Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése (Jn 11,1–45)

A mai evangéliumi szakasz (Jn 11,1–45) nyitja a barátság, a szeretet.

A „szeretni” kifejezés háromszor tér vissza a szövegben (Jn 11,3.5.36), de az egész epizód hátteréül szolgál; elsősorban a barátra, Lázárra vonatkozik, akit Jézus szeret, de nyilvánvaló nővéreivel szemben is. Jézus, Márta és Mária között valóban olyan beszélgetés zajlik, és olyan gesztusok történnek, amelyek meghitt, bizalommal és várakozással teli, kölcsönös szeretetről árulkodnak: az evangélista szeretné tisztázni, hogy Mária volt az, aki Jézus lábát illatos kenettel megkente és hajával szárítgatta (Jn 11,2); amikor pedig Lázár élete veszélybe kerül, a nővérek üzennek Jézusnak (Jn 11,2).

Ezért János evangélista kijelentheti, hogy Jézus szerette Mártát, a nővérét és Lázárt (Jn 11,5).

Ám ahogyan a szeretet az egész szakasz alapja, úgy van egy másik téma is, amely kezdettől végigkíséri a történetet: a halál. A halál, ami megjelenik Lázár betegségében; a halál, amely végül elveszi őt; és úgy tűnik, hogy a halálé az utolsó szó, amikor Márta megerősíti, hogy nincs több remény, mert Lázár négy napja a sírban van (Jn 11,39).

Feltehetjük tehát a kérdést, hogyan lehet jelen együtt ez a két valóság? Hogyan lehetséges, hogy halál van ott, ahol szeretet van? A halál megtörheti a baráti kapcsolatokat? Melyik az erősebb?

Nagyon aktuális kérdés.

Ezt a kérdést végig megtaláljuk a történetben, halljuk a nővérek szavaiban: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” (Jn 11,21.32). Megtaláljuk Jézus sírásában, aki átérzi barátja halálának minden fájdalmát és egész drámáját.

Mondhatnánk, hogy a hitnek előbb-utóbb szembe kell néznie ezzel a botránnyal, a halál drámájával.

Talán ezért van az, hogy úgy tűnik, Jézus mielőtt elmenne barátjához, elidőzik; nem tesz semmit azért, hogy elkerülje a halált, hagyja őt meghalni.

Hagyja meghalni, ám azután nem hagyja őt el a halálban. Ott éri el őt.

Hogyan?

A szöveg említi azokat a „zsidókat”, akik elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket (Jn 11,19.31), a részvétnyilvánítás gyakorlatának megfelelően, amely Jézus korában már elterjedt és megszilárdult szokás volt.

Meglátogatják a nővéreket, hogy ne hagyják őket magukra a fájdalmukban; azonban a halállal szemben semmit sem tehetnek.

Jézus látogatása egészen más.

Ő azért megy, hogy felkeltse barátját (Jn 11,11), mert aki hisz Benne, aki hisz az Ő hűséges barátságában, annak a halál olyan, mint egy álom, és mint minden álom, nem végérvényes, nem örökkévaló.

Jézus meglátogatja Lázárt és nővéreit, és barátságát viszi ajándékul, ami élet: ahogy a barátsága nem hiányzik, úgy az élet sem hiányozhat.

János evangélista a sorok között Lázár halála mellett egy másik halálra utal, Jézus halálára. Utalást találunk rá a történet kezdetén (Jn 11,8.16), és még kifejezettebben a végén, amikor éppen Lázár életre keltése lesz az ok, hogy az elöljárók elhatározzák, meg kell ölni Jézust (Jn 11,47–53).

Ennek a halálnak sok közös vonása van Lázár halálával: az Atya is, annak ellenére, hogy a Fiú imádkozott azért, hogy ha lehet, elkerülje a halált, nem kíméli meg saját, mélyen szeretett Fiát az elhagyatottságnak ettől a végletes élményétől.

Azonban ahogyan Jézus nem hagyta Lázárt a sírban, úgy az Atya sem hagyta el a Fiút, hanem olyan élettel keresi fel, amely soha többé nem fogyatkozik meg.

Ha tehát van, ami képes legyőzni a halált, az csak a szeretet: az a kapcsolat, amely az Atya és a Fiú között van, olyan erős, annyira biztos, hogy még a halál sem töri meg.

És ez az a kapcsolat, amelyben mi is részesülünk, hogy szeretetben éljünk az Úrral és egymással.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.