Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 24,13–35)

A föltámadást követő napokban Jézus megjelenik tanítványai életében, és azt találja, hogy többé-kevésbé mindegyikük képtelen a találkozásra. Az evangéliumok kiemelik hitetlenségüket.

Múlt vasárnap láttuk Tamás hitetlenségét, de így van ez mindenkivel: még azok számára is, akik a legközvetlenebb közösségben voltak Jézussal életének nyilvánosság előtt zajló éveiben, a Feltámadottal való találkozás egészen váratlan volt (vö. Mk 16,11.13; Mt 28,17…).

Ezért [Jézus] egyfajta „stratégiát” érvényesít velük szemben, amely mégis képessé teszi őket arra, hogy felismerjék őt, és így újra kapcsolatba tudjanak lépni Vele; vagy inkább úgy is fogalmazhatunk, hogy képessé teszi őket egy új kapcsolatra Vele. Valójában a feltámadás nem csak akkor történik meg teljesen, amikor Jézus élve kijön a sírból, hanem amikor élve újra belép övéinek az életébe, amikor végérvényesen ismét ő lesz az egyes hívők és közösségeik életének a szíve.

Az emmauszi tanítványok evangéliumi történetében (Lk 24,13–35), amelyet ma meghallgatunk, azt látjuk, hogy Jézus új tekintettel, új látásmóddal ajándékozza meg övéit.

A 15–16. versekben azt olvassuk, hogy Jézus csatlakozik hozzájuk, miközben úton vannak, de nem ismerik fel, mert „szemüket akadályozta valami”. Akadályozva voltak, mert Lukács evangélista hangsúlyozza, hogy a tekintetük szomorú („Megálltak, szomorú arccal” – 17. vers), és azért szomorú, mert történetük, megértésük a történtekről csak a halálig terjed, nem képes annál tovább menni. Már nem várnak semmit, és azt hiszik, hogy soha többé nem történhet semmi.

Igaz – mesélik – vannak jelei valaminek, ami túlmutat a halálon: az asszonyok a sírhoz mentek, a holttestet többé nem találták meg, angyalokat láttak (Lk 24,22–23), de… Van egy „de”, amely megakadályozza a történet bármely lehetséges folytatását.

Feltesszük tehát magunknak a kérdést: mit tesz Jézus, hogyan történik meg a felismerés? Mikor lehet Őt felismerni?

Jézus nem tesz mást, mint hogy visszaadja a két tanítványnak az elveszített emlékezést, a Szentírás emlékezetét. Ez az emlékezet az, ami lehetővé teszi, hogy ugyanazokat az eseményeket új megvilágításban értelmezzük újra, az a fény, amely helyreállítja a kapcsolatot az események és az üdvtörténet, Isten terve között. Nem intellektuális művelet, hanem valami, ami a szívben ébred, mint a lassan felszálló köd, és visszaadja a teret a fénynek és a hevületnek.

Akkor megtörténik, hogy a tanítványok megnyílnak, újra vágynak valamire. Továbbra is szeretnének hallani egy ilyen, új módon elbeszélt történetet, amit egyedül nem tudtak volna elmondani.

A Feltámadott felismerése fokozatosan történik, és ebben az esetben nem történik meg anélkül, hogy a tanítványok ezt ne kívánnák, ne kérnék.

Valóban, amikor a titokzatos vándor azt mutatja, hogy egyedül akarja folytatni útját és el akarja hagyni őket, megsejtik, hogy a vele való kapcsolatnak nem szabad véget érnie. Még nem ismerték fel, de megnyitották szívüket a találkozás előtt, megnyíltak valami más előtt, mint ami az ő történetük, az ő perspektívájuk. És erősködnek: „Maradj velünk!” (Lk 24,29).

Csak akkor nyílik meg végre a szemük, amikor Jézus egy számukra ismerős gesztussal él, megtöri a kenyeret (Lk 24,30–31).

Azt várnánk, hogy a felismerést találkozás, párbeszéd követi. De nem.

Amint felismerik Őt, Jézus eltűnik a szemük elől (Lk 24,31). Mondhatnánk, hogy Jézus elérte a célját, követőinek új tekintetet adott, amely képes meglátni Őt az életben, a történelemben.

Ezért most már nincs szükség „fizikai” jelenlétére, és elhagyhatja őket.

Amikor Jézus eltűnik, a közösség újra megjelenik: a két emmauszi visszasiet Jeruzsálembe, a tanítványok közösségébe, amely abból a közös élményből születik újjá, hogy találkoztak az igazán élővel, Aki jelen van övéi életében.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.