaki a sok közül olyan erős és derűs. Talán nem érezte a fájdalmat vagy már hozzászokott? Ez nem valószínű. Az történt, hogy az idős ember mindennap pirkadatkor odavánszorgott a lepratelepet körülvevő kerítéshez, egy megszokott helyen leült és várakozott. Nem a napfelkeltét szemlélte és nem is a Csendes-óceán szigetének a szépségét. Megvárta, amíg a kerítés másik oldalán megjelent egy asszony, ő is idős, mint a férfi. Arcán a ráncok kisimultak és szeme tele volt gyengédséggel. Az asszony nem szólt semmit sem. Titkos üzenetet adott le csendben és tapintatosan: egy mosolyt. A férfi megértette a mosoly mondanivalóját és ő is mosollyal válaszolt. A néma társalgás rövid ideig tartott. Az öregember felállt és visszaballagott a barakkok felé. Ez így ment minden reggel. Olyan volt, mint egy mindennapi áldozás. A leprást a női mosoly éltette, megerősítette és egy nap terhét könnyűvé tette. A másnapi találkozóig abból élt, amit hajnalban adott neki az a mosoly. Az a tovasiető nő nem volt más, mint az öreg leprás felesége. Így beszélt róla:

– Mielőtt ide kerültem, titokban ápolt, minden elérhető gyógyszerrel. Egy javasasszony valami kenőcsöt is adott neki. Azzal bekente az arcomat minden nap, kivéve egy kis helyet, ami csak akkora volt, hogy egy gyengéd csók elfért rajta… Mégis minden hiába volt. A hatóság nem sokat teketóriázott és egyszerűen ide hoztak a leprások közé. Ő még ide is követett. Amikor minden reggel meglátom, tőle tudom meg, hogy még élek és őszintén mondom, csak az ő kedvéért élek.

Valaki rád mosolygott ma reggel, ha nem is vetted észre. Biztosan valaki várja a mai napon a Te mosolyodat is.

Ha belépsz egy templomba és megnyitod a szívedet a mélységes csöndben, észreveszed, hogy először Isten mosolyával találkozol.

Hajnali mosoly – A sivatag negyven meséje 28. oldal (Ferrero, B.)