A kislány karácsonyi csomagot készített. Egy do­bozt csomagolt be, drága aranypapírba. Arányta­lanul sok papírt használt fel, sok színes zsinórt és díszeket.

– Hát te meg, mit csinálsz? – kérdezte feddő han­gon az apja. – Pazarolod a drága papírt, mintha te vetted volna.

A leány sírt és félrehúzódott egy sarokba. A do­bozt a szívéhez szorította. Szentestén, amikor a család tagjai megajándé­kozták egymást, a leány is odaadta apjának a sze­retettel becsomagolt dobozt.

– Papi, ez a tiéd.

Az apa elérzékenyült. Talán nagyon kemény volt. Végeredményben az ajándék az övé. Óvatosan felbontotta a csomagot és türelmesen összehaj­togatta az aranyos papírt, és nagy meglepetésére látta, hogy a doboz üres. A nem várt meglepetés felizgatta és kirobbant.

– Te meg az egész drága aranypapírt egy üres do­bozra fecsérelted?

A leány okos, nagy szeméből kigördültek a könnycseppek és így szólt:

– Papi! Nem is üres a doboz. Egy millió puszit tet­tem bele.

A férfi azóta is az irodában az íróasztalán őriz egy cipődobozt.

– Hiszen ez üres – mondják a kollegái.

– Egyáltalában nem! Kislányom szeretete van benne – válaszol a büszke édesapa.

Egy iskolás kisfiú az iskolába vezető úton és az iskolában is, a bal kezét állandóan összeszorította. Akkor is összeszorította, amikor felelt, és ha írnia kellett, akkor a jobb kezével írt, de a bal kezét akkor is összeszorította. Egy napon a tanítónő, már csak azért is, hogy a kíváncsi tanulóknak is eleget tegyen, tudni akarta, miért, van zárva a fiú keze. A fiú nem akarta megmondani. Végül is engedett és elárulta a titkot.
„Amikor reggel az iskolába indulok, anyukám mindig csókot nyom a bal kezembe és becsukja: »Fiacskám, tartsd jól zárva a kezedet, ott van édesanyád csók ja«.

Ezért van állandóan zárva a kezem: ott van benne anyám csókja.”

A doboz – Az aranyhalak titka 54. oldal (Ferrero, B.)